Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Kiadó
Folyóirat: 2018/16

PÉTER H. MÁRIA: Gyógyszerészképzés a Ferenc József Tudományegyetemen 1872-1919 között., Erdélyi Múzeum-Egyesület , Kolozsvár, 2019, 104p.
ISBN: 978-973-556
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2019/18

A közelmúltban jelent meg Péter H. Mária marosvásárhelyi gyógyszerésztörténész újabb könyve az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában. A könyv levéltári kutatások alapján bemutatja a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen megteremtett gyógyszerészképzést a kezdetektől 1919-ig, az egyetem elköltőzéséig.

Kolozsvár felsőszintű oktatásban való részvétele már a XVIII. században megindult. Mária Terézia átfogó egészségügyi rendeletének végrehajtása csak megfelelő számú szakember által vált megvalósíthatóvá, ezért oktatáspolitikája is erőteljes változást, fejlődést kívánt. A nagyszombati magyar egyetem orvosi karának létrehozása (1769) volt az első lépés ez irányba, de hamarosan felmerült egy második magyar egyetem alapításának gondolata, szükségessége. Erdély, egész pontosan Kolozsvár mutatkozott a legalkalmasabb helyszínnek, ahol a jezsuita rend főiskolája – némi átszervezés után – megfelelőnek ígérkezett a terv megvalósítására. A Habsburg birodalmi szemlélet azonban számban korlátozta a felsőszintű intézetek számát, így a lembergi egyetem megalapítása után (1781) Kolozsváron már csak főiskola-jellegű tanintézet létesítését engedélyezték. Az intézmény líceumból, jogakadémiából és sebészeti intézetből állt. Csak a bölcseleti alapképzést nyújtó líceum elvégzése után lehetett a jogi, illetve a sebészeti képzésre jelentkezni, így alkotott egységet az intézmény szerkezete. A sebészi tanintézet az 1775. január 26-án kelt uralkodói rendelet nyomán kezdte meg működését. Az orvos-sebészi tanintézet felépítése, szervezete, jogállása, elnevezése, tanrendje az idők során változásokon esett át, de egészen az 1872. évi XIX. törvény életbelépéséig – a kolozsvári magyar királyi egyetem felállításáig – eredményesen működött.

            A négy karral létrehozott kolozsvári egyetemen már az induláskor helyet kapott a gyógyszerészek képzése is. A kolozsvári gyógyszerészképzés mintegy fél évszázados történetét – az 1872–1919 közötti időszak – dolgozta fel legújabb művében Péter H. Mária rendkívüli részletességgel és alapossággal. Megismertet a gyógyszerészek képzését szabályozó rendeletekkel mind az egyetemi képzést megelőző, mind az azt követő időszak vonatkozásában. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem gyógyszerészképzésének menetét (tekintettel a kezdeti időszak „karközi” jellegére), a képzésben részt vevő intézeteket és az oktatókat, a szigorlatok és egyéb vizsgakötelezettségek formai és tartalmi elemeit egyaránt teljes részletességgel feltárja a szerző. Külön fejezetet szentel a vizsgáztató bizottságok feladatának, személyi összetételének, a sikeres záróvizsgát tett gyógyszerészek hivatalos minősítésének, eskütételük részletes ismertetésének.

            Az összeállítás gerince, a legterjedelmesebb és egyben legtöbb – csak levéltári kutatások alapján feltárható – információt tartalmazó részei a hallgatói névsorok. Ezek tematikus rendszerezésben tárják az olvasó elé az egyes időszakok hallgatói adatait (születési hely, egyetemi tanulmányainak ideje, ok-levelének kelte, a diploma által elért cím). Részletes képet kapunk a képzésben részt vevő és diplomát elért női hallgatókról, a szakma tudományos elismerését bizonyító doktorképzésről, a doktori címet elnyert gyógyszerészekről.

A hallgatók életében minden időszakban fontos szerepet töltöttek be az egyetem keretein belül létrehozott érdekvédelmi egyesületek, a tanulmányaikhoz anyagi segítséget nyújtó alapítványok, ösztöndíjak, a különféle témában meghirdetett pályázatok. Minderről szintén pontos és részletes beszámolót olvashatunk a kötetben.

Ahogyan a tudománytörténetben, az orvoslás történetében számos esetben már megtörtént, a történelmi események, a politikai döntések a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem létét és működését is alapjaiban megváltoztatták. 1918 decemberében került Kolozsvár román uralom alá. Az egyetem ugyan megkísérelte, hogy a korábbi keretek között működjön, de ez csakhamar lehetetlenné vált. Az egyetem vezetése és tanári kara megtagadta, hogy a román államnak hűség-esküt tegyen, ezért katonai erővel eltávolították a tanárokat, az épületeket teljes berendezésükkel a megalapítandó román egyetem részére lefoglalták. Ezzel Kolozsváron a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem tevékenységének első szakasza lezárult. A trianoni békekötés értelmében Romániához csatolt Kolozsvárról az 1921. évi XXV. törvénycikk életbe léptetése után a Ferenc József Tudományegyetemet Szegedre helyezték át. A Szegedre áttelepített egyetem nemcsak nevében vállalta a jogutódlást, tanszemélyzetének többsége is a kolozsvári egyetem oktatója volt, ahogyan az első években a hallgatók jelentős hányada szintén a volt kolozsvári egyetem hallgatóiból került ki. Péter H. Mária tanulmányának befejező részében áttekinti ezt az „átmeneti” korszakot is, kiemelve azon előadókat, és nyomon követve azokat a hallgatókat, akik a kolozsvári egyetem működési elveit, szellemiségét követték Szegeden is.

Péter H. Mária ismét egy olyan munka összeállításával ajándékozta meg a gyógyszerészettörténetet, amelynek jelentős része eddig kevéssé ismert levéltári adatközlés. A tanulmányt az anyag feldolgozása, formába öntése, a sokirányú szempontok alapján készült táblázatok, statisztikák egyaránt az erdélyi gyógyszerészet múltját feltáró alapvető, nélkülözhetetlen forrásai közé emeli. A szerző korábban megjelent köteteinek sorában egy újabb értékes láncszem a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen folyó gyógyszerészképzés történetét nyomon követő munka.

                                   

 

     


Péter Mihály: Az erdélyi fogorvoslás történetéből, Mentor, Marosvásárhely, 2006, 359p.
ISBN: 973-599-240-X
Recenzió: Prof. dr. Forrai Judit DSc - Semmelweis Egyetem, Népegészségtani Intézet
Kötet: 2019/18

2006-ban jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában Péter Mihály: Az Erdélyi Fogorvoslás Történetéből című könyve. E mű hiánypótló láncszem a magyar, s egyszersmind az európai fogorvoslás történetében. Egy szakma történetének megismerése, forrásainak feltárása mindig izgalmas kutatómunka. Ez a kötet nemcsak az eddig még számunkra hiányosan ismert kronológiai sorrendet állította fel, hanem bemutatja egy tudományág kettősségét: az önállóságát, önfejlődését és egyben függését a mindenkori hatalomtól. Az európai tudományok térképén – így az orvostudományon belül a fogászati tudomány  és annak oktatása  Magyarországon és Erdélyben pericentrumnak számított, mely azt jelentette a tudomány művelése és oktatása nehézkesen indult meg a tudomány epicentrumához képest mint pl. Franciaországban, Angliában. Ez az eltolódás idősíkban jelent meg s több mint 50-60 év különbséget, lemaradást jelentett. Az elkötelezett orvosok, fogorvosok, szakemberek – ma úgy mondhatjuk a humán erőforrás növelésével, vagyis az emberi akaratukkal, tehetségükkel és helytállásukkal próbálták pótolni az állami oktatási-szervezési-, anyagi- koncepciók, rendelkezések elmaradását.  A könyv tematikailag jól tagolt, négy fejezetből áll, mintegy 400 évet ível át.

