Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Kiadványok
Folyóirat: 2020/21

Spielman, Andrew J.: 1865-2015 The 150 Year History of NYU College of Dentistry, New York University College of Dentistry, New York, 2018, 143p.
ISBN: 9780999602300
Recenzió: Magyar László András Dr. - Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2019/19

150 esztendeje alapították a New York-i Egyetem fogorvosképző intézetét: az évforduló alkalmából jelent meg az iskola egykori professzorának, a magyar származású Andrew J. Spielmannak igen színvonalas, gazdagon illusztrált történeti munkája.

A College of Dentistry a baltimore-i után az Egyesült Államok második legrégebbi fogorvos-, pontosabban fogászképző iskolája. Története igazi amerikai sikertörténetnek bizonyult. Ám e sikert nem adták ingyen.

A kötet az intézmény történetének rövid, s igen adatgazdag összefoglalásával indul, amelyből megtudhatjuk, milyen társadalmi, gazdasági és politikai körülmények indokolták és tették lehetővé az iskola megalapítását, hol és hogyan került erre sor, milyen volt az iskola eredeti szervezete, ki irányították az oktatást, milyen fontosabb fordulatok következtek be az intézmény életében, és végül kik nevelkedtek benne. Ezután a korabeli amerikai fogászati gyakorlatról, a szakma jogi hátteréről, illetve az amerikai fogászat sajátos fejlődéséről kapunk eleven és számunkra sokszor meghökkentő képet. A következő fejezet az USA különleges fogász- és fogorvosképzési rendszerének kialakulásáról tájékoztat bennünket az 1850-es évektől máig.

A College részletes történetét a szerző kronológiai sorrendben, az egyes dékánok „korszakai” szerint beszéli el nekünk – olykor, ha erre lehetőség nyílott magukat a szereplőket is bevonva az elbeszélésbe. Igen érdekesek az első női hallgatókkal és fogorvosokkal, a fogászati társasági élet fejlődésével, az orvosi és a fogásztársadalom kapcsolatával, a hallgatói érdekképviseletek kialakulásával, a javadalmazással, vagy éppen az iskola oktatói által bevezetett újításokkal, találmányokkal kapcsolatos részletek, amelyeket gyakran kitűnő anekdoták is színesítenek. Itt jegyzem meg, hogy Spielmannak különleges tehetsége van az érzékletes, dramatikus előadásmódhoz, magyarul a szó legjobb értelmében vett mesemondáshoz, így a könyv szövege a sok-sok adat ellenére végig élvezetes olvasmánynak bizonyul. A szerző segítségével érdekes személyiségek sorával ismerkedhetünk meg, s az oktatás, a fogorvosi gyakorlat, az egyetemi élet olyan részleteivel is, amelyeket csak igen alapos levéltári kutatások során lehetett kideríteni.  A magyar olvasó számára különösen lényeges tanulság, hogy az amerikai fogászoknak mutatis mutandis nagyjából ugyanazt a küzdelmes utat kellett bejárniok társadalmi, oktatási és gazdasági elismerésükért, s ugyanazt a harcot kellett megvívniok az orvoslobbival az egyenjogúsításért, mint magyar kollégáiknak. A két fejlődés közt még időbeli párhuzamok is felfedezhetők!

A könyv negyedik fejezete a College történetének statisztikus feldolgozása: ez jól áttekinthető táblázatokból áll, az ötödik, talán legjobban megírt fejezet pedig a páciens szemszögéből igyekszik a kötetben vázolt fejlődést követni.

A kitűnő munkát pontos bibliográfia és az – egyébként külön dicséretet érdemlő - illusztrációs anyag származási jegyzéke zárja.

A kiadvány második kötete egyébként a College-ban végzettek teljes jegyzékét tartalmazza: ehhez a kötethez sajnos eddig nem sikerült hozzájutnom.

A könyv olvasása közben nem csupán egy   távoli, New York-i fogászati oktatóintézmény történetével ismerkedhetünk meg, hanem általában a fogászat, e 19. század második felében felemelkedő szakma és tudományterület fejlődésével, és e fejlődés bonyolult hátterével is. Hasonló könyvet talán a magyar fogászattörténet is megérdemelne, hiszen Huszár György alapvető monográfiájának megjelenése óta már több mint fél évszázad telt el: lenne tehát miről mesélni, mit bemutatni.

Az eredetileg is történeti, régészeti érdeklődésű szerző fogorvosként eltöltött élete után ezzel a remek könyvvel tért vissza az orvostörténet, azaz édesapja világába. Ez az apa ugyanis nem volt más, mint a neves erdélyi orvostörténész Spielman József (1917-1986). (Megjegyzem Andrew J. Spielman fivére, Sebestyén Mihály a marosvásárhelyi Teleki Téka egykori igazgatója is mindig fenntartotta érdeklődését a tudománytörténet iránt.) Szívből remélem, hogy Andrew Spielman vagyis Spielman András hamarosan újabb, hasonlóan színvonalas és szórakoztató orvostörténeti munkával ajándékoz meg bennünket, és, hogy gyökerei valóban szívósnak bizonyulnak!

Magyar László András


 


Hargittai István: Mozaikokból egy élet, Akadémia Kiadó, Budapest, 2019, 256p.
ISBN: 9789634543589
Recenzió:
Kötet: 2019/19

HELLER ÁGNES ELŐSZAVÁBÓL: ,,Hargittai életének mozaikjai azonban nem csak az ő személyes és tudományos életének mozaikjai. Ugyanezekből a mozaikokból én még két, egymástól is különböző, bár egymást többszörösen lefedő képet is össze tudnék rakni. A huszadik század második fele történetének képét, s ugyanezen időszak tudománytörténetének képét."
A BEVEZETÉSBŐL: ,,Pályám és egész életem során sokszor hajszálon múlt, hogy egyről a kettőre juthattam. Ha egyetlen tényezőt kell kiemelnem mint szerencsés körülményt, akkor az emberi kapcsolatokat említeném. Egy középiskolai matematikatanár, egy moszkvai professzor, egy norvég akadémikus, egy mechanikai műszerész, egy könyvsorozat szerkesztője, egy impresszionista festő képe, egy lapkiadó - mind hosszabb-rövidebb ideig pozitívan befolyásolta pályámat. Közülük válogattam, hogy utaljak arra a hatásra, amelyet gyakoroltak rám... Ezekből a portrévázlatokból ... áll össze ... egy önarckép vázlata."


szerk: Gerevich József, Bácskai Erika: Agresszió, öngyilkosság, addikció, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2017, 288p.
ISBN: 978-615-56-6732-9
Recenzió: Prof. dr. A.Gergely András - Szegedi Tudományegyetem, ELTE
Kötet: 2019/19

Úgylehet, mindig és minden háromlábú felállítmány magabiztosan tükröz valamely „kicövekelt”, fölépített sejtelmet, a bizonyosság elemi fokát, a kiindulópontot és a megérkezés előképét. Talán mert nincs a világban pont, amelyhez elegendő lenne a szint és a magasság-meghatározás, vagy a horizontális-vertikális elhelyezhetőség – s amint ennek egy harmadik támoszlopa van, máris szinte kínálja a meggyőződés esélyét, az elérhetőséget, a téri és idői, társadalmi és strukturális dimenziókat.

