Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Kiadó
Folyóirat: 2020/20

Perényi Roland: A nyomor felfedezése Bécsben és Budapesten – szociális riportok a 19–20. század fordulóján, Artprinter, Napvilág Kiadó – BTM Kiscelli Múzeum,, Budapest, 2018, 169p.
ISBN: 978-963-338-419-0
Recenzió:
Kötet: 2020/20

 

Egykoron Rózsay József 1869-ban kiadott kötetében, Az 1966-diki cholera-járvány a Sz. Rókusi fiókkórházban Pesten című monográfiában szerepelt mellékletként az a helyzetrajz, melyen a járvány terjedésének ütemét és számadatait közli „tematikus térképen”, amit azután a XIX. század végén több (sokszor súlyosan forráshiányos) szegénységi térkép követett a társadalomtudományok hatókörén belül, hogy azután ezekből a XX. század első harmadára valóságos statisztikai kimutatás következzen, nem utolsósorban a szociálpolitika és a bűnözés terén. A nyomor és a bűn térképei, a szegénység földrajzi kiterjedésének, az egészségügyi, életviteli és mentális fertőzöttségnek fővárosi „rajzolatai” ekkor már brit, osztrák, s részben német, francia előzményekre is visszatekinthettek – így lett mintegy történeti metszetben is ábrázolhatóvá az európai fővárosok megkülönböztetett társadalmi csoportjainak „rétegződés-térképe”, mely a bűnüldöző, az igazgatási bürokrata, az orvoslási, szociálpolitikai és egyéb társadalomrajzokat is serkentette és ki is teljesedett általuk. Ezek olykor a meglepetés erejével is hatottak (emlékeztetőül akár Balzac, Zola, vagy az ifjú Engels munkásvilágokról formált munkái már mennyi részletet közöltek mindezekről!), de épp ezek sikere és lehetségessége volt megalapozója annak is, hogy a korabeli sajtó, a műveltebb vagy pozicionáltabb rétegek, s akár a „bűn nyomában” indult romantikus regényirodalom tükrében is megmutatkozott érdeklődés, „társadalomkép” közelítsen a valóságoshoz.

 „Csupán a vasúti pályatest világít a környékbe a civilizáció fáklyájával. A vasúti síneket is elhagyjuk és olyan helyeken csatangolunk, ahol szegény, nyomorult embereken kívül aligha járt más. Az ötödik kerület külső részében vagyunk…” (97. old.) – írja Balla Jenő egy 1909-es, Bűn és nyomor című riportkönyvében. Érdemes jelezni: annak tudása, társadalmi képzete és hétköznapi bizonyossága, hogy a kubikos munkák, házicselédek, örömlányok, építkezési segédmunkások vagy vasúti krampácsolók körében alighanem megtalálja helyét a betegség is, a bűn is és a kiszolgáltatottság megannyi formája is, talán minden, az érintett társadalmi réteg fölött álló kulturális vagy elit-polgári felfogásmódban evidensen megjelenik. De hogy mindez már a pesti Lipótváros körzetében is jelen van, az még a társadalmi érdeklődésűek, szociáldemokraták, mentősök, ápolók, házmesterek körében is meglepetésnek minősült jó ideig. A bécsi hasonló miliő-kutatások (akkoriban kézenfekvően nem ezzel a minősítő jelzővel!) ugyancsak térképre került adatai akkortól a társadalomtörténészek, városantropológusok számára épp olyan árulkodó látképet sugallanak, mint a korszakban divatos „krimik”, romantikus regények, Dickens vagy Zola romantikus realizmusára emlékeztető „valóságképek” megírására sarkallt újságírók leleplező írásai, riportjai, élménybeszámolói.

 Kétség kívüli, s már címében és alcímében is kellően sötét, súlyos alaphelyzet rajzolata világlik ki Perényi Roland új kötetéből (amely azért új, mert doktori disszertációja A bűn nyomában címmel 2012-ben jelent meg). A nyomor felfedezése Bécsben és Budapesten. Szociális riportok a 19–20. század fordulóján a tárgyalt korszakból a legkínálkozóbb „helyszínelő” alapművet idézi fel már ismertetőjében, előszavában, majd a kötet anyagában is: A tolvajnép titkai című izgalmas-bizalmas riportkötetet 1908-as megjelenésekor írták (A Bűnös Budapest ciklus folytatása-ként kiadott) műről: „A magyar tolvajvilágot ismertetjük ebben a könyvben, s természetes, hogy főképp a budapesti latrok életét akarjuk megrajzolni… Tábori Kornél csavargónak öltözve, napokat, éjszakákat töltött a budapesti alvilágban. Székely Vladimír 20 éven át vezette a rendőri sajtóirodát, bűnesetek ezreit ismerte, vizsgálta, maga is rendszeresen írt ilyen témájú újságcikkeket. Tábori és Székely több mint 100 éve írott könyvei ma is megérdemlik a figyelmet. Érzékeny egyensúlyt tartanak a szociográfiai hűség és a közönség érdeklődését lekötő olvasmányosság között. Szórakoztató, izgalmas és ugyanakkor tanulságos tartalmuk folyamán e köteteket nehéz letenni. Mondanivalójuk ma is érvényes, hiszen a tolvajok, csalók, betörők módszerei sokszor nagyon hasonlítanak a 100 év előttiekhez...” /Nap Újságvállalat Nyomdája, Budapest/.

 Mindezt Székely és Tábori nagyvárosiságról szőtt szavaiból idézi fel kötetében Perényi, akit a hajdani bédekkerek világában még csak érintőlegesen vagy kuriózumként jelzett szegénynegyedek, „autentikus” miliők, „a veszélyes osztályok” életére utaló élethelyek megnevezései és tér-rajzolatai is foglalkoztattak, de nem csupán a „bűnök társadalomtörténete” iránt érdeklődött, hanem mindezeket a „lokális jegyeket”, helyi sajátosságokat, alkalmilag szemügyre venni alkalmas világokat mint „turista-látványosságokat” ismertető kalauzok fókuszba kerülését is szem előtt tartotta. Így a századfordulós társadalmi riportok („izgalmas” látnivalók felé fordulása) révén a jótékonysági intézmények és várostörténeti látnivalók köre felé vezet kutatási témakörében, amelyben a polgári korszak társadalomtörténetében fontossá vált tudás- és tudománytörténeti adalékokkal is bőségesen szolgálhat. A Bécs-Budapest kötet több helyen is hangsúlyt ad annak, hogy a szegénység, nyomor, perspektívátlanság egykori látképe mintegy a „saját társadalom fölfedezésére” serkentő érdeklődést inspirált. Akkoriban még csupán sokat sejtető utalásokkal írták körül a „normális” vagy a „fenti világoktól” eltérő peremhelyzeti népesség szociális és kiszolgáltatottsági mutatóit, de a társadalomképek közé már bekeveredett mindez a szociális érzékkel összefüggő értékképzet is. De mert a jólét és jóllét közötti tónuskülönbséget nemcsak a rang, a hovatartozás, a „bennszülötteket” a civilizatorikus pozícióból szemlélő felfogások jellemezték, hanem a társadalmi mély világok önmegkülönböztető aspektusai is, a „szocioriport” elmélettörténetét szinte ki sem hagyhatta. E kérdéskörben persze kellő részt kellett kapjon, hogy a középosztály „aggályosan őrködött” saját magánéletének titkossága, bűntől távolisága, fertőzésmentes mivolta megtartásán, a tömegjárványokat kerülni próbáló attitűddel védekezett is a társas kapcsolatok tartásában, de a „lenti” világok behatolásától védettséghez mégsem juthatott el. A kötet szerkezeti vázlata számos megközelítést tükröz. Ebben tudománytörténeti szempontként ismerteti saját összehasonlító munkájának előzményeit: a londoni „szociális riport” Dickens lefektette alapjai, Henry Mayhew újságíró-társadalomtudós aspektusa, Charles Booth fotográfiái és a városi etnográfia Európa-szerte megjelenő igénye, John Thomson és Adolph Smith „terepkutatási” londoni kezdeményei, az amerikaivá lett dán Jacob Riis oknyomozó munkája, Eduard Deutsch berlini és bécsi kutatása, Paul Göhre lipcsei gyári munkás „szociográfiája”, Egon Ervin Kisch oknyomozó riportjai, Louis Wirth chicagói alapkutatásai egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy a Monarchia két fővárosára fókuszáló történeti szempontnak kiindulópontjai lehessenek.

 Bécs és Budapest minden ipari fejlődési párhuzamossága, a város és környékének népességi, munkamegosztási, foglalkoztatottsági, bűnelkövetési vagy társadalmi alárendeltségben élőik nyilvántartási eltérései dacára jócskán megvoltak a városnövekedéssel együtt járó szociális kitettségi mutatói. Perényi a „bűnökre csábító”, a „világi ördöggé” válást elősegítő városi miliő-formálódást puszta „kicsapongási mutatók”, szegénységlázadások vagy a város morális romlottságára utaló források mentén mintegy átírja, s ebben lelkiismeretesen utal magára a tudástörténeti korszakra, amikor a korai antropológusok a „civilizáció adományát” mintegy ajándékképpen vitték terepmunkáik közösségeinek, de arra a csalódásra is, amit azután a „szociális riport” műfaji megteremtődésében a fölismerés hozott: a szociáldemokrata osztrák önkép és „a másik Bécs” felfedezésének igénye mintegy megsokszorozza a tudást, ám ettől a „leírt” bennszülöttek kiszolgáltatottsága csöppet sem változhat meg. Hasonlóan a magyar társadalomtudományos gondolkodás élvonalbeli megalapozóira és követőire utalva, de a „terepkutató” riporterek, a szociális munkások vagy rendőrségi nyomozók leírásaira is hagyatkozva pontosan láttatja, miképpen tudhatták akkoriban egyúttal azt is, mennyire esélytelen a konstans távolságtartás a kolerától rettegők körében, a betegségek terjedése a közös vécék, egészségtelen lakóhelyek, éhezés, háború-sújtottság mély világában, s mennyire hamis az erkölcsi távolság látszata is attól, ami akár kerületüket, házaikat, hátsó lépcsőiket, cselédszobáikat vagy akár konyháikat védő polgári létmódokban képtelenség maradt. Ezért is indít Perényi könyve mintegy mottóként Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimír rendőrfogalmazó a korabeli hirdetésekkel megrakott kötetével, akik olyan esendőségek, erkölcsi bűnök, morális fertőzések, emberi szenvedések mindennapjainak leírására merészkedtek, melyek Perényi Roland könyvében nemcsak külön fejezetet érdemeltek, de Budapest és Bécs társadalomtörténetének összehasonlító perspektíváit fogják át, külön fejezetet szentelve e felfedezések krónikáinak.

 A kötet tisztán áttekinthető szerkezetben kínál eligazodást a nagyvárosok árnyoldalainak felfedezéséhez, a szociális riportok kezdeteihez és a társadalmi problémák Lajtán túli és inneni világaihoz, a bécsi Max Winter felfedezői és szocioriporteri életművéhez, a szociális riport műfajának sajátosságaihoz, a mentális térképekhez és a megoldást kereső törekvések reményeihez (pl. az Uránia akcióihoz Bécsben és Budapesten), a nyomor és bűn filmes adaptációinak kezdeteihez, az első világháború utáni állapotok bécsi és budapesti állapotrajzaihoz is. Alaposan ismerteti Robert Land, Max Winter, Bruno Freim és Tábori Kornél tevékenységének jelentőségét, majd zárszavában összegzi a 19. század végéig ismeretlen-feltáratlan területnek nevezhető szocioripotok nagyvárosi nyomorba vezető világát, a bécsi-budapesti szociális állapotok történészek által nem igazán elemzett jelentőségét, és nem utolsósorban a „terepkutató” riporterek saját optikáján keresztül megismerhető politikai-történeti életvilágokat.