A fogorvosi tudomány újkori fejlődésének alapjai a 17. században kezdődött Pierre Fauchard úttörő munkájával. Mivel az orvosképzés és a tudomány művelése csak nagyon lassú folyamat eredményeként alakult ki Európa keleti részén, és a fogfájás pedig mindig végigkísérte az emberek életét több ezer év óta, nem maradt más megoldás a fogfájás elmulasztására, egyéb fogászati megbetegedések tüneti kezelésére, a betegségek esetleges megelőzésére, mint az otthonokban is forgatható, anyanyelven íródott hasznos útmutatók, tanácsadó könyvek. A szerző olyan Erdélyben megjelent ritkaságokat mutat be,mint Lencsés György: Ars Medica, Mélius Juhász Péter: Herbárium, Apáczai Csere János: Magyar Enciklopédia, Pápai Páriz Ferenc: Pax corporis,  Felvinczi György, Weszprémi István, Juhász Máté, Mátyus István, Csapó József, Marikowiczki Márton, Vásárhelyi Sámuel, Benedeki Enyedi Ó János fogbetegségekkel, gyógyeljárásokkal is foglalkozó műveit. 

A második fejezet az erdélyi származású fogorvosok biográfiáját tárja elénk. Többségük pesti Királyi Magyar Egyetemen nagy karriert futottak be, mint például Nedelkó Döme- az első fogászati tárgy oktatója (1843), Barna Ignácz az első fogorvos levelező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának (1876), Iklandi Iszlai József az Egyetemes fogtan és foggyógyászat oktatója, az első fogászati újság (Odontoskop, 1892.) kiadója, a  propedeutika oktatója, a röntgendiagnosztika hazai úttörője, az Antropólógiai Intézet koponyagyűjteményének megalapítója.  Bikafalvi Máté család fogorvos dinasztiáját mutatja be négy generáción keresztül, valamint további neves fogorvosokat, mint Abonyi József, Simonyi Béla, Orbán Bálint munkásságát és a Krasznaczégényi Balogh Károlyt, a budapesti Fogorvostudományi Kar első dékánját.

    A harmadik fejezet a fogorvosképzés elindulását tárja elénk a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen Vajna Vilmos, Rudas Gerő és Höncz Kálmán úttörő munkáját mutatja be. A képzés kronológiai szakaszait át meg átszövi a politikai világesemények helyi lecsapódása. Mindezek ellenére kiváló szakemberek gyarapítják az egyetem orvostanári karát. A kolozsvári Fogászati Klinika megalapítása az 1913-as évhez kötődik, amikor a fogászati ambulatórium megnyitotta kapuit. Az orvostanhallgatók statisztikai adatai között tallózhatunk. Marosvásárhelyi fogorvosképzés a kolozsvári átköltöztetés után indult el 1945-ben. Tanügyi reform, többszörös intézkedések, átszervezések a politikafüggő határozatok, újabb költözések nehezen érthető helyzeteket okozott a továbbiakban. A 60-as években egyszerűsödni látszott a fogorvosképzés új menete a maga politikai sajátosságaival. A tantárgyak alakulása, új profilok kialakulása a tudományos élet sokszínűségével (pl. fogászati anyagtan) próbált a nemzetközi kutatásokkal lépést tartani, azonban a költségoldal, a legkorszerűbb oktatás tárgyi fedezetének nagy hiányosságai gátat szabtak a szellem szabad szárnyalásának. Adományok, jóakarat, lelkesedés nehezen pótolta a tervszerű és szükséges befektetést a jövő fogorvos-generációiba.

 Külön fejezet foglalkozik a szaksajtó történetével, a tanrendek históriájával, a hallgatói névsorokkal, a legutóbbi tudományos vezetőkkel, majd azok biográfiájával.

 Összességében Péter Mihály hiánypótló könyve kiváló szakmatörténet és egyben korrajz Románia hánytatott életű, többségében magyar lakta területén alakult fogorvosi oktatás, kar, oktatók és hallgatók szakmatörténetéről.


Kapronczay Károly (szerk): Az I. világháború magyar orvosi emlékeiből. Naplók, kéziratos visszaemlékezések, szakcikkek, Magyar Orvostörténelmi Társaság, Budapest, 2016, 546p.
ISBN: 978 615 80535 0 1I
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2019/18

Az első világháború orvoslását feltáró kiadványok sorában egy újabb vaskos kötet jelent meg, amely a 2015-ben közreadott tanulmány-gyűjtemény (Háború és orvoslás. Budapest, Magyar Orvostörténelmi Társaság, 2015.) folytatásaként látott napvilágot.  

Jelen kiadvány – mint címe is mutatja – a világháború idejéből származó eredeti dokumentumokat tartalmazza. Nyomtatásban megjelent, továbbá eddig kéziratos formában őrzött korabeli naplók, feljegyzések, hivatalos jelentések, valamint az orvosi szaklapokban katonaorvosi témában megjelent szakcikkek gazdag tárháza.       

A háború utáni évtizedekben nyomtatásban közreadott naplórészletek, emlékiratok nem ismeretlenek, a mostani válogatás azonban igyekezett a háborús eseményekre legjellemzőbb mozzanatokat kiragadni Pfannl József, Lobmayer Géza, Berend Miklós és Dollinger Gyula írásaiból. Az emlékiratok lejegyzői közül csupán az egyetlen női szerző – Kamenitzky Etelka, Ádám Éva álnévvel – nem gyakorolta a gyógyítás hívatását, hiszen haditudósítóként járta végig a frontokat.

A kötet második nagy tematikai egysége a kéziratos katonaorvosi jelentéseket tárja az érdeklődők elé. A császári és királyi hadügyminisztériumnak készült huszonkilenc jelentés objektív képet ad a közös hadsereg hadi-egészségügyének valós helyzetéről, a rendkívüli nehézségekről, ellátási problémákról, veszteségekről, stb., megírásuk ideje 1918 tavasza. A beszámolók ez idáig csak levéltári dokumentumként voltak hozzáférhetők, ez az első nyomtatott közreadás.