Hasonlóképpen áll ez a Gerevich József és Bácskai Erika szerkesztette kötetre, mely Agresszió, öngyilkosság, addikciócímen jelent meg. A könyv felzaklató, de egyben meg is nyugtató kiadvány, melynek jelentésköre, állításai és fókuszált témakörei ebben a fentebb jelzett trigonometriai modellben lelhetőek meg, mégpedig talán nem is más céllal, mint a tanulás, a tudás tanítása és a belátás biztosítása azon a területen, ahol az emberi egyedek vagy csoportok korszakos vagy időleges függésmódjai valamely szenvedést, nehezen elkerülhető alárendelődést, kiszolgáltatottságot merevítenek az emberi kapcsolatokba. A kötetről az ajánlásával is megerősítést sugalló vélemény Csepeli György szociálpszichológustól származik, aki megnevezi a kötet fontosságának mögötteseit is: „A könyv, melyet most az olvasó a kezében tart, azért fontos, mert kulcsot kínál a minden emberben dúló démonok megértéséhez, rámutatván a körülményekre, amelyek megléte esetén a pusztulás és a pusztítás előre látható. Gerevich József és Bácskai Erika kötetében az írások mindegyike arról szól, hogy a modernitás a gyermeket sebzi, aki felnövekedni képtelenül, felnőtt testében él tovább. A felelős, autonóm, szabad életre képtelen férfiak és nők támasz és segítség híján bódító szerekhez folyamodnak, melyek ideig-óráig kimenekítik őket az aktuális bajokból, de egy jóval nagyobb baj árán, melynek fogságából már nem tudnak szabadulni”.

A társtudományok szakembere nem ok nélkül hívja föl figyelmünket arra, hogy nem titkolható, viszont adatszerűen is igazolható, mennyi belső és rejtett összefüggés mutatkozik az agresszó-szülte viselkedésmódok, a függések, az erőszakosságból fakadó öngerjesztő alárendelődés és az öngyilkosság mozzanatai, módozatai között. Csepeli olyan társadalmi színpadról beszél, melyet a kötet tanulmányai mintegy dramaturgiai egységbe, történés- és összefüggés-rendbe formálnak, ebben pedig mintegy meghatározódnak a jobbára férfiak megtestesítette elkövetői szerepek az agresszió oldalon, s vele szemben állnak az elszenvedő, áldozati esetté silányuló női attitűdök, ami adatokkal és kutatásokkal is igazolhatóan a modernitás-kori durvulásokig vezet a sztori eseményrendjében. Az áldozattá válás, áldozatul esés a férfiakat amúgy is az elszenvedői körbe löki a viselkedési hálózatok bugyrai között, a modernitás kényszereivel talán egyértelműen ők szembesülnek másképp leplezetlenül, mint másik, családfői énjük szenvedne a belső kényszerek, családi szerepek okán. Vagyis a körülményként adott rendszer(ek) és habitusok készlete valahol sérül, repedezik, épp a terhelés növekedése és az ellenállóképesség nem kellő foka miatt, amelyben a gazdasági kényszer, a megfeleléskényszerek, a divatok-trendek-modellek kényszerű követelménye leginkább drámai próbatételeket képvisel, nem pedig emberbaráti megoldásokat. E „hazavitt”, szállítható frusztrációk, melyeket akár egy ökonómiai logika, egy szervezetrendszer vagy egyén adományoz feltételekkel bővítetten, nem könnyen kompenzálhatóak a családi miliőn belül, s ennek egyéni átélési, feldolgozási vagy kezelési modelljei sem okvetlenül adottak vagy tanulhatók könnyedén. Az agresszió társas csoportok szintjén, akár a családban is, ma már nem képzelt félelem, hanem társadalmi tény, szociológiai vagy kriminalisztikai esemény, mely meg is követeli a társadalom teljesítetlen (és teljesíthetetlen) elvárásainak megkettőzött rendszerét, tehát összességében súlyosabb árat kérve, mint azt a társadalmi biztonság eleve szavatolná is. E kitettségi és viselkedési állapot kifelé is, a társas kapcsolatok irányába is mintegy „elvezeti” a feszültségeket – jobb esetben. Gyakoribb azonban az italba, függésmódokba, kábítószerekbe, dohányzásba és más elveszettséget erősítő mechanizmusokba zuhanás, a feszültségek egymásközi levezetése, a nyílt sértettségi és számonkérési játszmák kezdeményezése – ebben pedig a nők rendszerint a vesztesek oldalára kerülnek. A kötet adatai is mutatják, milyen függő helyzet származik a felnőni nem képes, „mamahotel-lakó”, pszichés kisülésekben további önsorsrontásra ítélt egyénként elkövetett agresszivitás, a versenyszellem melléktermékeként megjelenő kiegyezésképtelenség, a belső démonokat speciális kiutakon át a „bárki mások” ellenében vezetett dúláskedv, melynek priméren az agresszió a legáltalánosabb jele. S jele utcán és közlekedésben, munkahelyen és emberi kapcsolatokban, tűrésképtelenségben és győzniakarásban, mintaválasztásban és sodródásban is. Legyen a háttérben a mindenkori Moloch kényszerítő ereje, a siker-fókuszú létmód bármely próbatétele, a démonoktól függő egyén vergődése, a félreértett kapcsolatiság talmi eseményei vagy a mindenkori „másik fél” méltatlanságának élménye – ezek mind-mind hajlamosító hatások az agresszivitás örökölt, tanult, ellesett, vitézségi mutatvánnyá tett változatai között. Sőt: a nemzedéki modellek hagyományozása, a változáshoz adaptálódni képtelenek görcsölései, az új pályákat megnyitó eredménycentrikusság programjának alulmaradása szinte egyként vezet az agresszió újabb és újabb módozataihoz, majd a függések elhatalmasodásához, s ezekből fakadóan az ellehetetlenült élethelyzetek végső állapot-meghatározásához, a „stop and finish” közérzetéhez, vagyis az öngyilkossághoz. A képzelt jövő kapuinak bezáródása, a kilátások elsötétedése és a tervek reménytelenségbe pottyanása ezután már öngerjesztő folyamatként hagyományozódik, alávetettséget szül, a tudatos sorsrontás felé tereli (olykor csak az egyed, máskor egész korcsoportok, közösségek) kényszerpályás mozgásait.