 Munkájával Perényi elsődlegesen ugyan a szociográfia, szociológia, városantropológia számára hoz új nézőpontokat, de a történettudomány mikrotörténeti ágazata, a betegségek és szubkultúrák kapcsolathálózati összefüggései, a „szegények kartográfiájának” társadalomföldrajzi, s nem utolsósorban a kommunikáció- és média-elemzések tudásterülete számára is nóvumokat nyújt. Munkája a két főváros szociofugális, fejlődéstörténeti és önkép-históriai reprezentációjának is fontos alapirodalmává lesz, ez szinte bizonyos. Nem kevéssé az is, hogy a Szerző érdemi újítással folytatta megkezdett tudományos pályájának tematikai gazdagítását

 


Gurka Dezső : Egymásba tükröződő emberképek. Az emberi test a 18–19. századi filozófiában, medicinában és antropológiában, Gondolat, Budapest, 2014, 260p.
ISBN: 978 963 693 548 1
Recenzió: Prof. dr. A. Gergely András - PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola
Kötet: 2020/20

Biztató a remény, s szinte meglepően könnyű dolgunk van, amikor az oriktognózia mint természetfilozófia, a neptunista-vulkanista geológia 18. századi vitái és weimari-jénai mineralógiai terek történeti szemléletének alapos körbejárása után (Formációk és metamorfózisok. Gondolat Kiadó, 2013), sőt a schellingi-fichtei természetfilozófia eszmetörténeti kontextusait követően (A schellingi természetfilozófia és a korabeli természettudományok kölcsönhatásai. Gondolat, 2006) a sorozatszerkesztő és irányadó-kezdeményező Gurka Dezső egy harsányabban „emberközeli” kötettel lepi meg olvasóit. „Az itt közzétett írások a különféle kulturális és tudományos területek (mindenekelőtt a medicina és a biológiai antropológia) emberi testről alkotott felfogását vizsgálják, elsődlegesen azon történeti folyamat rekonstruálásának igényével, amelynek során a linneánus tipológiai módszert a morfogenetikus felfogás váltotta fel. E megközelítési mód kialakulásának legfontosabb helyszínei a korabeli Göttingen, Jéna és Weimar voltak, egyik legpregnánsabb példája pedig a jelenségeket egymásba tükröztető goethei metódus. A késői felvilágosodástól a romantika koráig végbement jelentős szemléleti változások hatása e diszciplínák későbbi történetében is megmutatkozik, mint ahogyan az ekkor lezajlott instrumentalizálódási folyamat is hosszú távon működőképes intézményeket eredményezett” – olvashatjuk a kötet fülszövegben, érdemben kiemelve, hogy nem tisztán elméleti és nem pusztán a német tudománytörténetről van szó „csupán” (ez sem lenne csekély vállalás), de a kötet írásaiban rendre megjelenik a magyar kapcsolódási háló is, ahol ennek esélyei láthatók.

A Szent István Egyetem szarvasi Pedagógiai Intézete által kezdeményezett tudománytörténeti konferenciasorozat a Formációk és metamorfózisok cím alatt geológiatörténeti keretben ismerteti meg olvasóit a felvilágosodás és a romantika időszakának hatására az egyes tudományok, tudományágak még el nem különült területeinek kölcsönkapcsolataival, s ezért az Egymásba tükröződő emberképek. Az emberi test a 18–19. századi filozófiában, medicinában és antropológiában címmel a 18–19. századi filozófia, irodalom és a humán szaktudományok egymásra hatását kívánja bemutatni a tanulmányokból szerkesztett kötetben.

Már az előszó tónusából, s a tartalom jelezte tematikus csoportosításból is kiviláglik, hogy témák és szemléletmódok, intézmények és a természet rendszerének humaniorák közé vezetett szemlélete szinte eleve kondicionálja a kötet tudáshorizontját. A kötet szerkesztője fordította Olaf Breidbach áttekintő tanulmányát Goethe metamorfózistanáról szóló körvonalakkal és rendszerszemléleti igénnyel (11-35. old.), s e megformált sokféleség-koncepcióval vezeti be a kötet vitatémáit, ráadásul a kétségtelen belátási kompromisszum felé terelve a kritikai nézőpontot: a metamorfózis fogalmi körében Goethe az önmagából kifejlődő természetet jeleníti meg, sőt, korának bizonyos szemléleti „átlépésével” mintegy lemond a teológiai magyarázatokról, a természet egészében vett egyetlen folyamatként látásával pedig a strukturálatlan anyag organikus formává válását, differenciálódó spirálként önmagába visszatérő alakzatát tekinti evidenciának, melyben főkomponens maga a metamorfózis, sajátosan rejtve maradó sokféleségben, a benne rejlő-kínálkozó lehetőségek kibontakozásával és fejlődésével együtt. Márpedig e természeti rendhez szorosan tartozik a természet emberi szemlélete is, úgymint nem szimplán a megismerendőre, hanem a megismerőre is kihatóan, s így „a szubjektum az objektumban találja meg önmagát, annak szeretetteljes szemlélése által”. Nos, ha ez maga is megismerési evidenciának tűnne, érdemes Kantra utalni, aki megkérdőjelezi a tapasztalati tudás megbízhatóságát akkor, ha azt a szubjektum befolyásolja. Goethe pragmatikus válasza szerint azonban a kanti verdikttel szemben: mivel a szubjektum a természet részét képezi, a természeti tapasztalat bizonyossággal bír, igaz, ez magában rejti az aspektust, mely szerint valójában akkor a természet szemléli önmagát, így „nincs ellentmondás a természet fogalma és a természetről alkotott szemlélet realitása között” (32. old.). Itt tehát maga a metamorfózistan megismerése is segít abban, hogy a kor tudományos világában (a „realitás és a természet eszméjének szétválása” problematikáját) úgy leljük meg az evidens kérdések és szisztematikus válaszok rendszerében, hogy azok immár akár témakörök szerint, akár tudásterületek vagy empirikus tapasztalati tartományok terén is fejezetcímek átfogó miliőjébe kerülnek (filozófia, betegségek, medicina, antropológia, orvosképzés, egészségügyi igazgatás, normarendszerek és „embergép” vagy paleopatológiai, biológiai antropológiai kérdéskörök szerint). S talán már e fenti bekezdés szakkifejezései, fogalmi nóvumai is jelzik, mennyire lenne képtelenség a kötet minden tanulmányán végigrohanni… – ennek élvezetes feladata épp az Olvasóra vár, aki talán még nem rettent meg a testképek és testfelfogások tudástükörből visszapillantó sokféleségétől.

A Test és lélek a 18-19. századi filozófiában fejezetcím erőteljesen indít Gyenge Zoltán Kantról szóló írásával, melyben A lényegtelen ember – elmélkedések a kanti antropológiáról (39-48. old.) provokatívan kezd elgondolkodni, mennyiben tényleg lényegtelen tényező az ember, akit a kanti felfogás szerint a szubjektivitás, az emberi tévedések tesznek nemcsak indifferenssé, hanem a racionalitástól függetlenné, vagyis számításba sem vehetővé. Hegelnél még a Szellemhez képest az ember elhanyagolható, A szellem fenomenológiájában a szellem teljességéhez és általánosságához képest csaknem teljesen ignorálható, de Kantot már foglalkoztatják az emberek érzelmei és vágyai, az elme megbomlása, a hipochondria, avagy a „valóságos mert ésszerű, és ésszerű mert valóságos” hegeli koncepciójának elvitatása, hisz a testiséggel kapcsolatos saját undora és rettegése is ezt a „tiszta értelmi fogalmak transzcendentális dedukcióját” teszi a szabályozó elvek racionalitásának párjává. Az erkölcsök metafizikájának alapvetésével („krónikus metafizikájával”), a habókosság, a téboly, az eszementség, eszelősség problematikái mentén a szerző itt már a későbbi Kierkegaard, Walter Benjamin és Pszeudo Kierkegaard logikai levezetéseivel „a megfordult világ”, az önhittség előjogát és (politikai-közéleti) elfajulásait hozza párhuzamba, erőteljesen sugallva „a lényegtelen ember” Platontól Ágostonon át a modernekig – diszfunkcióktól eltekintően másként-kezelési bűvkörbe vont beteg-káprázatokig – azt a megannyi verziót, mely „a metafizikát hűtlen szerelemnek” nevezi, s ezzel nemcsak önmagát, de környezetét is betegíti (42-43. old.).

Egy 18-19. századi filozófiát a 20. századi lelátóról jellemezni próbálni persze lehetséges, s ha ennek olykor (ma már leginkább széplelkek civakodásának tetsző) aspektusa volt és maradt is a „Test és lélek: paripa járomba fogva egy ökör mellé”. Georg Christoph Lichtenberg a testről és lélekről című tanulmány (49-62. old.), Békés Vera írása. Ebben a 18. századi német gondolkodó Georg Christoph Lichtenberg tudományos munkássága „»tréfálkozásra« épülő, aforizmákra korlátozódó frappáns megoldásaiból az általa kritizált Lavater-féle fiziognómiai felfogás problémákra redukálása (az ember arcberendezése utal az illető jellemére) olyan pathognómiát támogat mely szerint a hangokban, arckifejezésekben, gesztusokban megmutatkozó szenvedélyek és érzelmek a lélek megnyilatkozásai jelennek meg, viszont mindez csak egy kép, a lélek elkülönítése lehetetlen…, sőt azt sem tudjuk valójában, hogyan működik a lélek, vagy mire képes a test, ezért ha valaminek nem ismerjük a magyarázatát, rögtön a lelket nevezzük meg a problémát okozónak és a pathomechanizmusok „kimerevítésének”, alkati sajátosságok általánosításának önironikus eljárása ellentmondásba kerül a filozófia lényegével, vagyis „fiziognómiai autodaféhoz” vezethet, s ebben a dualista felfogás vagy a karteziánus leegyszerűsítés („anyagról van szó”) kevéssé felel meg az „Isten és Világ” heurisztikus magasztosságának (53-56. old.). Ez a kép pedig – bár mintegy „újabb szempontokat talál” a lélek természetének dualista nem-megközelítéséhez, ma már a fraktálgeometria és a skálafüggetlen hálózatkutatási eredmények magasról rácáfolnak a lichtenbergi tipológia aforizmatikus alapjaira. Érdekes, ahogyan Willian Hoggarth hat metszetét elemzi (A szajha útja című sorozatot), de a test szükségképpeni romlása, a védekezés kényszere a személyiségben egészen a „kényszeredett engedelmességig” kíséri a test/lélek vitában megjelenő nyelvkritikai aspektusokat, a korlátozott értelemben vett testiség ismert jelenségeknek alávetettségi kérdéseit: „Szerénység és óvatosság a filozófiában, s főként a pszichológiában; ez az, ami mindennél jobban illik hozzánk” – írja összegző aforizmájában.

E szentenciózus közelítés mintegy kézre is jön itt Tóth Tamás dolgozatához, aki a humboldti antropológiáról tudománytörténeti szemszögből kínál áttekintő gondolatokat (63-75. old.). Miután jelzi, hogy az „antropológia” fogalmának nem létezik tudományos közösségek közötti egyeztetett (nyelvi és fogalmi) derivátuma, ugyanakkor az „általános antropológia” sem lehetséges, így „ismeretek univerzuma” és „diszciplináris galaxisok” közötti tudások vitáját láthatjuk leginkább, vagyis mai értelemben „transzdiszciplináris együttműködést” a természettudományok, társadalomtudományok és szellemtudományok között, ezek ágazataiként pedig jogi, orvosi, biológiai, törvényszéki vagy más szakantropológiákat, amelyekből átfogóan specifikus szempontot leginkább a kulturális antropológia kínál (ennek is naturalista és kulturalista kutatási irányaiban), melyet periodizáció (premodern, modern és posztmodern változatok) kísérhetnek, de mindvégig alapmegoldásként marad a filozófiai antropológia redukcionista változata, mely Humboldt esetében „eleve antropológia és filozófia szintézisének megalkotása volt” (69. old.). Tóth írása attól is fontos e kötetben, mert a Christoph Wulf követte „történeti antropológia” nézőpontját hozza empirikus közelségbe a nyelvi, társadalomismereti, művészeti jegyek áttekintési szándékával, s ebben Paul Ricoeur teóriáját előmozdító hatások együttesével kapcsolja össze, beleértve a kanti kriticizmus pragmatikus ágát, a „Rousseau, Herder, Fichte, Goethe és Schiller antropológiai szempontból releváns elméleti munkásságát is” (72. old.).