A kötet harmadik nagy egysége a korabeli orvosi szaklapokban megjelent orvosi cikkeket tartalmazza tematikus csoportosításban. Ez a fejezet keresztmetszetét adja mindazon problémának, amellyel meg kellett küzdeni a hadsereg orvosainak, áttekintést ad a leggyakrabban jelentkező betegségekről, a hadisebészeti esetekről, a harcéri fertőző és járványos betegségekről, a háborús neurózisokról, és a háború után is komoly feladatot jelentő rokkantügy minden vonatkozásáról. Betekintést kapunk a hátország egészségügyi helyzetébe is, amely elválaszthatatlan kapcsolatban volt a fronton történtekkel, a betegellátás, az infrastruktúra, az esetleges járványok vonatkozásában egyaránt. A cikkek szerzői – akkor még javarészt fiatal, kezdő orvosként - a két világháború közötti magyar orvoslás legkiválóbb szakemberei.

A szövegekhez igen részletes jegyzetapparátus, magyarázó lábjegyzet és a legfontosabb katonai, katonaorvosi kifejezések szótára csatlakozik.


Garaczi Imre – Hudra Árpád (szerk): Kiss Endre 70, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány,, Veszprém, 2017, 479p.
ISBN: 978-615-5360-11-4
Recenzió: A. Gergely András DSc - MTA PTI tudományos főmunkatár
Kötet: 2019/18

Küzdésfogalmak, válaszbátorságok,

írások a tudás ars poeticájához…

Kiss Endre 70.

Korunk gondolkodó embere igen felvértezett immár a fogalmak tengere ellen, mégannyira a fogalomváltozások terén, melynek rejtett hatásait a tudományközi, interdiszciplináris tartalmak vidékén lelhetjük föl. Nehézkessé teszi már magát a gondolkodást is, ha a Mindenség fölötti merengésben a módszeresség eszközével és az empíria ellentmondásos világai közötti interakciókban keressük a lényegi eligazodást. Ennek finom technikái, példaképpen a társadalmi racionalitások, a gazdaságlogikák, a marxizmus, a globalizáció, az egzisztencializmus vagy a szecesszió terén már részint kidolgozottabbak, részint merész ugráskészségre építő megoldásokat igényelnek. A mindenségtől visszább persze megannyi állomás van még, akár történeti, akár rendszertipikus, akár módszertani empirizmus talaján rögzült, de hát hogy is van az, amikor valaki azért tesz erőfeszítéseket, hogy a kézre eső teóriák fölött, között és mögött a saját meglátások „derengési állapotát” képezze le szavak, szemléletmódok, diskurzusok rendszerévé…?

A kötet-bevezető önvallomásban, interjús élethelyzetben, de épp erre a finomhangolásra és erőkifejtésre tér ki Kiss Endre, akinek 70. születésnapja ürügyén üdvözléseképpen üdvözlő kötetet szerkesztett tanítványi, kollegiális és hívőköre Fogalmak harca. Írások a 70 éves Kiss Endre tiszteletére. A kötet itt érdemi terjedelemben nem ismertethető, mivel negyven írás, egyenként kimért szó, kicentizett tartalom, felfogás-dimenziókban sugárzó közlés, kontrasztos kihívások és primer válaszok, reflexiók és hangolódások özöne tölti meg a közel ötszáz oldalt. Válaszok és továbbgondolások, egymásra csimpaszkodó tartalmak, messzire lökődő szemléletmódok, kiegyezés-kereső tirádák, hivatkozások és kapcsolódások, merengések és asszociációk kies tengere habzik „A gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemléletek fogalmak nélkül vakok” kanti szentenciája mögött.

Nem is kicsiny a kihívás, mit is lehetne akkor ezekből itt kiemelni? Még egy szerzői névsor, vagy tartalomjegyzék bemásolása is túllépne az illedelmes referencián, vagy kétesen sugározná egyetlen formális aspektusból a megannyi nézet és képlet, eszmeiség és időszakosság, világnézet és létfelfogás, korszak és tematika, nyelvezet és értelmezési kísérletek sokféleségét. Négy nyelven (javarészt magyarul, helyenként németül, pár esetben angolul, s egy írásnál franciául) szólnak a szövegek, tizenhatféle tudásterület képviseletében, ötvenháromféle gondolatmenet fölidézésével és megolvasásával, beállításával és kifejtésével, asszociálásával és értelmezésével vagy fölülbírált küzdelmével. Lehetetlen meta-tudományosság lenne valamely „magaslesről” átfogni mindet, sőt Kiss Endréhez sem méltó, de az Olvasót sem kímélő, a szerkesztők szándékát sem tisztelő eljárás, mely empirikusnak még elmenne a textuális terepkutatás értelmében, de épp a filozófiai szárnyalások mozgásterében lenne ketrecbe szorító megoldás. Számos ilyen üdvözlő kötetet szerkesztettem magam is, tehát tudom, mennyire kilátástalan, amikor valaki „ismertetés” címén három perces ismerkedő lapozás után elsiklik a szövegek felszínéről, s kimond valami olyat, amit sem az egész, sem részei, sem elemi egységei nem is sugallhattak, nem tükröznek, s nem vállalnának érvényes értékelésként… Sőt, még fogalmak harcaként sem. Márpedig a kötet címe éppen ez lett, s nem véletlenül, hisz Kiss Endre is kitér a szövegolvasás és valóság elemi konfliktusviszonyára, mikor vallomásos megfogalmazásban a tudás, az olvasat, a következtetés, a „jóslat” és a mechanikus jegyzetelés inventáriumára következő alkotói szakaszról vall: „A módszertanilag végig vitt, egyenesen ’mechanikus’-nak is nevezhető jegyzetelés /…/ a különösebb gondolati erőfeszítés nélkül létrehozott, megjegyzésekkel ellátott jegyzetanyag feldolgozása így akkor indult el, amikor a jegyzetelésnek a végére jutottam a kijelölt alapszöveg(ek)ben. Ebben a szakaszban történt minden. E szakaszban törtem át az ontológiai differenciát a téma nyelve és tárgyi szférája és a saját nyelvezetem és a készülő tanulmány tárgyi szférája között. Ez volt a valóságos alkotófolyamat” (11. oldal).

Mármost a gondolkodás rendszerének, a fölismerés és nyelvi megformálás közléstechnikájának, vagy az előadás(mód) változatainak ilyetén kimunkált spontaneitásával szemben a szimplifikáló „referenciánál” nincs gonoszabb. Szerencsére itt nem a magam jólelkű, de szűkebb spektrumú átfogóképességéről kell számot adnom, csupán annyit vállalok érzékíteni, amit egy üdvözlő kötet empirikus kapkodásaiból és a meta-narratívák képzeleghető rendszeréből leegyszerűsítetten kiolvashatok. Itt még az is fölmentést kínál, hogy az üdvözlő és hálálkodó kötetek műfaji sajátosságai okán legalább két alapsokaságra lehet számítani. Egyik oldalon a jeles nevek vagy szűkebb tárgykörök iránti fogékonyság behatároló spektrumú jelbeszédére, mely a kívülállóknak szinte láthatatlan, de az Üdvözöltnek tartalmas beszéd alakját sugallja (s ezért is igényesek vagy sejtelmesek egyenként is a szerzői dolgozatok, melyeket sosem lesz senki már, aki elejétől végig átolvasna). A másik oldalon maga az Ünnepelt üldögél, hálás kezei közt morzsolgatva a gondolati küldeményeket, „ujjaival filozofálva”, s még azt is belátóan megbocsátja, ha csupán néhány tucat hivatkozás emeli ki életművének épp Általa fontosabbnak vagy hangsúlyosabbnak ítélt témaköreit, gondolatmeneteit. A Festschriftekre jellemző készülési kapkodás egyébiránt azt is nehezíti, hogy konzisztens anyag álljon össze, egymásra hangolódjanak az írások, egymásba karoljanak vagy csapjanak össze a gondolatok, vitázzanak a nézetek, kontrasztossá váljanak a másságok, reflektáljanak az Ünnepelt életművében érdemi kulcsfogalmakra. Ezért azután ez a negyven másság, negyven eltérésből adódó széttartás, negyven arculat és üzenet, mely egybe szorul a kötetben, a legnemtelenebb gesztussal összegezhető csupán, s ezenfelül is főképp azért nem, mert pusztán a magam olvasói rálátását, de nem az Ünnepelt reflexióját tükrözné.