A könyv végén három elgondolkodtató kvalitatív tanulmányt talál az olvasó. E tanulmányok József Attila, van Gogh és Csáth Géza életének traumáit dolgozzák fel, óhatatlanul felvetve a kérdést, hogy hol lennének József Attila költeményei, van Gogh festményei és Csáth Géza novellái, ha alkotóikat a sors nem küldi előbb a pokolba, melynek szociológiai leírását a könyv első részében találjuk. A könyvet elolvasván az a nyugtalanító kérdés születik meg az olvasóban, hogy a fénynek nem kell-e a sötétséggel szövetséget kötnie, hogy vakító szépségben jelenjen meg azok szeme előtt, akiket szerencséjük megkímélt attól, hogy a testüket és a lelküket meg- nyomorító ínségben nőjenek fel.


 


Gerevich József 70. születésnapjára: A terápiák társadalmától a teremtő vágyakig Gerevich József 70. születésnapjára, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2018, 416p.
ISBN: 978-615-59-0043-3
Recenzió: Prof. dr. A. Gergely András - PTE Interdiszciplináris Doktori Iskola
Kötet: 2019/19

Ha nem is „hálás” vállalás, de biztosan közvetlenül is „megtérülő” nekibuzdulás egy tekintélyes szakmabeli 70. születésnapjára közös albumot, Festschriftet szerkeszteni. Bár, szinte sosem gondolunk bele, mennyi munka és egyeztetés, korrekció és összesimogatás, figyelem és lelemény kell hozzá. Viszont a régóta népszerű pszichiáter a kötet címében jelzett horizonton, Terápiák társadalma – társadalmak terápiája. Változatok a „kakukkfészekre”címen 1983-ban megjelent sikeres kötetétől a Teremtő vágyak sorozat utóbbi években megjelent három kötetéig kitartóan, de roppant széles téma-tájon fölhalmozott tudással formálta meg életművét, melyre az Ocsovai Dóra és Zsédel Krisztina ötlete és fáradozásai nyomán megszervezett üdvözlő kötet könnyen építkezhetett. A közlemény-válogatás többféle műfaj, sokféle tudásterület (pszichológia, pszichiátria, művészettörténet, társadalomlélektan, stb.) neves szakemberei, valamint barátai, tanítványai, tisztelői, hívei köréből az ünnepelt szellemiségének ezt a sokszínűségét emelik ki, és részben köszöntik, részben szakmai írásaikkal, a tudományos témaválasztás igényességével, olykor személyességével is kiegészülő közvetlenséggel veszik körül.

Gerevich első kötetét akkoriban sokezer példányban kapkodták el, de talán ma sem kell szomorkodnia elfeledettségén. A „terápiák társadalmát”, a pszichiáter mindennapi szakértelmét, munkakörét, tevékenységét át- meg átható társadalmi kontroll kérdését témává avató szakember egykoron már annak felvetésével is népszerűvé vált, hogy miért nem mellékes kérdés, ki válik pszichiáterré, hogyan épül ki egy terápiás osztály, ki kerül a falak mögé, vagy miként viszonyul a társadalom a falak közül kilépő beteghez vagy orvosához. Egyszóval a terápiák társadalma akkor válik a társadalom terápiájává is, tehát valamiféle visszaható, társadalomformáló modellé, ha a pszichiáter motivációt nyer a társadalom valódi szükségleteire vonatkozó feladatok vállalásával, a betegeivel kialakítható érzelmi kapcsolatok és a társadalmi nyomás belső erőszakká válásának korlátozásával formálható válaszok terén. A pszichiátriai beteg emancipációs harca, a névtelen alkoholisták klubjai, a menhelyterápia, a terápiás csoport, valamint a társadalom öngyógyító törekvései hozzák létre azokat a lehetséges életközösségeket, amelyek olykor a pszichiáter aktív közreműködésével, máskor a pszichiátriai befolyás nélkül bontakozhatnak ki, de mindennek egyik előzetes feltétele a bármifajta erőszak megszüntetése saját pszichiátriai munkájában és gyógyító közegében. Erre rádöbbenni és az értelmező környezetet is rádöbbenteni már olyak „kakukkfészek”-interpretációt kívánt, melytől méltán lett népszerű Gerevich akkori társadalom-terápiája.

Erre is rímelően, Gerevich orvosi filozófiája szerint az alkalmazott terápiás módot mindig a páciens igényei és tulajdonságai határozzák meg, így a megfelelő gyógymód kiválasztása a páciens személyiségének és biológiai szervezetének erőforrásaira,öngyógyító képességeire épülhet…, vagyis a pszichológiai problémák és pszichiátriai betegségek közül régóta kiemelten foglalkozik a hangulatzavarokkal (depresszió, bipoláris zavar, öngyilkossági késztetés), a szenvedélybetegségekkel (alkohol- és drogprobléma, dohányzás), a szerencsejáték-szenvedéllyel, az evés-zavarokkal, a partnerkapcsolati problémákkal (válás előtt, közben vagy után) és a szexuális aggályokkal is, tehát jószerével a pszichiátriai betegségek teljes spektrumának diagnosztikáját és kezelését végzi, negyven éves klinikai és két évtizednyi magánrendelési tapasztalatával, diagnózist és adekvát kezelési módot kínálva pácienseinek. Ezekből is fakad, no meg irodalom és művészetek iránti érdeklődéséből, családi örökségéből nem kevésbé, hogy a Teremtő vágyaksorozatban az utóbbi években a művészek traumáival, alkotástörténetével foglalkozó, továbbá műveiket speciális közelségbe hozó könyvsorozatában folytatja (temérdek párhuzamos kutatás mellett is) mindezek tanulmányozását és elemző felhasználását. Foglalkoztatja a különböző művek keletkezésmotívumait vizsgálva mindaz, ami az alkotásokban megjelenik, példaképp a megatározó múzsa iránti szenvedélyes érzelmek rendszere, pozitív vagy negatív tartalmú szenvedélyek és találkozásélmények rendszere, festők és múzsáik viszonzatlan, pusztító kapcsolatai, az interperszonális addikcióktól az inspiráló művészi találkozásokig.

A 70. születésnapi kötet burkolóján például Gulácsy Lajos: Az ópiumszívó álmacímű festménye sugallja a kedvenc festőhöz kapcsolódó, művésztársi és társművészeti világok iránti elkötelezett érdeklődését, szenvedélyes elemzőkedvét. Gerevich sokrétű érdeklődési körére épít e kötet tanulmányainak színmintázata, mely tükrözi is, miként szövi át életútját és életművét a pszichiátria és a pszichológia tudománya, s mennyire tükrözi hétköznapjaink pszichiátriai kórképek gyógyításától a egészséges és a beteg psziché közötti határtól, a deviancia és normalitás kereteitől mindaz, ami hétköznapjainkat befolyásolja. Ha csak a kötet művészetekkel foglalkozó kreativitás-témakörét nézzük, a művészi érzékenység és a pszichiátriai zavaroknak kitettség, a kreativitással és tehetséggel együtt élő szenzitivitás, zsenialitás és elmezavar együttes megjelenéseit az emberiség kultúrtörténetén keresztül, akkor annak fölismerése már szinte önként kínálkozik, hogy adódó pszichiátriai kórképekben miként szenvedett Salvador Dalí, Frida Kahlo, Csontváry Kosztka Tivadar, Rainer Maria Rilke vagy Modigliani (pl. Németh Attila írásában, 39-48. old.). De arra is választ kapunk, milyen összefüggés van a bipoláris depresszió és a művészi alkotókészség között (ez Janka Zoltán írásából kiderül, 49-69. old.), s hogy a hangulati állapotváltakozás milyen hatással van a kreativitásra, az alkotóképesség mely zavar mely stimulusai által meghatározott, s milyen tudományos magyarázatok kínálkoznak hírességek életrajzának elemzésében is.