Mintegy gondolati íven átható kérdéskör ez, itt éppen Loboczky János gondolatmenetéhez is kapcsolódóan (76-86. old.), melyben Schiller fiziológiai-filozófiai antropológiája címen a német költő esztétikai írásai, levélrészletei, „az ész és fantázia” természetére vonatkozó „populárfilozófiai” megállapításai között keres poszt-kantiánus reflexiókat. Ezekben szembefordul az antik filozófusokat mindegyre citáló „szakfilozófiai” nézőpontokkal, eklektikus szempontokat is vállalva kiáll a merev módszertan-ellenességig vitt empirizmus mellett, és antropológiai érveket keres „a racionális pszichológiával szemben”, mikor karlsruhei értekezéseiben (hármat kellett írnia ahhoz, hogy egyet végre elfogadjanak) épp az ember és állat közötti szellemi természet összefüggéseiről szóló téziseit sikerült „filozófiai orvos” rangra emelnie. Végső soron a szellemit a testiben kereső (Voltaire-iánus) és a fiziológiában is a szellemiek testi mivoltát vizslató (orvosi) aspektust a Diderot-i „anatómia és fiziológia művelése metafizikával és morállal” egybevetés erejét bizonyító értekezése „az egész emberről” (Wissenschaft vom ganzen Menschen) szóló felfogásmódot részesítette előnyben. Még itt is elágaztat a morál filozófiája, a szeretet aspektusa, a megismerés és az igazság felismerésének „szép és bölcs törvényét” kereső megoldása egyfajta „összekötés/érintkezés” kérdése felé, ahonnan továbbvezeti gondolati ívét (nem függetlenül Lavater fiziognómiai töredékeitől), eljutva az emberi személyiség totalitásának eszméjéig, a morálfilozófia „ösztön és ész, erkölcsiség és érzékenység” dilemmáinak feloldásáig.

E korszakos dilemmák szélesebb körének, s főképp megannyi magyar vonatkozásának feltárása (a kötet vállalásai között is talán itt a leghangsúlyosabban) Mester Béla Ideggyengeség és hipochondria. Betegségmetaforák a 19. század első felének magyar filozófiai vitáiban című írásából köszön ránk (87-95. old.). Mégpedig épp annak ürügyén, hogy a magyar filozófiatörténet narratívái között mily közkeletű verziókban szerepeltek ókori hivatkozások, klasszikus idézetek, újkori levezetések, miközben minden adott kor épp a maga szentimentális-romantikus-irányzatos főáramának megfelelően hivatkozza „a gép és a test analógiája” Hobbes-kori vagy felvilágosodás-tónusú változatait, ezek között is az organizmus és mechanizmus közötti megkülönböztetések kísérleteit. Weszprémi István gyermekápolási tanácsadó könyve (Kolozsvár, 1760) például, vagy az erkölcsi nevelést prioritásban részeltető, a saját test és az állam teste, az önmegfigyelés és a test fölött gyakorolt kontroll túlhajtott, diákkorban elburjánzóan jelen lévő, emiatt a nyilvánosság terét is átható kérdésköre nemcsak a testiség orvosi stílusú elbeszélését tükrözte ekkoriban a filozófiai igényű gondolkodásban vagy kommunikációban, hanem „a nép vélt életszemléletére való hivatkozás, vagy éppen a reformkor elején a női tekintetnek az irodalomban való jogosultságáról lefolytatott nagy hírlapi polémia” mint hiányjelenségek is tükröztek biologicista megítélést. Sőt olykor a közös életvilág hatásának kritikájául szolgáló civilizációs értékítéleteket, vagy éppen a vallásfilozófiai miszticizmusba hajló testfelfogások (pl. Kölcsey esetében) valóságidegen metaforák alkalmazását is igényelték, a „kóros valóságérzékelésben szenvedő tudósok” tündértájakra tévedését is újmódi szimbolikus hatalomként „kellemetlen, de elkerülhető testi tüneteket okozó termékek” szabályozásában intézményesíthették. E korszakosan érvényes rálátások csak mélyebb, textuális, és komplex életvilágok elemzésére épülő meglátások alapján segítenek megérteni a gyengeség és kitettség, a külső világtól függetlenedni hajlamos valóságkonstrukció nyilvánosság-fókuszálta (azaz sajtóban terjedő, ott kibeszélt, tematizált, morálfilozófiai szintre emelt) kérdéskörei emiatt épp a kötet főcímébe ágyazott „egymásba tükröződő emberképek” egy sajátos változatát jelzik alapvetően megértendőnek.

Érdemes jelezni: a fenti körvonalakkal a kötet tanulmányainak és kérdésköreinek egyötödét futottam át csupán, szerény előzmények jelzésével. Még „szűkszavúbb” leszek ezután…  A korabeli medicina és antropológia szemléleti alapjai címet viselő fejezetben Magyar László András A test mint gép – a metaforától a valóságig című tanulmánya olvasható a test mint gépezet felfogásának 17. századi, az antik nedvelmélet Padova élettan-kutatási és anatómiai tudástapasztalatában megedződött, az embergép elméletéhez Vesalius által kapott kiegészítéssel gazdagodó, és Descartes testgép-elméletével (1644) is kiegészülő szemléletével, a 18. században letisztuló elméletekkel (104–105. old.). Boerhaave-nál még szerepel Isten mint alkotó, de Hoffmann már a lelket sem említi meg, mint tényezőt. La Mettrie Az embergépben már nem mond sok újat: olyan elveket fogalmazott meg, melyek már fél évszázada elfogadottak voltak az orvostudományban. Itt érdemes utalni ugyanakkor a kötet talán (laikus érdeklődő számára mindenesetre) legizgalmasabb két tanulmányára: Gurka Dezső írására A „kaukázusi rassz” fogalmának interpretációi a 18. századi német filozófiai és antropológiai vitákban címen (108-128), melyben alapozó igényű vázlatot kínál azzal a kifutással: „A 20. századi fajbiológia tragikus következményei nyomán a felületes szemlélő számára maga a rasszfogalom és annak 18. századi diszciplináris előzményei is könnyen negatív konnotációba kerülhetnek, holott a rasszok egyenrangúságát megkérdőjelező vélemények jobbára erősebben voltak jelen a korabeli filozófia, mintsem a kibontakozó biológiai antropológia történetében”. Visszatekintő értékképzete és történeti analógiát sejtető konklúziója saját fényével kiemelkedő írása kötetének és sorozatának is. Nem kevéssé értékes és még izgalmasabban „antropologikus” dolgozata Sz. Kristóf Ildikó: Az ausztrál bennszülöttek teste. Almási Balogh Pál ismeretlen kézirata és az etnológia (egyik) születése Magyarországon című írása, mely egyszerre példázatosan elméleti, sokat sejtetően interpretációs, ezzel párhuzamosan pedig a történeti antropológia tudásterületét is bevonja a könyv tudásterébe (127-144. old.). Kulturális antropológusoknak, történészeknek és vizuális kultúrakutatóknak is alapirodalom kellene legyen…!

A 18-19. századi medicina intézményi kereteit ismertető fejezetben Molnár László például Az egyetemi szintű orvosképzés Magyarországon a 18-19. században címen hoz tanulságos olvasmányt a szaktudomány szélesebb érdeklődési körű olvasói számára, Krász Lilla Az egészségügyi igazgatás kulturális technikái a 18. századi Magyarországon címen taglalja és gazdagítja a fontos intézménytörténet-kutatási lehetőségek körét. Egy újabb fejezet A romantika korának medicinája keretében André Karliczek, Nemes Csaba és Bartha Judit írását foglalja magába az ember „normának megfelelő és normától eltérő” kilétét, a mesmerizmus szerepét a műtéti érzéstelenítésben és e szemléletmód művészi ábrázolását E. T. A. Hoffmann orvosi vonatkozású elbeszéléseiben – A delejező, Az elhagyott ház, A titokzatos vendég és A gyógyulás is az orvosi magnetizőrök tevékenységét, humanitárius aspektusok környezetét teszi elemzési lehetőséggé(175-212. old.).

Mindezekre következően már nem is „záró” fejezet, hanem a „továbbnyitást” testesíti meg A biológiai antropológia kezdetei és kibontakozása fejezet, aholFarkas L. Gyula A biológiai antropológia története révén ad mintegy visszamenőleges kereteket Hérodotosz, Hippokratész, Arisztotelész szaktárgyunkba tartozó ismereteinek megidézésével, az anatómiai rajzok Leonardo da Vinci, Dürer, Elsholtz alapozta múltjával, majd Karl Linné tipológiáival, Buffon már fajelmélet-független szemléletével, Blumenbach már modern antropológiai kérdéseivel, az anatómia terén Sömmering rasszmorfológiai megállapításaival, melyek nyomán a Lamarck-féle származástan, a Párizsi Embertani Társaság tevékenysége és Darwin alapműve készítették elő a felfogások forradalmát is, ebben pedig a paleopatológia 20. századi felvirágzásához vezető gondolkodási ösvényeket is biztosan átjárható utakká tették (utóbbiak Józsa László, Pap Ildikó - Szikossy Ildikó - Kustár Ágnes - Pálfi György írásaiból világlanak elő, lásd 215-247 old.).

Gurka Dezső egész kötete (s hadd „mossam össze” itt a tevékenységet a szerkesztő lenyűgözően bontakozó egész tevékenységével, hisz ekkora munkát vállalni és szinte monografikus gazdagságot fölhalmozni rendkívül méltó tudományos produkció!) részben a már tapasztalati tudás megállapításaira fókuszál, beleértve a gondolkodástörténeti fejlődésvonalak alaprajzait és mikron-fontosságú részkérdéseit is, mindenesetre magabiztosan sejteti, mennyire izgalmasan időleges mindennemű tudás az emberről, akit félreérteni talán sokszor lehetett, de akinek szisztematikus tanulmányozását vállaló tudástapasztalat nélkül még messze sem tartanánk ezen a belátási szinten. S ebben Gurka elszánt-eltökélt munkássága roppant fontos mérföldkőnek minősül, nem csupán a mai értékrend számára, hanem a tudáshagyomány, az örökségesíthető embertudomány jövendő belátásai számára is.

Kulcsszavak: antropológia, betegség, biológiai antropológia, emberi test, etnológia, filozófiai antropológia, filozófiatörténet, lélek, medicina, mesmerizmus, orvoslás, tudománytörténet, XIX. század, XVIII. század


Kunt Gergely: Kipontozva… Nemi erőszak második világháborús naplókban, Osiris, Budapest, 2019, 240p.
ISBN: 978 963 276 342 2
Recenzió: Prof. dr. A. Gergely András - PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola
Kötet: 2020/20

 

Körülíró rejtvénnyel indul Kunt Gergely monográfiája, melyben az első 36 oldal a következő alcímekkel jelzi tárgykörét: „Végre rájövök, mit akar…” – a három pont nyomában; Erőszak, trauma, napló; Leírni a leírhatatlant. A kötet címe és alcíme ugyan már jelezte, mire számíthatunk: Kipontozva… Nemi erőszak második világháborús naplókban – de a részletek felől csak halovány képzetünk maradhat, ez is (egyhamar) fölszámolódik. S mert a nemi erőszakkal foglalkozó visszaemlékezések, emlékiratok, naplók nemegyszer kényszerűségből, máskor evidens jelentéstartalommal is a három pontot önálló jelentésrétegként építik szövegeikbe, Kunt figyelmeztet rá: „…az írásjel töredezett narratívát hoz létre, és mindig elhallgatásra, a trauma feldolgozatlanságából, szégyenből vagy társadalmi normákból adódó tabusításra utal” (8. old.). A kipontozás természetesen a szexuális erőszak háborús időkben szinte „mindennapos” velejáróját helyettesíti, minden következményével együtt (nemi betegségek terjedése és áldozatai, megbélyegzettség, titkolási kényszer, abortusz, nem kívánt terhesség és gyerek, válások, hűtlenség, társadalmi megbélyegzés, földolgozhatatlan trauma, életre szóló titok, stb.); ám ezek megjelenítése sem a sajnálkozó rokonszenv alapján történik meg itt, hanem korabeli naplók szisztematikus feldolgozása nyomán.

 Kunt Gergely a társadalomtörténészek új generációjából való, roppant kitartó és érzékeny kutató. Levéltárak, kéziratgyűjtemények, rejtőzködő adatforrások, másodelemzések, értelmezési eljárások révén indul neki az elmondhatatlan elbeszélésének, a leírhatatlan leírásának. S amit formál, nem horror, nem negédes sajnálkozás, nem férfipártoló együttérzés, nem erőszak-minősítő elbírálás, nem is felmentési jogosítvány minden megesett nevében. Hanem kutatás, elemzés, értelmezés, összehasonlítás, kontextusok meglátása, ellentmondások rejtelmeinek megnevezése, interpretációk interpretációja. Szakmunka, nem bájolgó blog. Mégpedig történeti szakmunka, melyben a hitelesség az első feltétel, a forráskutatás a minimális rutin, a megértő elemzés pedig a velejáró szükségszerűség. Erre jön még az arányérzék – terek és idők, források és merszek, kibeszélhetőségek és rálátások terében; erre épül még a szakmai kommunikáció – a tűpontos forráshelyekkel, a feltárhatatlan dokumentumok elérésével, a kellő intimitás melletti értékmentes leíró közléstartománnyal, a magán- és a nyilvánosság-képes perszonális világok korrekt megidézésével, „az értelem keresése a szenvedésben” és „az értelem keresése az emlékekben” árnyalataival, a trauma-feldolgozás módjainak megidézésével és sikertelenségük áttekintésével. S csupán ezek nyomán válik majd együttessé, monografikus teljességgé a szöveganyag, melynek már a bevezető fejezetek is kontextust adtak, a naplóközlések intertextuális párhuzamai is biztosítékokat testesítettek meg (37-110. old.), s valahol ezeknek is a fogalmak bűvkörén túli emberi méltóságkeresés adja meg igazi lényegét.