Aprólékosabb és részletezőbb lapozgatásban persze mindenkit vagy senkit nem szabadna kiemelni. De akkor meg épp az a várakozás marad el, hogy ki mindenki és mi mindennel mondott köszöntő szót a maga témakörével, s nem vállonveregető szavakkal, hanem megmunkált tanulmánnyal, elemzéssel, bölcseleti cselekkel, tematikus párhuzamokkal, hangoltsági tüneményekkel, olvasati rokonságokkal. Az elmúlt mintegy háromnegyed (vagy legalább fél) évszázad egyik legnevesebb hazai filozófusáról van szó, kinek oktatói és publicisztikai arzenálja úgyszintén évszázadnyi teljesítményt mutat, amire szintúgy több kötetnyi a referálók „válasza”, akik megküzdöttek egy-egy tematikus aspektussal, egyetértőleg idéznek vagy saját hangon opponálnak, ráhangolódnak vagy széljegyzetelnek akár, de gondolati pozíciót alakítanak ki Kiss Endrével. Ez márcsak azért sem könnyű, mert nem „egytémás” szakmatechnikusról van szó, hanem Gondolkodóról, akinek már életműve is több tucatnyi oldalra fér el a publikációs jegyzék print-változatában. Kezdve a Monarchia eszmetörténeti, ideológiai, kritikai világától, mellyel egyik alapozó korszakában foglalkozott, majd a Hermann Brochról írt három kötettel folytatva, utána a K.u.K. világrend összképéről, később részleteiben Nietzsche, Wittgenstein, Kafka, a Jugendstil, a hatalomfilozófiák, Schopenhauer, a kritikai pozitivizmus, a Zarathustra, a szerelemfilozófia, az ismeretelmélet, a globalizációs változások és posztmodernek változás-teóriái, a tudástársadalom modernitás-képletei, a marxi filozófiák funkcionális rendszerei, a zsidó művelődéstörténet, a nevelésfilozófia és az európai pedagógia, a társadalmi egyenlőtlenségek és a posztindusztriális esélyteremtés kihívásai voltak főbb tematikái – s mindez persze nem egy-egy tanulmányban, hanem egyetemi kurzusokon, konferencia-előadásokban, doktori témavezetésben, akadémiai vitákon, sok-sok évnyi kutatási anyaggal egy-egy monográfia mögött, és rendkívül sok szerepléssel (s mint germanista, leginkább német tudástérben). Mindezekről tekintélyes és alapos összegzést is készít a kötetszerkesztő Hudra Árpád Dokumentumrecenziók Kiss Endre műveiről címen (449-479. old.), akinek nem mellesleg a könyv bevezető, tónusmeghatározó részében intimebb interjúja is úgy olvasható az Ünnepelttel – Magányos mindenség és a szorgalom dühe címen (7-14. old.) –, mint elemi bevezetés a perszonális szakmatörténet kérdéskereső technikái, a filozófiai tudásfolyamat „manuális” csíziói, a rendszeralkotó elme bizonyítási gyakorlatainak átlátása felé. Ez utóbbiból, s az önképhez kapcsolhatóan kihangzik a világképek és hermeneutikai eljárástechnikák sokrétű mélységeivel ismerkedő Kiss Endre sajátvilág-képe is: „…ki lehet élezni úgy is a dolgot, hogy az ’empirikusokhoz’ képest nem vagyok elég empirikus, valamely ’spekulatívokhoz’ képest nem vagyok elég spekulatív. De ha igaz az, hogy én az ilyen munkát tekintem igazi filozófiának, akkor ez nem jelent gondot. A filozófiának amúgy is sajátossága, hogy mindenkinek mindig erőfeszítéseket kell tennie mások megértésének érdekében… Azt hiszem, ezek a munkák olyan eredmények, amelyek megjelentek és ott maradnak a térben. Nem tűnnek el, és nem tudják eltüntetni őket. Élik a maguk életét. Ilyen értelemben biztos vagyok benne, hogy sok művemnek lesz utóélete. Azt viszont sokkal nehezebb előre látni, milyen lesz húsz-harminc vagy negyven év múlva a tudomány vagy a filozófia. Ahol azonban a ’fenn’ és a ’lenn’ perspektívája már egyesült, ott létrejött olyan valami, ami nem hagyja magát elmozdítani” (14. old.). S e fennen és lentebb egzisztáló „evilágiság”, „helyes tudat”, „prezentista racionalitás”, „misszionálás”, „univerzális történetfilozófia”, „mindennapi tudat” és „globális társadalmi tőke”-fogalmak rendje, rendszere, mely „alulról szorosan és alázatosan, egyenesen kiszerűen empirista, felülről látszólag fölényesen, talán egyenesen fennhéjázóan spekulatív” kategóriák felől a „kettős mutációt” eredményezik, mintegy egyszerre hozzák előtérbe a szecessziós spektrumot és a gondolkodás ritmusában kialakuló fejlődési, belátási kockázatokat, jószerivel Kiss Endre egész munkásságára is jellemzőek, meg önképének is harmonikusan megfelelnek (13. old.).

Amiért e körvonalak a bevezető „mellébeszélés” dacára mégis ideillenek, nem más, mint a hosszú, szofisztikáltabb gondolkodásmód és a heurisztikus rátalálás belső, személyes harmóniájának rendje, rendszere, habitusa. Ezt képviseli Kiss nemcsak munkáiban, de előadásaiban, vitán, véleményezésben, válaszkísérletben, újrakérdezésben, transzformációs technikákban és akár életfelfogásban is. Rákeresni, elmélyedni, talánykodni, rendszerbe szedni, s elengedni – mintha a „magányos mindenség” alapelve, a Nyugat világképéből és a spekulatív észjárás irodalmi-művészeti analíziseiből származtatott „mechanikus” módszertanával élve, a „teremtés örömének” hódolva érné el a dicsvágytól mentes, alkotó rítusoknak hódoló szisztematikusságot. A megküzdést a válaszbátorsággal, az újrakérdezést a hipotézisek szintézisével szemben, az intuitív és szisztematikus modellalkotás esélyével is kalkulálva.