Persze, Gerevich nyomdokain nem nehéz feltételezni, hogy az alkotás folyamata a pszichiátriai beteg oldaláról éppúgy megközelíthető, akár dinamikus rajzvizsgálatokkal is, mellyekkel olvasatot lehet készíteni a rajzoló páciensek állapotát követő terápiás folyamatban, minthogy a regresszió, de a progresszió is megjelenik a képi közlésben, ennek olvasata viszont a terapeutának közvetíti a beteg aktuális állapotát (így Hárdi István írásában, 15-22. old.). A művészetterápia ekképp nemcsak a terápiában, hanem a rehabilitációban is hatékony lehet, mint ezt intézményesen is fölismerték tanítványai a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján, ahol az elkészült alkotásokból kiállítás is nyílt (Simon Lajos – Kovács Emese, 103-114. old). Minden ide (is) tartozó munkát nemcsak a kötődés jellemez, hanem a folytatás, a kreatív alkalmazások, pályasikerek, új generációk beérkezése, elismeréseik munkává változása és tudományos produktumaik visszahatása is a mentori, témavezetői, alkotótársi kapcsolatra. Az ebben az értelemben „több generációs” könyv illőképpen reflektál Gerevich József mentor-tanítványi kapcsolatainak fontosságára, a szerfüggőség kialakulása, a rizikótényezők vizsgálata, az addiktív kórképek prevenciója és gyógyítása terén régóta társa  Bácskai Erikával közös szerkesztésben készített munkáik, köteteik, kvantitatív és empirikus vizsgálataik eredményeit összegző munkatársiságra, s nem utolsósorban az életrajzi dokumentumok, művek, levelek elemzésével elvégzett kísérletek is erősítően hatnak arra, hogy felgöngyölítsék, milyen kapcsolat lehet a vonás-agresszió, a függőségek és az öngyilkossági viselkedés között híres művészek életében, milyen esélyekkel kísérletezik a narratív pszichológia, az addiktológiai alkalmazási lehetőségek, a függőség nyelvi mintázatainak vizsgálatán keresztüli megértés (s erről a kötetben Hollósvölgyi Iván versein keresztül Szabó József láttatja a belső összefüggéseket, 115-126. old). Érdekes tanulmány kínálja az agresszió és a szerhasználat összefüggéseiről, a serdülők és a fiatal felnőttek körében, prevenció és a kezelés területén komoly jelentőségű felismerések perspektíváiról kialakítható tudást (Ágoston Csilla munkájában, 127-141. old.). De ugyanígy a tanult tematikák egyéni folytatásának lehetőségeit láttatja egyes személyiségjegyek vagy kórképek előfordulása révén az autoagresszióval, az ADHD-val küzdőknél is sérült önértékelést, vagyis öngyilkossági gondolatok rizikóját feltáró módszertannal (Czobor Pál, Kakuszi Brigitta, Bitter István tanulmánya, 177-189. old.). Gerevich József témavezetése mellett elkészített doktori disszertációjának egy része is szerepel a könyvben Egri Tímeától (219-230. old.), melyben a fogyatékkal élőket ért agresszív magatartás (pl. bullying) megelőzésének fontosságára irányítja a figyelmet, vagy Rihmer Zoltán munkatársaival megformált dolgozatában, mely a szuicidium és az agresszió affektív betegségekben való előfordulását mint közegészségügyi problémát kezeli (165-176. old).

Más tematika, de Gerecich pályájától nem távoli a költő- és művészportrék sora: az út, amely Kozmutza Flóra iránti szenvedélyes szerelmétől József Attilát elvezette az öngyilkosságáig, nem mellesleg összefüggésben Anyához kötődése és kettejük kapcsolata kérdéseitől, vagy a versekben is tükröződő hangnemi változások fényében (Zsédel Krisztina írásában, 245-257. old.). Világirodalmi rangú alkotópáros, Verlaine és Rimbaud találkozásélményébe vezet a művészi tükrözés témaköre (Matuszka Balázs, 260-268. old.), vagy Csáth Géza traumákkal terhelt életének részletei regénytöredéken keresztül (Barna Bianka megfigyeléseivel, 269-275. old.), s további „múzsai” alkotópárosok, Szabó Magda és Szobotka Tibor példáján (Kiss Éva dolgozatában, 277-284. old.), vagy a szimbiotikus szerelem „pszichózisáról” (Koltai Máriánál, 285-292. old.), ahogyan Zsédel Krisztina írásában jelenik meg Polcz Alaine és Mészöly Miklós A pusztító szerelmet illetően izgalmas témafelvetés az átélt traumák feldolgozása a vágyteljesítés keletkezésmotívumában. Különleges ebből a szempontból Polcz Alaine és Mészöly Miklós közös traumák és kölcsönös, kodependens párkapcsolat során szenvedést okozó függése (292-302. old.), vagy az írói-költői léten túli, de parallel alkotáslélektani tapasztalat Rippl-Rónai József párizsi és kaposvári képeinek stílus-sajátosságaiban (Plesznivy Edit, 345-358. old.), végül Paula Modersohn-Becker várandós önarcképe mögötti rejtelmekben (Ocsovai Dóra, 358-373. old.). Nincs is mód a huszonhat tanulmány és 30 szerző érdemleges bemutatására.

A kötetet Gerevich József szubjektív és szakmai életrajza zárja, melyből kitűnik, mennyi folytonos ismeretgyűjtő munka, önreflexió, küzdelmes és kitartó kutatás, elkötelezett szakmai érdeklődés húzódik meg a gyógyítás, írás, család és hobbi-lét hetven esztendejében. A kötet szerzői névsora:Ágoston Csilla, Barna Bianka, Bitter István, Czobor Pál, Csorba János, Demetrovics Zsolt, Egri Tímea, Gonda Xénia, Hárdi István, Janka Zoltán, Jádi Ferenc, Kakuszi Brigitta, Kiss Éva, Koltai Mária, Konstantinos N. Fontoulakis, Kovács Emese, Kőváry Zoltán, Marjai Kamilla, Matuszka Balázs, Németh Attila, Ocsovai Dóra, Plesznivy Edit, Rihmer Annamária, Rihmer Zoltán, Simon Mária, Simon Lajos, Szabó József, Tényi Tamás, Ungvári Gábor, Zsédel Krisztina.