 „A könyv csak másodsorban foglalkozik az elkövetőkkel, azaz a férfiakkal. A vizsgált források alapján egyértelmű, hogy nemzeti identitástól függetlenül általános volt, hogy a férfiak – azaz szovjet katonák Magyarországon, magyar katonák a megszállt Ukrajnában, amerikai katonák pedig az általuk fenntartott menekülttáborokban – különféle eszközökkel igyekeztek a nőket szexuálisan kihasználni. Így például a menekülttábori állapotok részben hasonlítottak az orosz megszállás első napjaihoz, hiszen az erőszakot elkerülendő a magányos nők itt is kénytelenek voltak a férfiak védelmére bízni magukat” (232. oldal). A megközelítés komplexitása is efféle „rálátásból” fakad, ahol a nők szerepe, a megalázottság és semmibevétel a megszállók-hódítók-felszabadítók változó seregeivel más és más sorsokat hat át, más és más nők más- és másképpeni reagálását is idézi elő. Önálló fejezetben részletezi a naplókból fölsejlő értékrendek, történések morális és narratív súlyait is, megerősítve egyúttal azt is, hogy a női viselkedéstörténetek olykor nemcsak a szolidáris elhallgatást, a rokonnal vagy szomszéddal megesettek érdekelvű intimizálását teszik föloldhatatlan titok tárgyává, de a mögöttük rejlő háborús traumák kimondhatatlan bűnelőzményeit is az elmondatlanságok tárgykörébe préselik, az „így esett” helyzetek abszurd képtelenségeit is konstans rejtély tárgyává teszik, tabuvá formálják, élethosszan lenyelik vagy poszt-traumás állapotok általánosságába vezetik át – mindezzel lényegében a föltárás és értelmezés bizonyos kontextusait is megnehezítik, ám meg is adják (133-199. old.). Így az „Áldozati csoportok és az empátia határai” fejezet, majd a közéleti és közerkölcsi alapú kommunikációra épülő áldozathibáztatás bűntéteményeit mintegy sarkosan ellenpontozza azzal, hogy a férfijogú társadalom amúgy is meglévő értékszemléletét, a nők társadalmi szerepformálásának „hivatalos” (közerkölcsi, államigazgatási, stb. intézményes) normarendjét kiegészíti a „felmentő narratívákkal” és „a katonák motivációi” bemutatásával is – ahogyan az áldozatok ezt láttatják. De beemeli ide a férfitársadalom háborús frusztráltságának alap-okait, a hadsereg vezetésének elnéző aspektusait a rablás és erőszaktétel terén (sőt: a védőgumik osztogatásával szinte azt is tudni lehetett, hol és mennyire esélyesnek látja a parancsnokság a túl intim vagy kórtani értelemben veszélyes kapcsolati érintkezéseket), de egyúttal a férfiak önnön „tehetségének” bizonygatási értékrendjét is, a macsó-stílusú bizonyítási kényszer jelenlétét is. A közmegítélés és a társadalmi rangkülönbségek, a nemi különbségek mellett a vallási-kulturális-származási különbségek előtérbe tolakodása különösen igézővé teszik ezt a markáns fejezetet, melyben a másik oldalon az erőszaktevők áldozatainak emlékanyagából fölsejlik a civil értékrend meglévő rutinja is: ha „csak a cseléddel” esik meg, az még a „hagyján” körébe tartozik, a rangot tartó hölgykoszorú másképp tekinti a vidékiség, alacsony származás, a szűzies viselkedés, a hazáért vállalt áldozat, a hitvesét „mentő” magatartás értéknormáinak sérülését, mint a sajátját. Megint más, ha menekülttábori szabadosság alakul ki, mintha ugyanitt „csokoládéért, selyemharisnyáért” megvehetők a szívességek, sőt: a drámai részletek nem csupán a férfitekintet és a szexuális intimitás helyetti durvaság „kibeszélésére” érvényesek itt, de a közgondolkodási szintkülönbségekre is – összehasonlításképpen a saját közeledéseit és szimpátiáit naplóformán rögzítő vidéki tanítónő esete Gyarmati Fanni naplójával szembeállítva azt sugallja: „az áldozattá vált nők körében, de az azt továbbra is övező szégyen miatt döntően csak egymás közt beszéltek szörnyű tapasztalatukról, és kizárólag a legszükségesebb esetben osztották meg a férfiakkal (például az orvossal). A nők egymás közötti segítő kapcsolata kulcsfontosságú volt abban, hogy megpróbálják feldolgozni az éppen elszenvedett eseményeket. Az ő közösségükben jobban elbeszélhető volt a trauma, ellentétben az áldozatokhoz akár érzelmileg legközelebb álló férfiakkal, akik elsősorban mégis inkább egy patriarchális rend és normarendszer képviselői voltak. Egy döntően patriarchális – azaz a nők felett hatalmat gyakorló – és a nőket, különösen a nemi erőszakot elszenvedett nőket sújtó előítéleteket tápláló és osztó férfitársadalom tagjainak sem a traumafeldolgozás első tétova lépéseiben, sem pedig a későbbiekben nem lehetett érdemi szerepe. Ha volt is, az inkább csak formális és hivatali lehetett, nem pedig mély és lélekgyógyító” (134. old.). Kontrasztként ehhez a női aspektus is: „Az életem egy képmutatás. Meddig bírom ezt az életet? Azt akarom írni, hogy mi minden történik velem, s aztán lelki fájdalmaimról ömlengek…” (138. old.).

 Kunt a szükséges feltárás hiányát és a személyesség megértésében rejlő kutatói feladatot már a kötet „módszertani” bevezetőjében hangsúlyozza, „mivel a szakirodalom többnyire két olyan személyes, nem retrospektív forrásra hivatkozik, amely a szovjet katonák áldozatává vált nőktől származik, nem pedig szemtanúktól: az egyik Polcz Alaine rendszerváltozás után megjelent visszaemlékezése, a másik Gyarmati Fanni nemrég publikált naplója. A 20. század kollektív traumái közül Magyarországon kétségtelenül a Vörös Hadsereg által elkövetett tömeges nemi erőszakot övezi a legnagyobb hallgatás…” (10. old.). Említ német szakirodalmat, filmelőzményt, több kutatói szempontot is, sőt a dokumentumhamisítás esélyét ugyancsak, azonban a feltáró, levéltári kutatásokat a személyesség előterével hitelesítő csoportkulturális megközelítésmódot szakmai korrektség feltételének mutatja, ezért is vállalja a meglehetősen bizalmas, rejtekező tematikát saját témakörként. S ebben kétségkívül komoly eredményeit e kötet súlyosan bizonyítja. Világosan jelzi, hogy „olyan témáról van szó, amely 70 év múltán is tabu, méghozzá nemcsak Magyarországon, hanem Oroszországban is, amely hivatalosan a mai napig nem ismeri el a tömeges nemi erőszak megtörténtét. Ez az eltussoló igyekezet, amely a nemi erőszakok megtörténtét és az elkövetett bűnökben való felelősségvállalást nem tartja összeegyeztethetőnek a nemzeti büszkeséggel, és hárítja az azokkal való szembenézést, Magyarországon is jelen van” (12. old.).

 A tematika jelenlétét Pető Andrea kutatása és monográfiája (Elmondani az elmondhatatlant. Jaffa, Budapest, 2018) is hitelesíti, de Pető illendőképpen utal Kunt Gergely munkájára, Kunt pedig Pető korábbi kutatásaira ebben a témakörben. S az, hogy a napló-műfaj nem hiteltelenebb, hanem éppoly erőteljes forrásértékű dokumentum, mint amilyen egy abortusz-jegyzőkönyv vagy egy hatósági eljárási ügyirat, Kunt szárnyalóan bizonyítja. A források ismeretlensége és hiánya, a közmegítélés hasonlósága ugyanúgy jellemző volt és maradhatott, csupán néhány anyag szolgálhat érdemi forrásként: „ezek az anyagok nem adnak lehetőséget arra, hogy a háborús nemi erőszak vizsgálatába új kérdéseket és megközelítéseket vonjunk be, mert bár keletkezésük módja eltér, de nagyban hasonlítanak a magyar közigazgatás keretei között a szovjet megszállást követően rögzített kihallgatási jegyzőkönyvekre és abortuszkérelmekre” (203. old.).

 Kunt a záró fejezet összegző soraiban megerősítően jelzi: sajátos forrásokat, privát emlékezéseket tekintett hiteleseknek ebben a kötetében, mely „elsősorban az áldozatokkal foglalkozik, saját maguk számára írt fragmentált poszttraumás szövegek összehasonlító elemzésével. Ezeket a terápiás funkcióval is bíró szövegeket döntően nyelvi és pszichológiai szempontból vizsgáltam. Az elemzés során figyelembe vettem azt, hogy a szexualitás többszörösen nem volt elbeszélhető számukra, hiszen az azzal összefüggő témák önmagukban is tabunak minősültek, így a szövegek erős öncenzúra alatt születtek. Minden nő más és másként élte meg a nemi erőszakot, de a naplókból mégis kirajzolódnak bizonyos általános tendenciák. A narratívaalkotásnak gyakori eleme volt a relativizálás, amellyel a szenvedés mértékét viszonylagossá igyekeztek tenni, olykor magát a szenvedést tagadták, más esetekben saját szörnyű tapasztalataikat a környezetükből olyan tragédiákkal hasonlították össze, amelyet még rosszabbként láttathattak. A férfiak áldozatává vált nők naplói elsősorban azt dokumentálják, hogy miként igyekeztek egy önmaguk számára megnyugtató értelmezést konstruálni a történtekről, amellyel együtt lehet élni, ezek azonban változó és instabil narratívák voltak. Az értelmetlen és kiszámíthatatlan szenvedést maguk választotta értelmezési keretükben helyezték el, így az részben kezelhetővé vált számukra, hiszen annak már személyes értelmet és jelentést tulajdonítottak. Ezt a tetszőleges értelmezési keretet az áldozat világképe és értékrendje határozza meg” (231-232. old.).

 Kunt Gergely kötetének nemcsak címében és első fejezeteiben, de fináléjában is ott rejlik a három pont. Az elbeszélhetetlen elbeszélésének mégis-megvalósulása, s az ebből következő majdani megértési lehetőségek esélye


Turóczi Ildikó : Orvoslás, segélyezés, varázslat – Kamerun és Szudán mediko-szakrálisan, Publikon Kiadó, Pécs, 2012, 0p.
ISBN:
Recenzió: Prof. dr. A. Gergely András - PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola
Kötet: 2020/20

Esuföld, Kamerun – így hívják, ekképpen nevezik életterüket azok az afrikaiak, akikről Turóczi Ildikó első könyvei szólnak. Önmagukat a tikári törzs leszármazottainak, Esu alapítóinak és lakóinak tudják, a felerészben keresztény, de majdnem ugyanakkora arányban muszlim közösségnek (mintegy tíz százalékban animista ősvallást követőknek) törzsi királyságba tömörülése nagyjából harminc ezres népességet jelent, királyuk szerepe a törzsi szokások felügyelete, hagyomány- és szokásrendszer megtartásának biztosítása… – ebbe a miliőbe toppan be a fehér ember, ráadásul hölgy, ki rögtön elnyeri a Fon (király) pártfogását, s a befogadtatás formális rítusa mellett a közösség figyelmét és nagyrabecsülését is.

Változó idők Kamerunban (Fehér gyógyítóként a hegyi királyságban)[1]

 Turóczi Ildikó kameruni könyve a Publikon Kiadó vállalásába, hosszabb távú programjába kézenfekvően illeszkedő opusz… – ha nem is a tudományos (védelemstratégiai, térföldrajzi, migrációs vagy állampolitikai) kiadványokkal vetekedő értelemben, viszont nem is pusztán a „sorsok Afrikában” tónusú mesebeszédek és diplomatafeleség-életrajzok tónusában. E tudományos „kalandkönyv” kiadására vállalkozva a Publikon azt a szaktudományokon túli, szélesebb közérdeklődési körre fókuszáló szándékot nyilvánítja ki, mely Afrika mindennapjainak, európai szemmel (s ezen belül is magyar impressziókkal) belátható másságának egzaktabb, poézistől némiképp tudatosan is távolodó, dokumentatívabb szférában keres és talál helyet.