Erről azonban nem én kellene kivonatolt összegzést készítsek, megteszi ezt nálam méltóbban Kiss Endre. Kortársai pedig, akiknek ezekhez a „hívószavakhoz” lehetséges kapcsolódások nyújtanak felületet (alább sajnos korántsem említve java többségüket), mintegy a „szecesszió” összképével alakítják ki az üdvözlő kötet szövegkörnyezetét, kompozíciós készletét, díszleteit, stílbútorait, fényeffektusait, akusztikai miliőjét: Balázs Judit a globális háború aszimmetriájáról, Egyed Emese a filozófus gondolatiság költői terébe utalt lebomlás-ellenes esélyről, Egyed Péter a Marx-olvasat jövőjéről, Fleischer Tamás a bizonytalanságtudomány bizonytalanságáról, Forrai Judit a weiningeri mítosz olvadékonyságáról, Garaczi Imre a modernitás sorskríziséről, Kamarás István a befogadói dialógusról, Karácsony András a természetkultúra-felfogásokról, Keserü Katalin a modern kápolnaépítészet szakralitásairól, Helmut Kohlenberger a technológia-társadalom és nárcisztikus modernizáció tudáskutatási és művészetfilozófiai reflektivitásáról, Kozma Tamás a tudástalálkozások (édesapjához) Kiss Árpádhoz fűződő emlékeiről, Lányi Gusztáv az egyetemi élet falansztereit és autonómiahiányos esélytelenségeit jelző folyamatokról, Lichtmann Tamás a hit, a totalitás és anarchia viszonyrendszerében Broch és Kafka mitikus struktúráiról, Jacques Poulain a megismerő, a pragmatikus és kommunikatív kölcsönhatások cserekapcsolati viszonyrendszereiről, a kivételes nemzetközi tekintélyű Nico Stehr agyakorlati ész, a tudástársadalom, a modern gazdaság és társadalomtervezés funkcionális tradícióit raconalitás-dimenzióban vizsgáló aspektusokról, Striker Sándor a madáchi tragédia emberfilozófiai és antropológiai dimenzióiról, Szabó Máté az új ellenállási törekvések és az újjáéledő konzervativizmusok érdekrendszereiről, Terestyéni Tamás meg a kommunikációs remények és aggodalmak indokoltságairól értekezik – hogy csupán kiragadott néhány témakört említsek, melyek inspirációi mögött nem nehéz belátni Kiss Endre hatását, vagy akár megengedően belátni ezek hatás-esélyét magára a lehetséges interpretációs folyamatra. A korántsem teljes névsor (bocsánat a „szecessziós” válogatásért!) mindenesetre tükrözi nemcsak a megszólított, meghívott, közelség vagy gondolati harmóniák révén közvetlenül inspirálódott szerzői kör analogikus jelenlétét a kötetben, hanem köztes spektrumot formál részben a „fent” és „lent” közötti perspektívákban, sőt az önálló életre kelt gondolatiságban rejlő érvényességet is átveszi, melyre Kiss utalt fennebb idézett tudás-arspoeticájában.

„Írások” a kötet alcíme, műfaja, bűvköre. Hatásosabb és lényegesebb azonban a Kisstől fennebb utalt fogalmak és fogalmiságok, empíriák és spekulativitások küzdelmének jelenléte a tanulmányok között és mögött. Ez a tiszta gondolatiságért, érvényességért és megmunkált tudásért vállalt gondolati megküzdés nem direkt célja, nem is csupán eszköze a gyakorlati tudásnak, de részben ha az is, akkor élvezetes eszköze, élménye, létformája, művészete is. A küzdés maga inkább az arc, a tekintet, a belátás, a megértés arculatában, a spekulativitás poézisében mutatkozik meg – alkotó küzdelem tehát, melynek nem győztesei vagy vesztesei vannak, hanem válaszforma harmóniái, melyek létrejöttek, elkülönböztek, „ott maradnak a térben”, ahol „létrejött olyan valami, ami nem hagyja magát elmozdítani”. Kiss Endre életműve pedig ilyen. Válaszbátorságai a küzdésfázisok eredményei, s életműve nagyobb témakörei ugyancsak a legelgondoltabb spontaneitások révén keletkező „igazi alkotó folyamat”, a „teremtés örömének” saját filozófiájává formálódó reprezentációi, a tudás ars poeticájának alkotóelemei.

 

 



 


Magyar László András (szerk): Medicina illuminata II. Felvilágosodáskori szöveggyűjtemény , Magyar Nemzeti Múzeum Semmelweis Orvostörténeti Múzeum , Budapest, 2018, 151p.
ISBN: 9789637107160
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2019/18

A felvilágosodás orvoslásának bemutatását céljaként tekintő szöveggyűjtemény második kötete látott napvilágot 2018-ban. A kiadvány összeállítója, a szövegek válogatója, magyarázója, számos írás fordítója ezúttal is Magyar László András. Amint azt a kötet rövid ajánlásában megfogalmazta, olyan szövegeket igyekezett válogatni, amelyek az adott korszak orvoslását tükrözik, jellemzőek a gyógyítók gondolkodására, gyakorlatára, felkeltik a mai olvasó érdeklődését, tanulságosak és szórakoztatóak. Ezen sok kritériumnak megfelelni azonban nem egyszerű.

A szövegeket négy nagy tematikai egységben tárja a kötet az olvasó elé: - tudomány, - orvosi gyakorlat, - közegészségügy, - materia medica.

A Tudomány c.fejezet a 18. század legjelesebb orvos-teoretikusaink műveiből idéz: Boerhaave, Hoffmann, Haller, Lancisi, Brown, Linné, Hufeland, Lavater, stb. egy-egy, korra jellemző elméletének bemutatásával.

Az Orvosi gyakorlat c. tematikai egység írásai a szülészet, sebészet, diagnosztika és terápia körébe tartoznak, olvashatunk foglalkozási betegségről, nemi betegségről, sőt a maga korában is kuriózumnak tartott gyógyító eljárásról, a Mesmer által népszerűvé tett, „állati mágnesség” elvére alapozott pszicho-terápiáról is.

Kétségtelen, hogy a 18. század a közegészségügy területén valósította meg a legnagyobb eredményeket, az egészségügy infrastruktúrájának megszervezésével, központi rendelkezések kibocsátásával, a járványok megfékezésére irányuló tevékenységgel, stb. Ehhez csatlakozott az egészségügyi felvilágosítás, a lakosság egészségnevelésének szándéka, amely a kuruzslás, babonákkal teli népi orvoslás visszaszorításának lehetséges útjait kereste.

A Materia medica c. fejezet a gyógyászatban alkalmazott gyógyító szerekkel, a természetből vett orvosság-alapanyagokkal, különleges, mágikus elemektől sem mentes gyógyító keverékekkel ismerteti meg az olvasót. Ebben a részben megtaláljuk a gyógyszerészet rendezésére irányuló intézkedések eredményeit is: az egységes elvek alapján összeállított, kötelezően használandó gyógyszerkönyvet és taxát.

A kötet bevezető tanulmányát Balázs Péter írta Gyógyítás és közegészségügy a 18. századi Magyarországon. A felvilágosodás korának avatott ismerője tömör összefoglalást ad a korszak egészségügyének legjellemzőbb vonásairól, legfontosabb problémáiról és elért eredményeiről. Balázs Péter tanulmánya fontos támpontot jelent az orvostörténelemben kevéssé járatos olvasó számára is.