Murádin Jenő – Murádin János Kristóf: Felvinczi Takács Zoltán erdélyi évei és kolozsvári tanári működése., Artprinter, Sepsiszentgyörgy, 2014, 53p.
ISBN: 978-606-93533-8-7
Recenzió: A. Gergely András DSc - MTA PTI tudományos főmunkatár
Kötet: 2019/19

Nehéz minden sorsvázlat megformálása, ha maga a sors is ellenáll a szimpla portrénak, s a háttér vizsgálata is tucatnyi tudásterület összképéből kimetszett részletképekből állhat csupán. De hogy nem „fölösleges” vagy értelmetlen a tudható tudások körvonalainak, vagy az alaptudások ismeretkincsének közreadása sem, arról ékesen szól az alábbi kiadvány.

Pár nap híján pontosan ötvenöt éve hunyt el egy kolozsvári professzor, kiről szinte mit sem tudunk, holott méltóbb emlékezetre érdemes, mint kapott volt ezidáig. Felvinczi Takács Zoltán az, ki anno a kolozsvári magyar egyetemen 1940–1946 között újraindította és hosszantartóan népszerűvé tette a szemléltető művészettörténeti oktatást, továbbá a keleti művészet iránti érdeklődésnek is méltó képviselőjévé lett. Viszont Erdélyhez kötődő kapcsolataiból, itteni eredményeiből nem sok szivárgott ki a közgondolkodásba, sőt, még a magyar műtörténeti emlékezetbe sem. Mindezek okán érdemes is egy mérlegelő pillantást vetni Murádin Jenő és Murádin János Kristóf könyvére, mely szerényen nem monográfiának nevezi magát, „csak forrásföltáró és helyzetelemző segítségnek egy igényelt és hiányzó teljes pályarajz” lehetőségéhez. Rövid indoklásként, hogy a szemügyre vett életút és életmű miért nem komplexebb, arra hivatkoznak, hogy az érdemi monográfia szerzőjének „elsődlegesen orientalistának kell lennie, mert csakis egy, a Kelet-kutatásban jártas szakmabeli társa tudja fölmérni és megítélni azt a szellemi hagyatékot, mely Felvinczi munkásságának gerincét képezi” (5. oldal).

A szakértelemre hivatkozás azonban láthatóan csupán illő szerénység, hiszen a szerzőpáros (az apa Murádin Jenő művészettörténész-filozófus, szerkesztő, egyetemi docens, és fia Murádin János Kristóftörténész, a nemzetközi kapcsolatok elméletének egyetemi oktatója, az MTA Köztestületének tagja, Gulág-kutató) egészen nyilvánvalóan két szaktekintély az erdélyi tudós közösségben, akik sem történészi, sem tudomány- vagy művészettörténeti térfélen nem épp járatlanok. Munkájuk ezúttal tényleg tanulmány-értékű, szinte biográfiai zsebkönyv, de tartalma annál fontosabb, s jelentőségét sem kéne lebecsülni. Igaz, nem orientalisták…, a szerzők közül Murádin Jenő az erdélyi festészet és művészettörténet két tucatnyi köteten át lehetséges bemutatásával, Nagybányától a Mátyás-kori humanizmusig, temesvári üvegfestészettől a műtörténeti legnagyobbak erdélyi portréiig szinte mindent átfogó munkásságával érdemelte ki méltó elismertségét, fia Murádin János Kristófugyanakkor A múlt tabuiról, a német megszállás és következményei Kolozsvár 1944-es történetében témáján át az Erdély magyar színházai 1944 és 1948 között, az Erdélyi örményekről, a Farkasok árnyékában: kolozsváriak a Gulágon (EME, 2006)[1] és A szovjet fogság Európában témakörein át kötet-szám ad olyan kor-körképet a kultúra és a kulturálatlanság, a fényes idők és a mocskosabbak jellemzésén keresztül. Mindez nem elvon, hanem hozzátesz ahhoz, hogy az illőképpen árnyalt háttér lesz Felvinczi nagysomkúti indulásához, kolozsvári hányattatásáról, a magyar egyetemen zajló dulakodásról, és mindennek „anyaországi” háttér-kérdéseiről gazdagabb visszképet alkothassunk. Egyúttal persze alapos garancia a „rövidke” portrékötet érvényes tanulságaiig, egy tudós sors és a tudományos közösség hullámzó esetrajzáig. Magyar, erdélyi magyar, nemzetközi tudománytörténeti aspektusból fontos, hogy legalább egy pillantásra méltassuk a tudóst és életvilágát egy kritikus korszakban és több bonyodalmas nemzetek közötti kapcsolatrendszerben.

Felvinczi a híres és tekintélyes Barát-Ébner-Felvinczi művészettörténet[2] (ebben is leginkább a keleti művészetről szóló rész) szerzője volt, aki nemcsak jeles-tekintélyessé és kivételesen népszerűvé tette a műtörténeti oktatást Kolozsváron, de eltökélt erővel szervezte meg 1941-ben az Erdélyi művészeti kiállítást, mely első alkalommal készített látható mérleget a Kárpát-medence e térségének alkotói értékeiről, beleértve teljes történeti spektrumát és tájegységi tagoltságát, Gesamtkunst értelemben vehető színes összképét is. Érdeklődése nemcsak fiatal pályakezdők késztetését jelképezte, ami egyetemi oktatónál éppenséggel természetes is, de szakértelmével Felvinczi kutatott, publikált, tárlatokat nyitott meg, tudósi minőségében élt a korszellemet gazdagító közleményekkel, értékelő szerepben is fellépett a szaktudomány fórumain és a nemzeti muzeológia historikumát illetően, szaktudományi és értékképviseleti bizottságokban is részt vett, mindemellett figyelme kiterjedt a korszak élő művészetére. Orientalista alapozottsága révén és kolozsvári működése idején az általa szervezett Kőrösi Csoma Sándor-emlékkiállítás és a Keleti művészeti kiállítás (1941–1942-ben) a korabeli erdélyi tudományosság kivételesen fontos eseményei lettek. A Szerzők fogalmazzák munkájukról az előszóban: „Feladatunknak tudtuk Felvinczi Erdélyben megjelent művészettörténeti tanulmányainak, kritikai szemléinek, katalógus előszavainak fölkutatását és lehetőleg hiánytalan számbavételét. Mindeközben a tudós-kutató-tanár portréjának olyan szubjektív fölvázolására törekedtünk, amely együttérző humanista empátiáit is megérezteti az olvasóval. A pályarajz egyben példázata annak, miként kényszerültek a történelem viharaiból átmentett magyar egyetem vendégtanárai a román politikai intenciók nyomán Erdélyt elhagyni, meggyengítve ezáltal a nemzetiségi kultúra állásait és az egyetemi oktatás színvonalát.”