A kötet egyfajta élménynapló, közelebbről missziós noteszlapok és vállalási jegyzőkönyv száraz közlésanyagának összedolgozására épülő „tereptanulmány”. Érdeklődési fókuszába tudatos és elszánt programossággal emeli be, s egy magának afrikai terepet kereső szakember szemével tekinti mindvégig a helyszínt, az országot, az életmódot, gazdálkodási és szakrális, egészségügyi és embernevelési nézőpontot, mely orvosi rendelőként körülveszi terepmunka-körülményeit. Kevés ilyen mű van, jószerivel nincs is a magyar könyvpiacon, holott a hazai Afrika-policy-k nemegyszer épp efféle térségek fejlesztési szféráiba kívánnak érdemben beavatkozni/bekapcsolódni – így tehát érdemi érdeklődés övezheti a kiadványt mindazok körében, akik Afrikával munkavállalóként, önkéntesként, humanitárius turistaként, kulturális antropológusként, fejlesztési szakemberként, gazdasági piacfelderítőként vagy akár befektetési térségkutatóként foglalkoznak/foglalkozni fognak. Ezenfelül nem titkolnivaló, hogy az irodalmi-művészeti-tudományos érdeklődés, mely Afrika iránt idehaza az elmúlt években önmaga sokszorosára növekedett mindezen szférákban, szolid, de igényes megjelenítést találhat ebben a kötetben olyan országról, melyről a magyar közgondolkodás szinte semmit sem tud. Missziós „bevetés” a főszereplője tehát a kötetnek, s missziós kibocsátás esélye rejlik a Kiadó vállalásában is, hogy elérje mindazokat, akik számára Afrika nem pusztán fekete és ismeretlen földrész, hanem korunk kultúráinak egy markáns tartománya, ezernyi részlettel-árnyalattal eltérő mindazon ismeretektől, melyeket formális vagy adatszerű Afrika-tudásnak, átfogó „földrész-tanulmánynak” nevezhetnénk.

E cél, vállalás, szándék vagy sugallat árnyaltabb megjelenítése a kötet kiadásakor a Kiadónak is egyfajta „kulturális szándéknyilatkozattal” ékes hozzájárulása volt, ezt respektálandó a könyv értékelését az alábbiakban a kritikus olvasó, az érdeklődő szakember és a naiv tájékozódó együttes nézőpontjából fogalmazom meg… – jóllehet, helyenként kritikus szakembernek inkább és érdeklődő olvasónak kevésbé fogok látszani. Kezdem mindjárt a legelsővel, mely olvasóként, könyvpiaci szereplőként azonnal elér, ez pedig a Szerző nevének (lehet, csak én nem vagyok képben!) ismeretlensége mellett a kötet címe. Ez a legkíváncsibb könyvvásárló számára is beavatást ígér, de árnyalatlanul kalandos képzetet keltve is kedvez annak a „fehérember”-felfogásnak, amely a „nemfehéret” mindjárt alárendeltnek is szokta látni. Ez azonban a kötetben épp ellenkezőleg is bizonyítást lel: a szerző „szimpla” orvosként vállalja afrikai jelenlétét egy önkéntes megbízatás formájában, melynek „naplózása” során az afrikai létkörülményekkel küzdés, a szenvedések kényszerű tudomásulvétele, az orvosolhatatlan bajok medikális kezelésének elszántsága kerül fókuszba. E vállalásos kontraszt nem nélkülözi a kiemelt státuszú tradicionális orvosságos emberek „varázstudásának” kritikáját, az ősi gyógymódok és a modern medicina kontrasztjának bemutatását, a segítés és a betegségtudat megannyi formájának belső konfliktusairól szóló reflexiókat sem. Tematikus érdeklődésű szakember számára viszont a kötet címe is jelzi, hogy az „alternatív” gyógyítás nem a fehéremberi „csodamegoldás”, hanem a kiegyezés állapota, amely látszatra nemcsak észrevétlenséget-érdektelenséget sugall, de ama véletlen tudatos elkerülését is, hogy a fehéremberi fenséggel kezelje „le” a hagyománykötött gyógyítást. Ennek ugyanis fölöttébb súlyos respektusa van Afrikában, akkor is, ha emiatt gyermekhalandóság, AIDS, szubtrópusi nyavalyák, malária és más közkeletű fertőzések nem kapnak méltó teret a kezelésben, s így a helyiek számára épp a világ nyugatiasabb felén kézenfekvőbb gyógymódok lesznek „alternatívvá”, más típusú bizalom vagy bizalmatlanság megtestesítőjévé.

A könyvcím a táji megjelölés (Kamerun, hegyi környezet) mellett egy anciennitás (királyság) méltóságára is utal, ugyanakkor az afrikai királyságokról való képzeteink lényegében semmisek. S ha „talányos” is ennyiben, a kötet mégis szól azoknak is, akik a kulturális térség, földrajz, társadalomismeret, vagy kifejezetten „az ismeretlen Afrika” sugallat miatt vennék kézbe. Az alcím pontosító hatása így nemcsak érdekessé teszi, de valamelyest sejteti is, hogy „félmagán” napló, esemény-fókuszált megjelenítés, egzotikus környezet és társas tudás is rejtőzik a címlap mögött. A „fehérember” időmércéje, sztetoszkópja, tablettái a kameruni helyszínen is kontrasztosnak bizonyultak, s e temporális kontraszt a szereplők (egészségügyi szervezet munkatársai, „nővérek”, jellegzetes lakosok vagy akár maga a király is) e kettős mibenlétében teljesül ki: párhuzamosan, riasztó átmenetiségű vegyességben létezik posztmodern kori jelenségek tömege és tízezer éves hagyománytartás-ragaszkodás is ugyanazon lapokon, naptári napokon belül, s mindez értékrendekben, életmódban, világképben, anyagi feltételekben, jövőképben éppúgy jelentkezik, mint a „black-man-time” más léptékében és az egészségfelfogásban.

A könyv egészében is már-már izgalmas, visszafogott tónusa és szinte kimunkáltan „objektiváló” leírásmódja az első nyolcvan oldalon olyasféle érzéssel töltött el, hogy „itt történnie kell valaminek”, kutatói sokknak, orvosi frásznak, rendkívüli vagy kizökkentő eseménynek – annyira izgalmasan „rejtélyes” a stílusa. Olvasgatás közben tapasztalom: szinte észrevétlenül rejt el, illetőleg mutat föl népismereti, országismereti tényanyagot, ami még szakember szemével is érdekes. Afrikai élet- és létmódok megérthetőségét, belső dimenzióit, egészség és betegség, kosz és tisztaság fogalmi relativitását, univerzális panaceák és törzsi hitek, amulettek, orvosságos emberek relatív igazát azonban úgy érzem, felszínesebben érinti, mint lehetne. Ezek sorskérdések az afrikaiak és „fehérek” közötti viszonyban, különbségekben és stratégiákban, érdekes lett volna az önreflexió szintjén is többet jelezni ezekről…, akár nem mással, mint kontrasztosabb önképpel, esetleg afrikai mesék, szakrális hitek hátterének ok-okozati értelmét keresve – s ezzel mintegy „elemelkedve” a primer leírástól, sűrűbbé téve a jelentésteret a mondandó körül. Ne tűnjön ez laikus okoskodásnak, idézek: „A néhány napja látott, racionális sokgyermekes anya jut eszembe, aki nem fog egyetlen gyermekére annyit költeni, mint az összes többire együtt, még akkor sem, ha emiatt a beteg gyermek meghal. Ez egy más világ, pontosabban én vagyok a másság benne. Rossz gondolatok, mellőzném, de gondolatdugóm nincs. A saját pontrendszeres medicinánk jut eszembe, a vállalkozóvá tett orvos, az alapellátás, mint végrehajtó rendszer. Valami furcsa asszociáció, rossz álom talán, azt sejteti, hogy valami nincs rendben ezzel a megmásított világgal”. (54. old.). Ebben a bekezdésben (is) egy komoly tudáselméleti fejtegetés lehetősége rejlik. S ha a Szerző nem éppen titkos naplóját, óráról órára komponált feljegyzéseit adja közre, hanem mintegy visszatekintően átírja és egybehangolja a művet, akkor ezek a jelentésterek (mint a textust körülvevő kontextusok) okvetlenül bekerülhettek volna, bármily „utólagos” okoskodásoknak tetszenek is.

Szerzőt nem kötelez, Kiadót is csak esetlegesen, hogy kritikus legyen a Művel szemben, az olvasót pedig föltétlenül, kivált ha szakmai érdeklődésű is. Kritikai érzékemet és (kulturális antropológiai) szakmai optikámat segítette volna tisztábbra állítani, ha a Szerző a szövegben legalább néhány összehasonlító utalást még megtesz „saját” világa és az átélt-tapasztalt világ párhuzamairól. Például: erdélyi volta a szövegben csak két-három nyelvi fordulatból („fennebb és fennebb” mászik a fán, „belépek” a Fonhoz) derül ki, s ez talán lényegtelen is, európai és fehér orvos áll itt szemben/párban az afrikai léttel. De ha (legalább a végére) beillesztett volna egy félmondatnyi (nem idézetet, csak) asszociációt, gondolatfutamot, amely a „hazai” bécsi szelet mellett a kórházi és egészségügyi másságra vagy hasonlóságra utal, annak láttam volna értelmét. A kötet nem úgy épül föl, nem az a /hiányzó/ „konklúziója”, hogy lám, mennyi kusza ősiség és modernitás fér meg egy nevesincs afrikai településen, s ezért ennek társadalomismereti vagy világképi bölcselmeit rá kellett volna ragasztani a végére…, de mégis, valahogyan a sugallt reménytelenségi összkép mellé jólesett volna az értékviszonylagosság még karakteresebb hangsúlyozása. Lehet, ez nem a Szerző dolga, hanem majdan az olvasóé – de az átlagos könyvpiacon mindig és mindenhol alighanem egyidőben két-három „orvos voltam Afrikában” típusú könyv világít a könyvesboltok polcain, s hogy ennek is helyet szorítson ott a bolti eladó, kéne valamiféle többlet-sugárzása is legyen. A címről való föntebbi „okoskodásom” is ezt a célt szolgálná, mert ha nem is merészelnék „szöveggazdagítási” javaslatot tenni, csupán sugallanám kidolgozhatóságát a tradicionális medicinák és modernitások témakörének, az európai fogyasztói kultúrában eluralkodott medicina-kiszolgáltatottság és gyógyszertúlfogyasztás oktondiságának, a gyógyszerbiznisz okainak és következményeinek, a természeti népek gyógymódjainak, orvosságos embereik tudásának és tudatlanságának modernitásban új hangsúlyt nyerő voltát ebbe a kontrasztba emelő „levezetés” lehetőségét. Mondjuk ezt is inkább valamiféle utólagos-pótlólagos önreflexióként csatolva, vagy önértékelő-önkritikus iróniával megtoldva, mint Nigel Barley teszi az „Egy zöldfülü antropológus kalandjai”-ban (szintén Kamerunban).