A kiadvány valamennyi írásához a szerző rövid életrajza csatlakozik. A kötet fontos kiegészítője a korszak további tanulmányozásához segítséget nyújtó, ajánlott irodalom jegyzéke, továbbá a névmutató.


Gerevich József: SZERELMEK, MÚZSÁK, SZERETŐK - TEREMTŐ VÁGYAK 3. , Noran-Libro, Budapest, 2018, 192p.
ISBN: 9786155900358
Recenzió: Kiss Éva
Kötet: 2019/18

„A festő legfőbb feladata, hogy némi festékkel láthatóvá tegye a lelket.”

(Roger de Piles in Gerevich, 133. o.)

Szeretnek és alkotnak -

Gerevich József: Szerelmek, múzsák, szeretők – Teremtő vágyak 3. Noran Libro Kiadó, 2018

Dr. Gerevich József, a művészetpszichológia iránt szenvedélyesen elkötelezett pszichiáter hagyományteremtő módon sorozatban a harmadik karácsonyra ajándékozott meg bennünket a Teremtő vágyak egy újabb kötetével. A Szerelmek, múzsák, szeretők alcímet viselő legújabb rész az előző kettőhöz hasonlóan művészek és múzsáik találkozásélményének izgalmas történeteit egy-egy alkotás születésének körülményeiből kiindulva mutatja be. A szerző ezúttal is megindító sorsokat, szerelmeket, vágyakozást, szimbiotikus és ambivalens kapcsolatokat tár elénk, miközben új alkotókat és alkotásokat ismerünk meg lélektani és művészettörténeti köntösbe ágyazva. Gerevich a szakmában úttörőként vitte végig a művészet és pszichológia ötvözetének terápiás alkalmazását, melynek hatékonyságát mára tudományos kutatások támasztják alá. Neve ismertté, személye, módszere elismertté vált. Hosszú ideje kutatja festők, szobrászok és más művészeti ágakban alkotó művészek élettörténetét, kiindulási pontja minden esetben egy-egy alkotás, mely a hozzáértő számára azt sugallja, hogy keletkezésének mélyén lélektani események vagy azok sorozata áll. A három előszóban Hárdi István, Sárosdy Judit és Tényi Tamás – mindegyikük neves szaktekintély a maga területén -  három különböző szemszögből méltatja a kötetet felcsigázva ezzel az olvasó kíváncsiságát. Feltehetnénk a kérdést, hogy mi újat mondhat az eddigiekhez hasonló koncepció alapján megírt könyv. Gerevich József viszont, ahogy a számára kedves művészeti – lélektani játékra invitál bennünket, a huszonhárom új történeten keresztül bebizonyítja témája kimeríthetetlenségét. Vizsgálódásának alanyai jórészt XX. századi alkotók. A laikusok számára talán kevesebb az ismert közülük, ezért is remek ismeretbővítő olvasmány, amiből aztán az előző kötetekkel összevetve levonhatjuk a következtetést, hogy a kapcsolatok bonyolultsága, a gyermekkor meghatározó volta, a pszichopatológiák megjelenése és az egyéni traumák történelmi kortól függetlenül erős hatással vannak az alkotók múzsaválasztására, ebből kifolyólag az alkotás folyamatára.

Gondoljunk csak Vincent van Gogh első részben bemutatott üres székeire vagy éppen Gwen John padlásszobájára A művész szobájának sarka Párizsban, nyitott ablakkal c. festményen. Az üres terek hiányt, elveszített vagy soha be nem teljesült kapcsolatot, magányt szimbolizálnak. Nem is sejtjük, hogy milyen sokféleképpen megfesthető például a gyász is. Pláne azt nem, hogy egy antropomorf macskát ábrázoló kép milyen fájdalmas szenvedést rejt, amire aztán a Luis Wain és Emily Richardson történetét elbeszélő sorok olvasása közben derül csak fény. A festő ugyanis az emberi tulajdonságokkal felruházott állatok ábrázolásán keresztül próbálta imádott felesége emlékét megőrizni. Hogy miért pont a macskát választotta? Erre is választ kapunk a könyvben.

Hosszan tartó terminális betegségek esetében az anticipált gyász természetes része a folyamatnak a közeli hozzátartozók életében. A művészek ezt műveikben is képesek megjeleníteni, ahogy Ferdinand Hodler is lefestette Valentine Godé-Darelt betegsége különböző fázisaiban, majd végül halálát követően. „Az élet vertikumától a halál horizontjáig tartó mozgást” (Gerevich, 54. o.) ábrázolta festményein. Ezzel válik a művészet terápiás eszközzé is egyben. Láthattunk olyan alkotókat is, akik saját állapotuk romlását rögzítették vásznaikon, mint például Otto Dix a stroke-ját követő féloldali parézisét, ami akár az egzisztenciális halálszorongásra tett öngyógyító kísérletként is értelmezhető, de önvizsgálatként mindenképpen.  A szerző arra is keresi a válaszokat, hogy miképpen lehet szorongásos képeket festeni az élet boldog időszakában. Másképpen megfogalmazva: vajon a művész tud-e alkotni akkor, amikor éppen lelkileg rossz állapotban van? Ország Lili a következő gondolatokat írta plátói szerelmének, Bálint Endrének: „(…) én tulajdonképpen nagyon boldog voltam, habár képeim a legnagyobb szorongásokat és félelmeket fejezték ki” (Gerevich, 119. o.). A szorongás vásznon való megjelenítése – externalizációja – terápiás hatású volt a festőnő számára, és amikor ily módon vált képessé levezetni a feszültségeit, akkor egészen boldog pillanatokat élt át azzal szemben, amikor nyugalmat árasztó festményeket készített, mert olyankor a szorongása egyre inkább fokozódott. Max Beckmann Öt nő című festménye is rendkívül érdekes, nem csupán az alkotói önvizsgálat miatt. A mű születését megelőzően több nőt leginkább bordélyházak lakóiról volt szokás festeni. Beckmann képe viszont egészen más. Ő élete legfontosabb nőalakjait örökítette meg vásznán, akik közül egyet sem volt képes igazán elengedni. Az egyikük kezében tartott tükörben pedig nem az asszony, hanem a festő arca tekint vissza. Míg ő nyíltan szerepel a képen, más alkotók jelenléte saját művükben rejtett marad, de megfelelő kutatómunkával felfedhetővé válik. Ilyen például Balthus, akiről a szerző soraiból megtudhatjuk, miképpen tett kísérletet egy gyermekkori trauma feldolgozására a látszólag nem őt ábrázoló Gitárlecke című festményén, illetve azt is, hogy traumatikus gyermekkora hogyan kapcsolódik az androgün testű kislányok – mint Therèse Blanchard – iránti vonzalmához. A Lolita-effektus felfedezhető Rippl-Rónai Józsefnél is, akinek gyönyörű képeket ihlető múzsája, Bányai Elza (Zorka) harminchét évvel volt fiatalabb a festőnél.