A kötet szépen és szisztematikusan végigveszi a Család, tanulmányok, pályaválasztás időszakát, a Nagybánya és München-korszakot a művészetek vonzásában, a kolozsvári művészettörténeti tanszék élén eltöltött éveket, az Erdélyi Művészeti Kiállítás méltán vállalható feladatát és ennek folyamatát, értékeit és az örmény művészet közösségi örökségét is, majd a Szellemi utazások a Keletre fejezetben  az 1942-es Keleti művészet kiállítás orientációs és az ÉME rendezvényeit, a szaktudomány nyugati vendégeit és kolozsvári mutatkozásaikat, sajtójukat, ezek után a Körösi Csoma tragédiájáról írott tanulmányát, a Tibeti buddhizmus és művészete tárgykörében született munkáit, a Magyar Nemzeti Múzeum számára készített anyagot, s a két záró fejezetben a „Katedrán kívül” töltött időket, nyugdíjazását, vegzálását, a Kálváriajárás a két haza között állapotot, végül halálát és az utána maradt hiányérzet sokféle jeleit, hogy végül a jegyzetek után bőséges szakirodalmi jegyzéket csatoljon „az erdélyi évek történetéhez”, a megjelent publikációk lelőhelyeivel.

A könyv valóban nem nagymonográfia, csak „kis” életrajz. De egyben az erdélyi oktatás, a műtörténet, az erdélyi tudományosság keserű portréja is, amennyiben a dicsfény mellett a román (és időnként persze magyar) ágállók, vitatók, bevádolók, gyanakvók, ártók és gyalázkodók jeles névsorát (és dokumentumait) is magába foglalja – álnok hivatalsegédtől rendőrtiszten és bírón át kollégákig vagy az ismert Ortutay Gyulával való kapcsolatromlásig és további csúfságokig. A Murádin-szerzőpáros mindenesetre kis könyvével is nagyot jelképez, egy nagy személyiség még nagyobb életművére és a kolozsvári magyar tudománytörténet egy dicstelen fejezetére irányítva figyelmünket.

 



[1] lásd még Erdélyi Figyelő 2018 erdélyi Gulág-sorsok https://www.youtube.com/watch?v=CcQ3aLuK2FM

[2]A művészet története Dante, Budapest, 798 oldal


dr. Balla Árpád: Díjazottaink. Pápai Páriz Ferenc Alapítvány 2000-2019., Top Invest, Székelyudvarhely, 2019, 180p.
ISBN: 9786068775456
Recenzió:
Kötet: 2019/19

A magyar államiság 1000-ik évfordulója alkalmából, saját kezdeményezésemre 2000 februárjában hozta létre dr. Balla Árpád  ny- gyermekgyógyász, osztályvezető főorvos, kutató és tudományszervező létrehozta a Pápai Páriz Ferenc Alapítványt, Erdély hírneves  orvostudósa emlékének megörökítésére. Az Alapítvány céljai között szerepel az a szándék, hogy segítséget nyújtson az orvosok, gyógyszerészek folyamatos szakmai továbbképzéséhez, továbbá, hogy évente díjazza az elismerés jeléül azokat az orvosokat, gyógyszerészeket, akik kiváló szakmai és tudományos tevékenységet fejtettek ki. Ennek érdekében Pápai Páriz Ferenc Emlékérmet és kísérő oklevelet létesített kollégáival, melynek kiosztására (évente l-3 díj) az EME Orvostudományi és Gyógyszerészeti Szakosztály éves tudományos ülésszakán kerül sor.

Az alapítvány további célja:

  • az orvosok folyamatos szakmai továbbképzése érdekében szimpoziumokat, konferenciákat szervez, valamint a továbbképző tanfolyamok szervezését is felvállalja,
  • egyéni pályázat alapján anyagi támogatást biztosít a külföldi tudományos üléseken dolgozattal szereplő szakemberek számára,
  • a lehetőségekhez mérten ösztöndíjat biztosít azon orvosok számára, akik külföldi intézményekben új orvosi eljárások elsajátítására vállalkoznak,
  • az egészségügyi ellátást javító karitatív tevékenységet támogatja.

A támogatás általában pályázati úton, vagy igényléssel nyerhető el. Az Alapítvány nyitott bármely, belföldi és külföldi, természetes és jogi személy, vagy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet pénzbeli vagy természetbeni támogatásával szemben.

A konferenciákkal és továbbképzésekkel egybe ma már központi kulturális szerepet tölt be a Pápai Páriz Ferenc Alapítvány.

 „26 konferencián 403 előadás hangzott el,

245 előadás az anyaországból (budapesti-, pécsi-, debreceni- és szegedi egyetemekről

158 előadás a MOGYE oktatói illetve erdélyi főorvosoktól

a regisztráltak száma 7211 orvos és 2061 szakdolgozó”

Hosszú a kiváló kitűntetett szakemberek sora, számadatokkal érzékeltetve: 53 díjazott közül 42-en éltműdíjban részesültek, kilenc fiatal kutató díjban részesült. A díjazottak szakmai státusza szerint 39 fő egyetemi oktató, 12 főorvos, és két főgyógyszerész részesült a díjban www.papaialapitvany.org



 


Balázs Péter: A tengerészeti egészségügy kezdetei a Magyar Királyságban. Szabályzatok a XVIII. században. , Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2019, 477p.
ISBN: 978-615-5365-26-3
Recenzió: A. Gergely András DSc - MTA PTI tudományos főmunkatár
Kötet: 2019/19

A kötet címére tekintve – amolyan bölcsész-értelmiségi álnaivitással – rögtön az a kérdés szökött elmémbe: van egyáltalán tengerészeti ügy, azon belül egészségügy a magyar tudománytörténetben…? Persze, ha hajózás létezhet két-háromezer éve, magyar királyság is van már mintegy ezer éve, „tengermelléki” közigazgatás is volt, hát miért éppen tengerészeti egészségügy ne létezne…?! Sőt, olyannyira létezik, hogy Balázs Péter kötete erre hathatós és impozáns eligazítást is ad, többfélét és részleteset, elsőbb az osztrák-magyar horvát tengermelléki história szempontjából mintegy nyolcvan oldalon át, majd a tengerészeti közegészségügy szabályrendszerét és jogszabályait ismertetve, utóbb tisztviselői eligazítások dokumentumaiba bevezetve olvasóit, végül a Corpus Juris Hungarici, a karlócai békekötés, végül a Habsburg rendeletek világába kalauzolva. Tegyük hozzá rögtön, a Szerző a szervezeti egészségügyek és intézményi szabályozások krónikáját immár negyedik kötetében kínálja, s ezt nem csekélyebb, mint a Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 131. köteteként a XVIII. század egészségügyi kódexének megalkotásához is hozzájáruló alapmű.