A kötet számos erényét csak jelzem, túlértékelésük nem célom. Tény, hogy izgalmasan tárja föl a fehéremberi (sőt: fehér asszonyi) beilleszkedés időleges és reménytelen voltát a történések folyamatában, szűkszavú és szituatíve is hiteles közlései a szereplőkről jól segítenek árnyalt képet kialakítani a miliő egészéről, eseményleírásba foglalt táj- és néprajzi elemek is józan arányban szerepelnek… (ugyan a fulániak faluhatárra bejövetelét két-három verzióban is megismerjük, de ez nem zavaró, ha a beszélő mondandóját követve épp így formálódott a közlés, s hűen jegyzetelve ez kap hangsúlyt is). Meglepő és meggyőző a településen meglévő (kutató számára evidensen megtapasztalható) vegyessége mobiltelefonos és terepjárós modernitásnak és pária kiszolgáltatottságnak vagy „érinthetetlenségnek”, világból kivetettségnek és globalizáltságnak, bezártságnak és univerzális mobilitásnak, tradicionális tudatlanságnak és releváns tudásra törekvésnek, örökös fufu-evésnek és palacsinta-ünnepnek, csóró királynak és Amerikát járt tapasztaltságának, vallások együttélésének és illemhely-hiánynak, ellátatlan egészségi terepcsoportoknak és „misszionárius medicina” hatásának… Ezért jó és megkapó, érdekes és olvastatóan kellemes a könyv egésze. Különösen izgalmas „dramaturgiai” elem a kötet végére, a helyszínről elutazás pillanatára időzített konferencia-részvétel, mely a tradicionális orvoslás és a füvesemberi kuruzslás képviseleti, elfogadottsági arányait, mutatói közli egy szakmai konferencia helyszínéről. A hazai Afrika-irodalom kétségkívül gazdagabb lett Turóczi Ildikó kötete révén…

 Boszorkányok, sámánok, varázslók (Esuföld, Kamerun)[2]

 A Szerző második könyve a változott körülmények bemutatása mellett részint szervesen illeszkedik az előző kameruni napló-kötethez, annak megkezdett gondolati ívét, megismerési útját, vizsgálati irányát, építkezését folytatólagossá teszi, mégpedig nem redundánsan, hanem új (frissített, aktualizált) tematikai körben; részint teszi mindezt újdonatúj kérdésfeltevésekkel és tónusokkal is. Az Olvasó itt most hasonlóképpen szembesül az afrikai orvoslás helyi gondjaival és a gyógyítás tradicionális technikáinak kísérleti fázisaival, mint a korábbi naplóban – azaz a hagyományos (natív) orvoslás és a kortárs medicina küzdelmével. Ha a Változó idők Kamerunban alapkérdése az orvosi labor megalapozása Esuföldön, a szolgáltatás, a rendelő mint intézmény alapítása és indítása volt, e mostaninak témaköre a változásban is tetten érhető hatókör-gazdagítás, a környezeti hatások és rejtett társadalmi folyamatok feltárása lett. Ha az előzmények ismerkedő-megismerő leírása azzal végződött: mi a viszony a tradicionális orvoslás és a modern medicina feladatai között, akkor itt most a kapott válasz részben a kettő párhuzamosságának szükségképpen konfliktusos, ellentmondásos, parallel voltában is kétesen eredményes állapotrajza bomlik ki. Ha a fertőzések, járványok, HIV és más kórjelenségek nyomasztó köreit részletezte az előző kötet, itt most a „belenyugvó”, tudomásul vevő, kényszerű kompromisszummal együtt élni kényszerülő orvosi szerepvállalás a konstans változó. De emellett immár nem csupán az orvosi funkció, a lokális világban betöltött szerepkör leírása az írói vállalás, hanem mindezen feltételek kiterjedéseire, gyökerére, funkcióváltozásaira fókuszáló attitűd lett mérvadó, hangsúlyos és lebilincselő. Nevezetesen a szociálantropológiai, vallásantropológiai nóvumok köre, amely ezt a kötetet kihívóan érdekessé, kiadásra és olvasásra érdemessé teszi. A Szerző láthatóan elbarangolt a szokásnéprajz, a vallásantropológia irányába (kiemelten érdekes e téren a poligámiáról szóló rész, melyben a napló mintegy átmegy a szokásnéprajz és szociálantropológia területére és hoz másutt nem egykönnyen föllelhető új megfigyeléseket), sőt, a királyságról és a Fon-ról (a törzsi királyról) írottak rendkívül ritkának mondhatók az antropológia hazai empirikus anyagai között. Ennek jelentősége még a politikai antropológia területén is figyelemre érdemes (az ötven további kameruni törzsi királyság, a király és a vének tanácsa vagy az asszonyok titkos gyülekezete megjelenítésében kifejezetten hiánypótló megfigyelések adódnak, illetve összegződnek itt!). Érdekes, érdemes és fontos az anya-szerepek és a gyermekbefogadás intézménye, a rokonsági háló-szövődmény alakítójaként bemutatott életszféra megjelenítése is. Jónak és érdemesnek látom tehát a Szerző aspirációit, hogy az orvoslás, a tradíciók és traditumok, a szokásleírások vagy szertartások deskripciója közben az antropológiai forrásmunkák (Barley, Geertz stb.) fölidézésével is hangnemi alapozást ad az orvosi antropológia és az afrikanisták témakörei felé vezető kérdésfeltevéseknek. Már csak azért is, mert a Ke-fab, Kwifoa, Mambou leírása teljességgel új (legalábbis a hazai) etnológiai szakirodalomban, s épp így nóvum Turóczi Ildikó életművében is. Tudvalévő, hogy medikus lévén nem szükségképpen a társadalomnéprajzi szakirodalom képezi ismeretanyaga zömét, ám kihangzik a könyvből ez irányú érdeklődés és olvasottság, vagyis kulturális antropológiai irányultság és igényesség is. A kötet még ha (részben, alaptónusában) főképpen napló is,[3][1] kiemelten érdemi és fontos tónust hoz a szaktudományi piacra, mondhatnám igazi nóvuma az orvos hatalma és a medicina mint sámánerővel ekvivalens uralmi képesség leírása…

Az alapkapcsolat és a tradíciókövető orvoslás minden beteget a kiszolgáltatottság területére taszít, amikor a hagyományos doktor funkciójáról van szó, s ezzel ellentétben a szolgáltatás és a szolgálat áll a klinikai diagnosztika oldalán, mélyen az euro-amerikai orvostechnikába ágyazva. E kettősség, s rajta kívül az életvitel és a létmód egyéb momentumai eltérő értékrendbe illeszkednek mind a betegek, mind az orvoslás funkciójáról másképp gondolkodók törekvéseiben. Egy tyúk vagy tojás levegőbe hajítása mint diagnosztikai eljárás a bennszülött orvos gyógymódjaképpen másképp hat és más eredményre vezet, mint egy laborteszt, s ennek a kameruni kisvárosi-falusi-tanyasi létbe illeszkedése korszakváltást tenne szükségessé. Új alapkérdés, új tudásterület, hagyománytagadó attitűd igénye kerül be ezzel a mikrotársadalmi kommunikációba, s ennek „naplózása”, megfigyelő és résztvevő megjelenítése adja a kötet(ek) alapdrámáját, kiegészülve az orvos alapkérdésével: lehet-e egy embert akarata és részvétele ellenében is gyógyítani, lehet-e egy társadalmat kvázi „jobbítani” akkor is, ha nem óhajt ilyeténképpen változni, lehet-e emberi törődés mellett belenyugodni egy gyermek halálába akkor, ha annak oka amúgy népbetegség-szinten jelen van a környezetében…? A kötet ezt is a leírás sodrában tárgyalja, nemegyszer konkrét sorsok, portrék, emberi képek körvonalai között – de mintha választ, lefegyverző választ nem tudna, nem akarna adni… Miért is nem? Mert nem vádol, nem dokumentumközlésre vállalkozott, hanem megjelenít, bemutat, elfogadtat. Saját fotóival, közvetlen hangjával, nyilvánossá tett dilemmáival. Emberien.

Kritikai észrevételem ugyanakkor, hogy a szöveg egésze méltó szerénységgel megmarad az orvosi aspektus, a doktor-szerep vállalásánál – de épp ott, ahol kilép ebből és az antropológiai tudás-szférák felé indul, kissé határozatlan, bátortalan tónust vesz föl. Értem, persze, hisz nem antropológus a Szerző… – de ha az antropológusi aspektus elfogadásával (résztvevő megfigyelő, holisztikus képet fest föl, időbeli előzmények és térbeli folyamatok is bekerülnek szemhatárába, tudomásul veszi és természetes folyamatként mutatja be a változás és tradíció konfliktusát, módosulásait, méghozzá a helyiek ismeretében és vallomásaik alapján alakítva ki a helyzetképet, stb., s ezáltal) a tudományos érvelés felé kanyarodik, de közben önfeledten elkalandozik orvosláskritikai térbe is… – akkor több (orvosantropológiai vagy egészségszociológiai) szakmunkára utalás is elférne vagy szükséges volna, több forrásfelhasználás is indokolt lenne, s ezt elmulasztja. Vagyis: kicsit keveredik a kötet egészét mérlegelve a Turóczi Ildikó-féle gyakorló orvosiság az akció-antropológusi beavatottsághoz közeli tudósnézettel, a sajtómunkás és a missziós küldetésesség habitusa, az alapproblémákba bevezetés és a népszerűsítő tájékoztatás, a tényközlő távolságosság meg a bennfentes avatottság. Van, amikor talán úgy érzi a Szerző, bizonnyal olvasták az előző kameruni beszámolót, s ismerik a terepet valamelyest: például a népcsoport-nevek sokasága fordul elő, miközben honnan is tudná épp e kötet olvasója a marhatartó fulániak jelenlétének jelentőségét vagy a vallások kevertségének okát és milyenségét… Sőt, hasonlóképpen indoklást érdemelne (legalább egy bevezetőben vagy helyenként egynéhány utalásban az előző kötet anyagára célozva) a leíró-elbeszélő narrátor hangjának változását indokló „kikacsintás”, a problémakörök ismertsége vagy újdonsága stb. Ilyen például a Fon-nal való, hetek-hónapok alatt bizalmas(sá vált) viszony, mely értelmezhetetlen az új kötet olvasója számára, ha nem ismeri az előző opuszt…

Lehet, ezekben talán mintha eleve késztetés lenne az első kameruni kötet olvas(tat)ására, amennyiben a teljes kép érdekel valakit…, de mégsem fair írói megoldás, mert erre nem mindenkinek lesz módja és kapacitása, a kötetnek önállóan kell megállnia helyét…, s ezt a Szerző is bizonnyal tudja. Már ettől jócskán eltérő megoldás, de az előző kötet kritikai értékelése közben megfogalmazódó összehasonlítás igényének következetesen megfeleltetett eljárás, hogy a saját hazai „terepe” és romániai háziorvosi munkája szolgál párhuzamként a holisztikus megközelítésben, amikor a kameruni helyi viszonyok és az egyetemes orvostudomány perspektívája sejlik föl a szövegben. Ez jó is, elegendő is, s az is erősíti ezt a párhuzamkeresést, hogy a betegségek mellé a szegénység-kérdések relatív voltát, az „egzotikum” mellett a „Mama Afrika” iránti vágyakozást is beemeli a kutatói terepmunkás attitűd ismertetésébe. Ehhez járul a Collins-élmény (mely folyóiratban önállóan is megjelent részlet) és a másik kilenc éves gyerek, Rozáli drámai sorsának élményközvetlen leírását kínáló portré személyességével gazdag… – ez mint „terepmunka-esemény” nagymértékben beleszól a megértő és részvéttel vállalt kutatói esendőség teljesebb képletébe, a kitettség és végtelen kiszolgáltatottság bemutatásába, s egyben adalék is a pénz- és AIDS-függő tehetetlenség megnevezéséhez, melynek drámaisága egyik kulcspont a fejezetek között. Mindemellett a kötet végével, a befejezés befejezetlenségével mégis bajom van. „Visszamenni és belevágni…”, esetleges jövőt építeni vagy sorsára hagyni a sorstalanságba futott létformákat… – végig alapkérdés marad a könyvben, de hogy a hibák ismétlése mint fenyegetés miért és merre hangolja a kutatót, az itt nem dramaturgiai problematikává érik (márpedig az!), hanem mintegy aláfestése annak, hogy „látszanak-e még a szellemek” vagy sem. A dráma ugyanakkor nemcsak a szellemek kérdése, hanem a cselekvőké is, mi több, az eltelt idő azóta is mutatja, mily képtelenül nemcsak a szellemekre bízható, mi történik majd ezután. Ha talán ezt a lehangoló „végkifejletet” egyértelműbbé tenné a Szerző, ha még néhány sornyi kérdéssel súlyosítaná, vagy a reménytelenségben fölsejlő valamely reményt színezné „optimistábbra”, esetleg drámai értékeléssel és lemondó legyintéssel totálisan végletessé tenné a végkicsengésben, az visszahatóan jelezné az Olvasó felé, mi az, ami van vagy lehetne, kéne de lehetetlen, sosem is lesz vagy miért is lenne…, azaz valamiféle „antropologikus” totálkép felé mutatna. Mindez szerintem hatásosabb volna, mint a távozás naplószerű leírásának alaptónusa és egy levélrészlet (kitől is?), ami mintegy látszatfölmentést ad a morális vállalás elmaradására azok részére, akik ott maradnak működtetni az alapítványi kórházat vagy rendelőintézetet, amire nagyjából képtelennek is mutatkoznak. Mégsem mindegy, milyen érzéssel, gesztussal teszi a polcára a bármikori olvasó ezt a kötetet, akár az előző(k) mellé, akár csak más kötetek sorába. Ami egy regényben vagy naplóban lehet drámaian szuverén finálé, az a tudomány igényével méricskélve a perspektívák keresésére késztetne…: új partnerségek építésére, tőkeerősebb önkéntesek felkutatására, nemzetközi orvosi összefogásra vagy további megoldásokra, s nem engedné el Collins vagy Rozáli kezét akkor, midőn sok tucatnyi hasonló gyermeksors kilátásai sejlenek föl élethelyzetükben.