Művészek és múzsák kapcsolatai szenvedélyesek, sokszor ambivalensek vagy egyoldalúak, nem ritka a kölcsönös függőség sem, melynek okai részben a múltjukban keresendők, részben különös művészi érzékenységükkel magyarázhatók. Ennek pozitív oldala az alkotásra való képesség, a tehetség, negatív vetülete az érzelmek kezelésének nehézsége, mely sokszor pszichiátriai betegségekben vagy tragikus esetben akár öngyilkossággal is végződhet. A nőkhöz való ambivalens kapcsolódásról tanúskodik például Pablo Picasso nőábrázolása, akár a Fernande Olivier-vel, akár a Dora Maar-ral vagy François Gilot-val eltöltött idő során készült nőalakjait vesszük szemügyre. Vannak olyan művészek és múzsák, akik olyan szimbiózist alkotnak, hogy még festményeikről sem könnyű megállapítani, melyikük keze nyomán készült. Gondoljunk csak az amerikai Hopper házaspárra vagy éppen Galimberti Sándor és Dénes Valéria alkotásaira. Utóbbiak kapcsolata is tragédiával végződött, hiszen olyan egységet alkottak, hogy az egyikük halálát a másikuk nem volt képes túlélni, így lett Galimberti Sándor felesége temetését követően öngyilkos, módszere – főbe lőtte magát - szándékának egyértelműségére és teljes elszántságra utal. Tette nem egyedi a művészek életrajzában, Jeanne Hébuterne például várandósan vetette mélybe magát Amedeo Modigliani halála után, de Richard Gerstl is ezt az utat választotta, amikor szerelme, Mathilde Schönberg zeneszerző-férjéhez tért vissza, miután hosszasan vergődtek egy szellemileg és művészileg is inspiráló barátságnak álcázott szenvedéssel teli ödipális háromszögben. A legtragikusabb mind közül talán a Czeizel Endre tanulmányából már korábban is ismert magyar festő, Czigány Dezső és családja sorsa. „A Szilasi família leánya halálosan beleszeretett a faunkülsejű festőbe” (Balázs Béla in Gerevich, 143. o.), írja Balázs Béla. A halálos szerelem itt a maga konkrétságában értendő, amikor is a lelkileg sebzett szerelmes úgy idealizálja szerelme tárgyát, hogy képtelen észrevenni annak negatív vagy egyenesen veszélyes tulajdonságait, mint Czigány esetében a vonás-agresszió, amit a nőn kívül mindenki látott, illetve következtetett erre a férfi múltjának történéseiből, például első felesége halálának rejtélyes körülményeiből. Szilasi Borbála a vak szerelem és Czigány Dezső pszichopatológiájának áldozata lett, ahogy lánya és lányunokája is. A festő végül önmagával is végzett. A szerző a kiterjesztett öngyilkosság magyarázatára is kísérletet tesz a könyvben.

A szerelem szenvedélye egyoldalúan is megjelenhet, ahogy Sarah Goodridge-nél, aki azért festett saját kebleiről miniatúrát, hogy azt egyfajta szerelmes levélként adhassa oda az általa kiszemelt Daniel Websternek. Lehet ez az érzés kölcsönös függőség forrása is, amiből szintén számos műalkotás született. Nem csupán festmény vagy szobor, de Mariana Abramović és Ulay különleges történetét olvasva megismerhetjük, hogy komplett közös performance művészet is létrejöhet egy ilyen intenzív kapcsolatból, melyben a szakítás sem hétköznapi, egészen a kínai nagy falig el kell menni hozzá és személyiségükhöz illő módon, egy közös alkotással lezárni.

A könyv utolsó fejezete aztán feloldja a traumák, kapcsolati patológiák feszültségét, mivel az eddig megszokotthoz hasonlóan ez a rész a boldog kapcsolatokat és az ezekből születő csodálatos műveket mutatja be. Berény Róbert Nő csellóval című festménye zene és képzőművészet harmóniáját ötvözi, melynek eredete a művész életében keresendő. Modellje és egyben múzsája felesége Breuer Etelka, csellóművész, és az életrajzi adatokból tudjuk, hogy maga a festő is hegedült és zongorázott. „Képzeletünkben házi koncertek szólalnak meg csellóra, hegedűre vagy zongorára.” (Gerevich 162. o) – írja a szerző utalva az életrajzi dokumentumok hiányosságára, de a könyveiben mindvégig figyel arra, hogy jelezze, mi az, ami tényeken alapul és mit szőtt tovább fantáziájával.

Sok szempont szerint lehetne elemezni az olvasottakat, amiket rendre fel is vet Gerevich József egyfajta gondolatébresztő céllal. A találkozásélmény a fő vonulat, hiszen két vagy több ember egymásra találása adta az ihletet a bemutatott alkotások létrejöttéhez. Elemezhetjük ezen belül a gyermekkori traumák, a szülő-gyermek kapcsolat, a több alkotónál is megjelenő pszichopatológiák, de az életciklusok vagy az egzisztenciális pszichológia mentén is, ahogy erre az „idő reszketése” találó kifejezéssel is utal, mely azt jelenti, hogy a művész élete alkonyán megérzi az idő véges voltát és ekkor valami teljesen újat, különlegeset alkot, nem ritkán megjelenítve saját magát is a műben. Csoportosíthatunk női és férfi festők és múzsák alapján, illetve vannak példák, ahol a festő válik múzsává. Bizonyos képekre rápillantva néha azt sem tudni hirtelen, ki is festette, a festő vagy a múzsa, a férfi vagy a nő, mint például Lucian Freud esetében, aki Festő és modell című képén a vásznon kiadta a kezéből az ecsetet és ehelyett kihívó meztelenül fekszik a díványon. Gerevich Picasso idézete nyomán, -  mely szerint „Kétféle nő létezik: az istennő és a lábtörlő” - az utószóban a múzsatípusokat taglalja, hiszen a három kötet összesen hetven történetéből már kitűnően lehet ilyen jellegű kategóriákat is felállítani. A könyvsorozat írásainak száma pedig szépen rímel Gerevich József életkorára, aki 2018-ban töltötte be hetvenedik életévét, melyre kollégái, barátai, tanítványai és tisztelői a pszichiáter életművének mentén A terápiák társadalmától a teremtő vágyakig című tanulmánykötetet szerkesztették, bemutatva azt a széles érdeklődési kört, melyet eddigi munkássága során a pszichiáter professzor végigjárt. Lendülete töretlen, erre példa a jelen írásban bemutatott könyv és annak elődei. Tudjuk, hogy nincs megállás, izgatottan várjuk a folytatást. Legyen szó festészetről, irodalomról vagy zenéről, az érzékeny művész lelkek találkozásélményeiből a művészet minden területén születtek és születnek lebilincselő, maradandó alkotások, megőrizve ezzel létrehozóik személyes történeteit, valamint nem utolsó sorban szellemi és lelki élményekkel ajándékozzák meg a művek befogadóit. Aki olvassa Gerevich József könyveit, már egészen biztosan másképp gondolkodik a művészetről, ami elválaszthatatlan az emberi pszichétől. Ezt a hatást hívja Irvin D. Yalom a Stanford Egyetem pszichiáterprofesszora, az egzisztenciális pszichoterápia szülőatyja tovagyűrűzésnek, ami azt jelenti, hogy az átadott gondolatok, érzések és szemlélet maradandó hatást gyakorolnak az olvasóra és azokra, akiknek továbbadja az élményt.