 

S ezzel mintha már mindent elmondtam volna a kötetről, személyeset is, adatszerűt is, objektívat és csalókát is. A lapozás azonban rendre meglepő és kimódolt elismerésre késztető tud lenni a kötet hátralévő részében is. Mert a tengerészeti kereskedelem históriájában épp annyi a nóvum, mint a fiumei kikötő, a korabeli magyar egészségügyi gondolkozás, a Királyi Helytartótanács határozatai vagy a pestis elleni védekezés földrajzi és történeti eseményeinek északi Adrián időszerű szabályozási eljárásrendje témakörében. A szerzői műegész mégsem csupán az első ötöde a kötetnek, hanem jelen van a német és olasz szövegfordításban elvégzett munka, az elemző áttekintés, a birodalmi jogszabályok rendjében eligazodó alaposság, a kereskedelmi szabályozást előkészítő munkálatok áttekintésének szándéka és számos további forrásfeltáró szempont, melyekből nem csupán a hatósági eljárásmódok, közegészségügyi részletkérdések, tengerhajózási tudástár és köztörténeti adatbázis mellett az a kultúratörténeti, orvostörténeti és egészségügyi hatósági intézménytörténet is, amely nélkül a XVIII. századi adriai kikötők szervezettsége, funkcionálása, fellendülési, sőt túlélési esélyei sem volnának átláthatók. Kegyes túlzással, de nem igaztalan analógiával: ahogyan Fernand Braudel a Mediterránum „belső” történéseit elkezdi a kalózok nápolyi históriájával, a széljárás és tengermozgás földrésztörténeti-nagytérségi jelentőségével, a faipari és hajózási beruházások partvidéki gazdaságföldrajzával, egészen a dubrovniki levéltár fakereskedelmi vagy tűzoltási naplóira támaszkodva, úgy Balázs Péternek is lehetősége adatik e kötetben mindarra a rejtelmes tüneményre komplex szándékkal és feltáró érdeklődéssel rápillantania, amely a Magyar Királyság és a Habsburgok szabályozástörténeti érdekegyeztetései, szervezeti modellje, ügyviteli rendje és egész korabeli „szervezetszociológiája” szempontjából fontos döntéshelyzetei terén érdemleges, hiánypótló és a társadalmi közegészségügy érdemi részkérdései felé vezet egy speciális kulcsidőszakban.

A kötetcím „riasztó” szárazsága tehát nemcsak megtévesztő, s a maga precizitásában is szakkönyv-ízű, de épp ellenkezőleg: a szabályzatok forrásközlési és értelmezési mezője (mely a kötet szükségképpeni javát teszi ki) nem pusztán azoknak jelzi a munka igényességét, akik szaktörténészként épp a XVIII. századi fordulatok, eseménytörténet vagy uralomtörténet specifikumai iránt éreznek hevült érdeklődést. Hanem mindama köztörténeti felfogásmódoknak is kedvére szolgálhat, amelyek a lehetséges partnerségeket nem csupán a kormányzati vagy irányítási elit udvartartásában keresik, de képesek „leereszkedni” egy kikötői levéltárba, eseménytörténetbe, városföldrajzba, epidemiológiai problematikák történeti aktualitásaiba is. Részkérdések részleteinek részleges jelzésén túl nemigen van mód itt az árnyalatok fölötti tematikus szakproblémák jelzésére, de Balázs Péter az orvoslástörténet és a mentalitásföldrajz mélyrétegeibe éppúgy bevezet, mint a birodalmi igazgatási gondolkodás jogtechnikai megoldásaiba. A rövid, de érdemben körvonalazó előszóban Dr. Kapronczay Károly a Szerző és a mű jelentőségét is árnyaltan megfogalmazza, nagyjából tudománytörténeti helyét is megbecsüli, sőt kiemelten szól a közegészségügyi szabályozások háttérmunka-mivoltáról, a mindezt ismertető opusz vállalásáról és funkcionális szerepéről, így e gesztusokkal élnem méltatlan vállalás lenne. Amit magam emelnék ki a tengeri egészségügy „közhatalmi” funkciójáról, az viszont éppen a vízi kapcsolathálók és „parti” szabályozási normák rendszerszerű összefüggések közé vetítése, ezek együttes tárgyalása és gazdasági, járványtani, védekezés-módszertani eseménymenetének körképe, messzi háttérben a Habsburg dinasztia szabályozatlan, a nagyhatalmi békekötések kényszerességi, az érdekellentétek kezelésének szakmódszertani ügyrendhistóriája, melynek kihatásai a török utáni délkelet-európai változásfolyamatokra mégiscsak kulcsfontosságúak voltak. Ezek előterében a birodalmak közötti kereskedés, a közlekedéstörténet és járványtörténet ügymenetei, éhség és bőség korszakváltásai a földrajz és történelem párhuzamos útvesztői terén ilyenféle megközelítés híján voltak eddig. E hiányt pótló és nagyívű monografikus dokumentációval megalapozó munka a szaktudorokon túl tehát a komplexebb értelemben vett humántudományok hívei, jogtörténészek és kommunikációkutatók számára is meggyőző egységet/teljességet nyújt.


szerk. Kapronczay Károly: A magyar közegészségügy az OKI működésének kezdetétől a II. világháború kitöréséig. , Magyar Orvostörténelmi Társaság, Budapest, 2019, 358p.
ISBN:
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2019/19

Trianont követően az ország működésének minden területén válságos helyzet alakult ki. Természetesen az egészségügy is problémákkal küszködő mindennapjait élte át. Az egészségügy reformjára, a közegészségügy intézményes hátterének újjászervezésére volt szükség.

Az 1928 és 1938 közötti évtizedben a közegészségügyet alapjaiban meghatározó törvények léptek életbe: - a kötelező betegség-, és balesetbiztosításról (1927), - az állategészségügyről (1928),  - a gyógyfürdőkről, klimatikus gyógyhelyekről, üdülőhelyekről, az ásvány-, és gyógyvizekről (1929), - a közigazgatás rendszerén belül az egészségügyi igazgatás rendezéséről (1929), - az iparfejlesztésről (kapcsolatban az iparegészségügyi ellátással, 1931), - a hadirokkantak ellátásáról (1933), - az orvosi rendtartásról (1936), - a hatósági orvosi szolgálatról (1936), - az 1929. évi Genfben elfogadott  egyezmények becikkelyezéséről, amely a hadra kelt seregek sebesültjei és betegei helyzetének javítása, és a hadifoglyokkal való bánásmód tárgyában jött létre (1936).  

A közigazgatás reformjához szorosan kapcsolódva az egészségügyi igazgatási rendszer alapvető átalakítására ugyan nem volt szükség, viszont az apparátusban tevékenykedők szakmai és elméleti tudásának gyarapítására, feladatkörük és felelősségük lényeges kiszélesítésére igen.

Az új egészségügyi stratégia kidolgozásával fiatal, külföldi tanulmányúton korszerűen képzett szakembereket bíztak meg. A közegészségügy elméleti és gyakorlati irányítását az 1925-ben létrehozott Országos Közegészségügyi Intézet feladatává tették. A közegészségügyi közigazgatás legfelsőbb szinten miniszteriális igazgatás alá tartozott, az évek folyamán változott, hogy melyik minisztériumhoz csatolták az egészségügy, a szociális ellátás stb. feladatokat.      