Persze, lehetséges, hogy csupán az olvasói tehetetlenség érvel ekképpen… – az ugyanis minden kétséget kizáróan megfogalmazódik, hogy „egy focilabda, egy tál meleg étel és a karácsonyi ruha életre szóló ajándékot jelenthet” Nekik. Olyan ajándékot, melyet nem kell viszonozni, nem „cseretárgy”, hanem mélyértelműen kimunkált gesztus, egy Emberé a sokszor „emberséghiányosnak” tetsző tájon. A kötet belső fénye ugyanakkor nem csupán efelé világol, hanem a poligámia és a kereszténység kapcsolathálójában vergődő emberek felé is, a monogámia és a többnejűség kérdései, helyi változatai felé ugyancsak. A népszokások (példaképpen a monogám többnejűség egyházi törvényesítése, a házastárs-választás módja, az esküvői szertartás vagy az eljegyzési megoldások) megjelenítésében szintúgy egyedi a kötet, a boszorkányság és varázslás viszonyának tisztázásában megintcsak, a sámánizmus és a transzállapot eseti részletezésében hasonlóképpen. Jó erények ezek, melyek alapján azonban eldöntetlen marad: világjáró napló, orvosi esettanulmány, lételméleti vázlat vagy antropológiai terepkutatás a kötetben leírtak köre…? Alighanem ezek egyvelege, a megjelenítés humángeográfiai kísérlete, afrikanisztikai háttérfestés és humanitárius segélyprogram-beszámoló is ráadásképpen. Mindezek alapján olvasni fölöttébb szükségessé válik. Legfőképpen olyanok számára, akik Afrika, az ember ősföldjének lakói, a hagyomány és modernitás dilemmái közt vergődő emberi sorsok iránt mutatnak érdeklődést… S lehet, e két kötet máris készülni készteti a harmadikat, mely majd másik afrikai terepen, más népcsoport(ok) más körülményei között kínál univerzálisabb összképet a segélyezés, a nemzetközi orvosmissziók vállalása, a lokális beavatkozás és résztvevő megfigyelés mezőin…

 Varázslatok, járványok, missziók[4]

 Senki ne reméljen többet a belelapozástól, mint hiányérzetet, ha nem érdekli amúgy Afrika, veszélyek, fertőzések, majmok, álomkór, falusi orvosságos emberek, nemzetközi segélyezés, gyógyszerbiznisz, egészségipar, szociális tanulás, segíteni tudás, önkéntes veszélyvállalás, megérteni képesség… De ezek bármelyikéből tömegével talál a kötetben, nem is akármilyen módon, hanem az orvosi antropológia, az egészségturizmus, a gyógyítás vallása és a szakralitások sajátos bűvköre, az összehasonlító terepkutatás, a saját lét- és értékrendszer viszonya az afrikai mindennapokhoz, a megoldások keresése a lehetetlenben és hasonló kérdések gazdag tárházával találkozhat.

 „Krónikus betegellátásról is eléggé bizarr dolog itt beszélni: krónikus a gyógyszerhiány, a nincstelenség, az éhezés, a betegség, az ellátás hiánya is… és bizarr a csendben gubbasztás is. És rájöttem, hogy ez a természetes… itt és nekik… és néha már nekem is… de talán mégsem… és ez a bizarr benne. Nehéz ezt eldönteni, nehéz itt élni, nehéz nem lenni dühösnek vagy éppen frusztráltnak. Pedig épp erre nincs szükség itt és fölösleges is. Ez egy nyugodt, békés hely, ahol a skorpiómarás sem halálos, csak nagyon fájdalmas, ahol térdig a sár, ha esik, és ahova nem vezetnek utak…” (szemelvény a kötetből)

 A Szerző eddig már két könyvet szánt afrikai orvosi munkája leírásának, az Esu-i királyság mint helyszín, afrikai beteg-világ és egy ottani népesség életkörülményeit, szereplőit, társadalmi csoportjait és problémáit, hitvilágát és kapcsolati kultúráját bemutató összegzési kísérlet. A harmadik kötet ezekhez képest drámai fejlemény, egyúttal két különböző helyszín párba állítása, összehasonlító foglalata. Egyben annak is élménye, aki ilyen helyszínen vagy hasonló körülmények között is megbecsüli azt, aki megérteni akar, keres, kutat, nyomoz, elemez, gyakran értelmezni is merészel, s e téren is mindig másként, másból indulva és máshová érkezve, máshogyan látva és másképp értelmezve Mások látják őt és a saját szerepét is. Itt most az összefüggések, a mélyebb, morálisan és betegségfogalmak felől átértelmezett életvilágok felé vezeti olvasóit. De nem önt el az „Afrikában jártam” kalandos szirupjával, nem rendít meg pusztán azzal, hogy szudáni betegek, védtelenek, háború vagy világnagy fertőzések által megvert emberek körképét adja, s azt sem igényli, hogy moccanjon bennünk a segíthetnék, a „támogató” ösztön, a jóvá tevő szándék. Egyszerűen csak elbeszél, beavat, „konzultációra” hív egy ismeretlen és hatalmas földrészre, ahol éppenséggel betegek is vannak, s látszólag egészségesek is. De mind kevesebb és kevesebb a vétlen jótevő, miközben több és több a haszonleső, esélytelenebb a gyógyító, de sikerdúsabb az egészség-üzletbe befektető. Mondjuk jellemzésképpen csak azt: Élet ez is. Mindennapi, afrikai, vidéki, vallási, megélhetési, túlélési, menekülési feltételek, ártó körülmények, s még ártóbb emberek a szereplői. Nem mert gonoszak vagy rosszak… Csak mert élnek, s ebbe más is belehalt már. De hogy miképp élnek, s miért nem, amikor már nem, az kulcsfontosságú kérdés a Szerző számára. Viszont hogy miként élhetnének szebben, jobban, egészségesebben, ha nem rontanák őket gyógyítással, fejlesztéssel, segélyekkel – ez is fénylően kiviláglik a könyvből. Sőt nemcsak kiviláglik: messzire sugárzik, villódzóan, szikrázóan, morálisan is elszántan. Emberkönyv. Afrikai emberkönyv, ahogyan egy európai, női, orvosi, morális nézetből ez még egyáltalán megfogalmazható. Rendre csak drámai, tragikus, helyenként muris, másutt csupán leíró, megnevező, ismeretközlő. De a mi lényegesebb: nem kápráztatni akar, hanem gondolkodtatni, mérlegelni, önmagunkra figyeléssel másokat is megajándékozni. És ez fontos. Mert enélkül még segíteni, megérteni, elfogadni sem lehet. S nemcsak Másokat nem, önmagunkat sem.

 Hát így. S akinek ez kevés, talán próbálja ki, milyen az: afrikaiul létezni. Ott, ilyen világokban, ilyen korokban, ilyen klímában, ilyen hagyományok között. És ilyen „megváltásokkal”, „civilizálásokkal”, „fejlesztésekkel” – azaz kiszolgáltatottsággal, esélytelenséggel, nemléttel. A nemlét kontrasztja azonban itt nem a lét, hanem a másként lét… – s ehhez, vagy ennek kicsiny esélyeihez járul hozzá tiszta tapasztalati élménnyel a Szerző.

 „Ha mi baktériumokban, vírusokban, parazitákban, különböző kórokozókban és diagnózisokban gondolkodunk, akkor a törzsi népek értelmező szótárában mindez varázslatot, átkot, mindenképp valamiféle spirituális ráhatást jelent. A maláriás láz például, ami megszokott betegségnek számít, az emberek tudatában nem feltétlenül kötődik össze sem szúnyoggal, sem a betegséghordozó Plasmodiummal. („A malária egy betegség, aminek semmi köze a szúnyogokhoz”, érvelt egy tanár, amikor a szúnyoghálók szükségességéről és hasznáról beszéltünk. Hasonlóképpen az éretlen mangótól vagy a melegtől is lehet maláriát kapni, így tartják, és néhol a bozót is gyakran szerepel kórokozóként, stb.). 

Úgy a Kamerunban, mint Szudánban vagy Dél-Szudánban meglepődve tapasztaltam, hogy, a natív helybéli lakosság a maláriát és az agyi maláriát két, egymástól különböző betegségnek tudja: szerintük a maláriát szúnyog terjeszti, az agyi malária pedig ártás, varázslat következménye. A különbséget a tünetek különbözősége adja, pontosabban az agyi maláriát kísérő, többnyire visszafordíthatatlan kómás állapot, ami törzsi nyelven annyit jelent, hogy ártó szellemek nem hagyják visszatérni, mintegy fogságba ejtik a fizikai testet elhagyó lelket. Az ártás megszűntetése csak egy, az ártó varázslónál erősebb varázsló által lehetséges, és ha az ő erejét is meghaladja a rontás, csak akkor próbálkoznak nyugati szemléletű orvoslással. Ez megmagyarázza, annak a súlyos malária okozta prekómás állapotban érkező betegünk kétségbeesett kérését, aki csak azért fordult hozzánk, hogy ne hagyjuk elaludni, de ha mégis, azonnal ébresszük fel, különben „nem fog tudni visszatérni”. Ő és hozzátartozói előrelátták a rövidesen bekövetkező kómás állapotot, tőlünk pedig ennek megakadályozását várták. A mi kórlapunkba a „beteg delirál” bejegyzés került, a beteg pedig aznap estére kómába esett, majd négy nap múlva meghalt. 

Minden csodának és természetfelettinek, szellemdoktornak, látónak, varázslónak, spirituális gyógyítónak megvan a maga helye és szerepe az adott közösségben, és leginkább ott, ahol a nyugati orvoslás jelenléte elégtelen, hiányos, hézagos. Ennek megkérdőjelezése, vagy éppen tiltása csupán ezen praktikák, rituálék eltitkolását és/vagy titkos gyakorlását eredményezheti, főként a magát értelmiséginek valló körökben, ahol a modernitás egyik ismérve a hagyományos praktikák bagatellizálása, primitív babonaságra való leértékelése…”

 A szövegrész a kötetből csupán tónusformáló hatás. Nyomasztóbb, ugyanakkor realistább is a kötet egésze, de ezt a deskriptív logikát követi. Hasonlít, összevet, közelebb hajol, majd a megismerés után még realistábbá lesz. Ettől azonban – és összességben a három kötet folytonos téri-társadalmi kontrasztjától – még sokkal kihívóbb, felelősségre intőbb, sőt vádolóbb is. Igazul, a tapasztalati erély birtokában, a humánus megoldások létjogáért megszólalva.

 


Kapronczay Károly: Az orvostudomány és a természettudományok Magyarországon a kiegyezéstől a századfordulóig. , Magyar Orvostörténelmi Társaság – MTA Orvostörténeti Munkabizottsága – Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2019, 115p.
ISBN:
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2020/20

„A hosszú 19. század” kifejezést előszeretettel használják a történészek, hiszen a sorsfordító események időszaka néhány évvel visszanyúlik a 18. századot záró forradalmak, ideológiai változások és következményeik idejére, a vége pedig az első világháború eseményeinek és súlyos kihatásának korára. A század nem csupán a politikai életben, a társadalom és a tudományok fejlődése területén hozott lényegi változásokat, de ezekkel összefüggésben az orvoslás, a közegészségügy egészét illetően is. A reformkor az alapvető változásokat előkészítő, a terveket megfogalmazó időszak, amelyek megvalósítására már nem hagytak időt a forradalmi és harci események. A szabadságharc leverését követő megtorlások, szigorítások, tiltások nem kímélték az orvostársadalmat sem, mindez kihatással volt az ország közegészségügyére, az infrastruktúrára, ellátásra, a szakmai életre, az orvosképzésre. Az 1857-1867 közötti évtized – a köztörténetben a neoabszolutizmus korának nevezve - már a felkészülés időszakaként jellemezhető, hiszen a közélettől távol tartott, és még mindig „szemmel tartott” orvosaink – az un. pesti orvosi iskola kiválóságai - baráti körben felidézték a reformkori elképzeléseket, újabb, korszerűbb formában tervezték át a teendőket.  A politikai enyhülés, az 1867-es kiegyezés nyitott új korszakot, bár nem nélkülözte a vitákat, mégis a fejlődésnek adott lehetőséget.   

A tényleges változásokat az 1876. évi közegészségügyi törvény (pontos, hivatalos megnevezése: 1876. évi XIV. tc.) indította el, majd a további kiegészítő rendelkezések sora, amelyekhez csatlakoztak a nem egészségügyi, de a közegészségügyet és az egészségügyi in-frastruktúrát érintő egyéb törvények és rendeletek. Mindezek hatására jelentős előrelépés történt mindenekelőtt a betegellátás és kórházügy területén: a szegénygondozás elkülönítése a betegellátástól, a kórházépítési program, a betegbiztosítás felgyorsítása. Ezt az ipar- és munkaegészségügy megszervezése, az iskola-egészségügy személyi és szervezeti feltételeinek létrehozása, az iskolaorvosok képzése és egészségnevelésben való feladatuk kijelölése, az anya-és csecsemővédelem személyi feltételeinek és intézményes rendszerének megteremtése egészítette ki.

2017. október 19-én „A kiegyezés és a közegészségügy Magyarországon” címmel rendezett konferenciát a MTA Orvostörténeti Munkabizottsága és a Magyar Orvostörténelmi Társaság a Magyar Tudományos Akadémián. Az elhangzott előadások részletesen feltárták a kérdéskörhöz tartozó területek problémáit, az elért eredményeket, a kimagasló egyéniségek munkásságát. Ezen konferencia előadásaiból készült válogatást jelentették meg kötet formájában a rendezők 2019-ben.   

Kapronczay Károly összefoglaló tanulmánya (Egészségügy: kiegyezés előtt – kiegyezés után címmel) a korszak történéseinek legfontosabb elemeit tárta fel. Szintén az ő tollából olvashatunk a magyar közegészségügy egyik legjelesebbjének, Fodor Józsefnek a tevékenységéről (Fodor József, a hazai közegészségügy megteremtője a kiegyezés utáni években címmel.).

Balázs Péter a korszak legfontosabb rendeleteit ismertette a tőle megszokott részletességgel, a jobb érthetőség érdekében felidézve a korábbi egészségügyi rendelkezések folyamatát is. (Egészségpolitika a jogszabályok tükrében).

Az ország kellő számú szakszemélyzettel való ellátása érdekében nagy fontosságú volt az orvosképzés megerősítése, vagyis a pesti orvosi kar mellett egy második kar létrehozása. Perjámosi Sándor: A kolozsvári orvosi kar megalapítása és történeti előzményei c. tanulmányában részletesen feltárja a megalakulást, a különböző tanszékek és egyetemi intézetek megszervezését, közli az oktatók névsorát. Az írás 1919-ig követi nyomon a kolozsvári orvosi kar történetét, az ismert történelmi események sorsfordító következményeinek végrehajtásáig.

Kapronczay Katalin az egészségnevelés területén végbemenő örvendetes fejlődést követte nyomon, amelynek eredményeként a társadalom mindmegannyi rétegét, korosztályát igyekeztek a korszerű felvilágosítás valamennyi eszközével és formájával elérni. (Az egészségnevelés formái, fórumai és kimagasló egyéniségei a 19. század utolsó harmadában).       

Gazda István a természettudományok területét érintő változásokat, eredményeket tárta fel, az oktatásban és a tudományos kutatásokban kimutatható előrelépést összegezte. (A természettudományi oktatás és kutatás szervezeti keretei a kiegyezéstől a századfordulóig).

A megjelent tanulmányok természetesen terjedelmesebbek, adatgazdagabbak, mint a szóban elhangzott előadások voltak.

 


Dr. Pilling János: A halál, a haldoklás és a gyász kultúrantropológiája és pszichológiája, Semmelweis , Budapest, 2010, 212p.
ISBN: 978-963-9879-355
Recenzió: Prof. dr. A. Gergely András - PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola
Kötet: 2020/20

Talán sokan emlékezhetnek rá…, a regényíró-költő-irodalomtörténész Vörös István korai novelláskötetének, az Innenvilágnak egyik morális elkötelezettséget tanúsító parafrázisa úgy hangzik: Az írás (az irodalom) előbb van, mint ez élet… Ennek filozofikus analógiájával jellemezhetőnek tetszik a Dr. Pilling János szerkesztette szöveggyűjtemény. A halál (talán) előbb van, mint az élet.

S nem azért, mert a sorrend ne volna éppen fordítva az időrendet tekintve, vagy mert nincs halál élet nélkül, s e függésmód fordítva is kölcsönös. Hanem mert míg élni mindenki ezernyi jótanácsot vagy rosszat akár, de születésétől fogva akkor is kap, ha nem kéri, a másik idői végleten épp az ellenkezője igaz. S olyankor bizony a halál kerül elsőbbségbe – miközben szinte sosem tanultuk meg „kezelni”, nem kézenfekvő a feldolgozása sem, sőt a halálnemek szükségképpeni változatosságát is csak messziről követi az „élőnemek” belátása arról, hogyan is zajlik, miért és „hogyhogy csak velünk esik meg…?”, meg aztán „mi van azután…?”. Erről pedig egyedileg szinte senki sem értesül idő előtt, néha még az idő után sem. Ilyesmiről viszont épp emiatt szöveggyűjteményt összeállítani garantáltan sikermunka, hisz „mindenkit érdekel”…

A kötet ugyan kétszer is megjelent, de a sikerrel összefüggő ismeretkincs mégsem vált közkinccsé. Ami a megjelenése óta eltelt időt tekintve részint magyarázatra is szorul, részint pedig annak értelmezésére késztet, miért nem fordult erőteljesebb figyelem a könyv és értékei irányába. /Utóbbinak ugyanis nem örvendek, sőt épp ezért is írok róla, hisz tematikus kínálata egyképpen lehet kedvére idősgondozónak és lélekbúvárnak, szociológusnak és gerontológusnak, tudástörténésznek és lelkipásztornak, szellemi néprajzosnak és irodalmárnak is akár./

A kötet már a sokféleség parttalanságával indul: „Miért kell meghalniuk az élőknek? Hogyan viszonyultak a különböző korok emberei a halálhoz? Mit tanítanak a vallások a halálról és a túlvilágról? Hogyan vélekednek a halálról a filozófusok? Ábrázolható-e a halál? Igazak-e a klinikai halálból visszatért emberek beszámolói? Van-e túlvilág? Vannak-e szellemek? Miért félünk a haláltól? Mit él át a haldokló? Mit tudnak a gyermekek a halálról? Megmondhatjuk-e a gyógyíthatatlan betegeknek a diagnózisukat? Hogyan segíthetünk a haldoklóknak és a gyászolóknak?...”

A seregnyi kérdés és ezek tudástartományonkénti folytatása is jelzi, hogy valamely új tudományterület felé kerül mindahány, mégpedig a halál, a haldoklás és a gyász elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó tanatológia ismereteit közvetítik. Mivel pedig a halál kérdései-válaszai-felfogásmódjai számos oldalról közelíthetők meg, ebből fakadóan a tanatológia is interdiszciplináris (vagy inkább multidiszciplináris, több tudományágra kiterjedő) szakterület. E tudástartalmak gyarapítói és őrzői, közvetítői és kutatói között tehát a tanatológiával foglalkozók számos típusa, képviselője meg kell kapja helyét, vagyis vannak filozófusok, bioetikusok, orvosok, pszichológusok, antropológusok, szociológusok, teológusok, művészettörténészek is a kötet szerzői között. Már a kötet bevezetője is átvezet a hazai és külföldi szakirodalom csillagszerűen szétágazó tartományaiba, ezek elméleti előzményeibe és a résztémakörök tudománytörténeti pozíciójának, képviselőinek munkásságába (hogy csak a legnépszerűbbeket említsük, Polcz Alaine, Kunt Ernő, Sükösd Miklós, Szenti Tibor, Jelenczki István…), hogy a közismert Kharón folyóirat és a Mauzóleum szöveggyűjtemény további sok tucatnyi méltán híres elméleti képviselőjét, szerzőjét már ne is említsük. A szerkesztő Dr. Pilling János is megannyi szövegrész formálója, de helyet kap itt Philippe Ariès, Vargyas Gábor, Magyar László András, Horányi Ildikó, dr. Fekete Sándor és Temesváry Beáta ugyancsak. A szerkesztői előszó finoman jelzi (az értelmező, áttekintő, de közérthető szövegek válogatási szempontjai között) a kötet végülis két tartalmi egységének fontosabb okait is: a halál, a haldoklás és a gyász elméleti vagy gyakorlati tudományos kérdéseinek a hatvanas évektől helyet adó új terület a kutatók két fő ágazati forrásvidékéhez vezethetők vissza, s köztük a halál eredetéről kapott mitikus felfogások historikuma, kultúratörténeti aspektusa az egyik, a halál utáni létezéssel összefüggő válaszok pedig a mítoszképződés különböző népek életében fontossá vált ideáit képezik le. Ezekhez képest a közösségek halálképe, mítoszokban kommunikáló változatai, vizuális ábrázolások jelentéstartományai, jeltudományi szempontjai, lenyomatai nemcsak történeti horizonton mutatkoznak meg, hanem mindjárt a kultúraközi kommunikáció, az elválasztó és összekötő, hidat formáló vagy mentális szférákig hatoló mivoltukban egyúttal az életjelenségek és kihívások empirikus tartalmait is közvetítik – innen a szövegválogatás kultúraelméleti szempontja. A másik fő ág, mely immár a társadalmi létformák életvilág-közelbe került verzióiból kínál eligazító fejezeteket, maga a halálközeli élmények, a halálhoz vezető utak értelmezés-históriájánál egzaktabb, a haldoklás, a halálképek, a halálfélelem összetevői és megnyilvánulási formái mellett a haláltudat és az egyéni halálkép kialakulásának, fejlődési folyamatának, a haldoklás és a gyász pszichológiai hátterének, a haldoklók és hozzátartozóik lelki támogatásának lehetőségeit, mentálhigiénés védelmük módszereit (mind a betegség, mind a gyász időszakában), valamint a haldoklók és gyászolók professzionális támogatását végzők habituális tudnivalóit részletezi a tanatopszichológia újabb tudásterületi tapasztalatából. A halálfélelem okai, a haldoklás folyamata, a gyász átélése, a krízishelyzetben segítők lelki hátterében ott álló sokféle empirikus tudás valóban kitesz egy önálló diszciplínát, így a gyermek halálképeitől a haldokló gyermek és környezete viszonyát, a fájdalom összetevőit és lelki kezelésmódjainak körvonalait, a hit és a megváltás-interpretációk antropológiaitól a segítő foglalkozások szakembereiig ívelő tudástérben nélkülözhetetlen ismeretek összefoglaló képét formálja meg.

Ezeket itt most csak az illusztráció kedvéért ragadtam ki a sok-sok fejezetből és ismertetőből…, de mert egy szöveggyűjtemény épp azért nem monográfia, hogy még a koncepciózusnál is több verziót, mintát, színt és elágazást mutathasson, s ezt Pilling kötete meg is teszi…, a kiragadott példák szinte leginkább csak arról szólnak, mivé silányítja le az egyigényű olvasat a sokigényű változatosságot. Így hát a további ragadozást nem is vállalom… Inkább csupán arra hívom föl a figyelmet, mennyi minden lehetséges még ebben a szemrevételezési spektrumban, a gyász pszichológiájától a halálképek néprajzi-etnológiai változatosságáig, közösségi tudások és rituális eljárásmódok élményalapú áttekintéséig, s messze tovább is.

Dr. Pilling „tankönyve” mindmáig utánzat és hasonló válogatás nélküli eredmény, s fontosabb annál, mint hogy puszta szöveggyűjtemény lenne. A szerkesztő saját írásai (filozófiai, episztemológiai, jelentéselméleti, szakrális, beteggondozási vagy gyászlélektani dolgozatokban) mintegy önmagukban, kismonográfia alakjában is képesek lennének kellő alapot adni a tanatológia tudástartalmainak, de így, gazdag szövegkörnyezettel már ezen messze túl is ívelnek. Részben ugyan a megközelítések sokszínűségének köszönhetően, de nem kevésbé arra a bevezető kérdésre is választ adva, előbb van-e az élet, mint a tudás, vagy inkább az életről való tudás elsőbbsége áll e tudáshiányok másik oldalával szemben. Válasza nem érthető félre. Talán ezért is lenne érvényesebb figyelemre méltó, avagy méltó elismerést kiérdemlő is, ahelyett, hogy a multiplasztikus világképek korában a sematikus megközelítéseknek még létjoga lehessen ellenében vagy valahol mögötte… Pilling „innenvilága” egyúttal „onnanvilág” is, a legkevésbé sem rejtve a kettő közötti átereszek, csatornák, hidak, belátások, felismerések és értékmentések kivételes szükségességét. Korszakos mű, ha látszatra „csak” szöveggyűjtemény is…