A budapesti székhelyű Országos Közegészségügyi Intézetet az 1925. évi XXXI. tc. hívta életre, alárendeltségében vidéki (területi) állomások működtek. Bár az intézmény fővárosi székhelyű volt, Budapesten a feladatkört a Fővárosi Közegészségügyi Intézet látta el, kerületi alközpontokra támaszkodva. Az OKI tevékenysége magában foglalta a járványügy ellenőrzését, az oltóanyaggyártást, a városi és vidéki ivóvízellátást, felügyelte a tisztiorvos-, az ápolónő- és védőnőképzést, a gyógyszerellenőrzést és törzskönyvezést, az egészségvédelem és felvilágosítás rendszerét.

A gyógyszerellátás vonatkozásában új korszakot jelentett az ipari gyógyszergyártás fejlődése, amelynek következménye, hogy a készítés kikerült a kis mennyiséget előállító patikus kezéből. Ipari szinten az egyes műveleteket alacsonyabb képesítésű személyekre bízták, a rendszeres hatósági ellenőrzést az OKI Chemiai Osztálya végezte. 

A vidéki egészségügy fejlesztésének fontos fejezete az un. artézi-kút program, amellyel a hatóságilag ellenőrzött, minőségi ivóvízellátást kívánták biztosítani. Külföldi hitelek igénybevételével 1937-ig több száz artézi kút fúrása biztosította a tiszta, jó minőségű ivóvizet, egyúttal csökkent a rossz ivóvíz következtében létrejövő megbetegedések száma is.

Az OKI és a betegbiztosítási rendszer átszervezésének közös eredményeként alakult, javult a falu egészségügyi és szociális ellátottsága. A biztosításügy intézményes megreformálása az ország lakossága szempontjából - a számtalan buktató és gátló tényező ellenére is – jelentős eredményeket hozott 1938-39-ig.

Az egészségügyi ellátás egyik alapeleme a jól képzett szakszemélyzet. A korszak komoly eredményei sorába tartozik az OKI felügyelete alá helyezett ápolónő- és védőnőképzés megvalósítása. Valamennyi ápoló-és védőnőképző iskolát, az önkéntes társadalmi szervezetek (Vöröskereszt, egyházi képzők) által felkarolt képzési intézményt az OKI szakmai felügyelete alá rendelték. Felhatalmazást kapott az újabb szakképzések (gyermekápolók, műtősnők, asszisztensek) oktatásának megszervezésére, tanterveik elkészítésére. A reform eredményeképpen a kórházi szakszemélyzet képzettségi aránya elérte a 60%-ot. Így a kórházi ágyak számának emelkedésével lépést tudott tartani a középszintű szakemberképzés. A Debreceni Egyetem keretében működő Ápoló- és Védőnőképző 1927-ben indította az első kétéves un. Zöldkeresztes védőnői tanfolyamot. A végzett, terepre kikerülő védőnők munkája kétségtelen pozitívumként befolyásolta a lakosság egészségügyi ellátását.      

A felsorolásból egyértelműen kitűnik, hogy az OKI irányítása alá vonta a közegészségügy minden területét, szolgálta a megelőzés, a végrehajtás és az elméleti kutatás feladatát.

Trianon legnagyobb veszteségei a kórházak és betegágyak számának nagyarányú csökkenésében mutatkoztak meg, az elcsatolt területek 244 kórházát kellett átengedni. A Népjóléti Minisztérium az 1920- as években a fizetőképes és biztosított lakosság szükségleteinek megfelelően   kórházfejlesztési programot dolgozott ki. Ez az akció már az első években biztató jeleket mutatott, hiszen a gyógyintézetek száma mintegy ötvennel, a betegágyak száma több tízezerrel növekedett. Az évtized végén az ország 304 gyógyintézettel, és 46922 betegággyal rendelkezett, vagyis tízezer lakosra mintegy 47 ágy jutott. Az országos képet, a számszerű statisztikát árnyalta a magánkórházak és különböző betegbiztosító társaságok fennhatósága alá tartozó kórházak, a felekezeti, szerzetesrendi fenntartású intézmények léte.     

A fenti felsorolásban említett, 1933-ban kibocsátott hadirokkant gondozással kapcsolatos rendelet gyakorlati végrehajtása nem csupán nagy felelősséggel járt, de igen komoly intézményi és financiális kötelezettséget is rótt a hivatalos szervekre még a háború befejezése után sok évvel is.     

A közegészségügyi rendszer sikeres működésének elengedhetetlen része a lakosság egészségügyi felvilágosítása. Ebben nyújtott segítséget az 1928-ban létrehozott Társadalomegészségügyi Intézet és Múzeum, amely történelmi beágyazottságban, de a felvilágosítás – akkori értelmezésben – korszerű eszközei segítségével dolgozta fel a munka- és iparegészségügy, a balesetvédelem, a népbetegségek megelőzése, az egészséges életmód stb. témaköröket, közérthető stílusban.    

 Ismertetésünk tárgyát képező kiadvány a legjelesebb kortárs szakemberek írásaiból állít képet a korszak közegészségügyéről, problémáiról és eredményeiről.  Néhányat említsünk a szerzők közül, értékítélet mellőzésével: ScholtzKornél, Melly József, Grósz Emil, Neuber Ede, Johan Béla, Kerbolt László, Darányi Gyula, Gortvay György, Atzél Elemér. Majd a következő korosztály: Birtalan Győző, Antal Lajos, Szállási Árpád, Kertai Pál, stb.     

Az összeállítás legfontosabb fejezetei:   

A közegészségügy és orvostudomány általános kérdései 1928-1938. - Az Országos Közegészségügyi Intézet - A Székesfőváros közegészségügyéről - Faluegészségügy, tanyasi egészségügy - A zöldkeresztes mozgalom – Kórházügy – Járványügy – Iskolaegészségügy – Orvostovábbképzés - Állatorvostudomány és közegészségügy - Közegészségügyi közigazgatás –

A közegészségügy múltjának kutatóifejezetcímmel gazdag orvostörténészi életrajz-gyűjteményt csatolt a szerkesztő - szerző, Kapronczay Károly, amely a kötet tárgyidőszakában kutató és munkálkodó orvostörténészek életútjával ismertet meg.    

Külön fejezetet szentel a könyv a korszak magyar Nobel-díjasának (Szentgyörgyi Albert),  Nobel-díj várományosainak.     

A kötet tanulmányaihoz gazdag jegyzetapparátus csatlakozik, majd Gazda István bibliográfiai függelékét találjuk befejezésül, amely az 1928-1938 között megjelent legfontosabb közegészségügy szakmunkákat tartalmazza, a megjelenési év szerinti csoportosításban. Az ajánló bibliográfia és a precíz jegyzetapparátus a téma további kutatásához nyújt útmutatást.

A magyar közegészségügy történetének bemutatását vállaló sorozat újabb érdekes, értékes láncszeme került kiadásra.