Irodalom:

Gerevich József: Teremtő vágyak – Művészek és múzsák, Noran Libro, Budapest, 2016

Gerevich József: Teremtő vágyak 2.  - Múzsák és festők, Noran Libro, Budapest, 2017

Gerevich József: Teremtő vágyak 3. – Szerelmek, múzsák, szeretők, Noran Libro, Budapest, 2018

Gerevich József: A Lolita-effektus, avagy a "festészet Homéroszának" megfiatalodása. Lege Artis Medicinae 26 (5-6), 2016, 296-299.

Gerevich József: A női arc elcsúfítása, avagy hogyan született meg a modern festészet? Lege Artis Medicinae, 26, (1-2): 2016, 62-65.

Kiss Éva: Inspiráló művészi találkozások – Gondolatok Gerevich József Teremtő vágyak – Művészek és múzsák című könyvéről, könyvrecenzió Psychiat Hung 2017, 32 (2):265-268

Kiss Éva: Gerevich József: Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2., könyvrecenzió – Orvosok Lapja, 2018/4. 62-64

Yalom, Irvin D.: Egzisztenciális pszichoterápia, Park Könyvkiadó, 2017

Yalom, Irvin D.: Szemben a nappal, Park Könyvkiadó, 2018

 

 


Samuel Spilenberger: Morbus Hungaricus-Uhorská choroba – A magyar betegség – Die ungarische Krankheit, Universita Pavla Josefa Safarika vKosiciach, Filozoficka Fakulta, Kosice, 2018, 88p.
ISBN: 9
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2019/18

Nem szokványos, hogy valaki az avatási értekezése téziseivel írja be nevét a tudománytörténetbe, ha mégoly érdekes témával is foglalkozott a diplomája megszerzése érdekében. Spilenberger Sámuel (ca. 1572-1655) a kivételek közé tartozott az orvostörténelemben magyar betegségként definiált súlyos járványos kór tüneteinek, lefolyásának és terápiájának leírásával.

A XVI. században Magyarország részét képező Felvidék szülötte tanulmányai során több külhoni várost felkeresett, Görlitzben, Wittenbergben, Baselben, Altdorfban, majd Regensburgban élt és tanult. Theses de morbo Hungarico című disszertációját 1597 végén védte meg a baseli egyetemen, 1598. január 26-án nyerte el doktori címét. Még ebben az évben hazatért szülővárosába, Lőcsére, ahol – a kisebb utazásokat nem tekintve – élete további évtizedeit leélte.   

Pályája egyértelműen sikeresnek mondható, Lőcse főterén állt patikája, 1612-től a vármegyei fizikus tisztségét és feladatkörét bízták rá, főrangúak orvosa volt. A gyógyítás mellett a közéletben is tevékenyen részt vett: szenátorrá, a városi bíróság tagjává választották, nemesi rangra emelték. Mindezek mellett sikeres vállalkozóként is említhetjük, hiszen 1613-ban Szepesteplicén papírgyárat létesített, amely a lőcsei, kassai és bártfai nyomdát látta el papírral, miáltal a magyarországi papírgyártás egyik úttörőjeként tarjuk számon.

Orvosi főműve egyértelműen a magyar betegségről írott disszertációja, amely 75 tételben írja le a betegség természetét, feltételezhető okait, a tüneteket, a gyógyulás prognózisát és végül a kezelési módot. Nem kétséges, hogy a leírtak alapja a gyakorlati tapasztalat, mind a diagnózist, mind a terápiát illetően. Ugyanis kortársaihoz hasonlóan Spilenberger is több járványt élt át, megfigyeléseit hasznosítani, alkalmazni tudta disszertációjában. Szakirodalmi forrásai között az ókori szerzők művei csakúgy helyet kaptak, mint a kortárs járványtani munkák.

2018-ban nemzetközi szerzői együttműködés eredményeként látott napvilágot Spilenberger disszertációja négynyelvű kiadásban, az eredeti latin nyelvű változat hasonmás közlése mellett a teljes szöveg szlovák, magyar és német fordításban is olvasható. A „Morbus Hungaricus” Az elenyészett betegség c. fejezet orvostörténeti feldolgozásokra támaszkodva kívánja betegség több száz éves történetét feltárni, amely csak részben a kór mibenlétének orvosi megközelítése, de nem elhanyagolható az orvosi szaknyelvi, terminológiai háttér sem. Szükséges megemlítenünk a további kutatásokhoz is elengedhetetlen, rendkívül gazdag jegyzetapparátust, amely fontos kiegészítője a kiadványnak.

A kiadvány a kassai František Šimon, a budapesti Magyar László András és az ulmi Florian Steger munkáját dicséri.


Kapronczay Károly (szerk): Orvosok az 1956-os forradalomban és szabadságharcban. Egészségügyiek a forradalomtól a megtorlásig – naplók, iratok, egykorú dokumentumok tükrében, Magyar Orvostörténelmi Társaság, Budapest, 2017, 420p.
ISBN: 978-615-80535-1-8
Recenzió: Kapronczay Katalin PhD - Semmelweis Orvostörtépneti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2019/18

A forradalom és a harci események tényleges időtartama alig volt két hét, mindössze 12 nap.  De az ezalatt történtek társadalmi, történelmi súlya, kihatásai és utóhatásai felértek egy több éves háborúval. Hosszú évtizedekre megszabták az ország politikai életének irányvonalát, és sorsfordítóan befolyásolták az emberek, családok életét, akár aktívan, akár „külső szemlélőként” élték át az eseményeket.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc – hasonlóan a többi háborús időszakhoz – nagy megpróbáltatást jelentett az egészségügy számára. A sok ezer sérült kórházba szállítása, sebesülésének ellátása nagy megpróbáltatást jelentett, a hivatásos mentőkön, orvosokon, ápolókon kívül nélkülözhetetlen támaszt jelentett az ösztönösen segítséget nyújtó „utca embere”. A főváros amúgy sem túl jó kórházi infrastruktúrája nem volt felkészülve az ilyen fejleményekre. Szinte mindenben hiány volt: a gyógyító személyzetben, gyógyszerben, kötszerben, akadozott a logisztika, stb. Hazai és külhoni segítség, segély, felajánlás próbálta a nehézségeket enyhíteni (Nemzetközi Vöröskereszt, a lengyel állam és a lengyel emberek önzetlen adományai).

Ismertetett kötetünk első nagy tematikai egysége azokat a visszaemlékezéseket tartalmazza, amely a sebesültek ellátásával foglalkozik. (Akik mentettek, és segítettek: orvosok, mentősök, gyógyszerészek)                                      

Mint a történelem során annyiszor, az 1956-os forradalom és szabadságharc idején is fontos szerepet játszott az egyetemi ifjúság. A forradalom előszeleként zajló viták, szervezkedések után szinte egyszerre lobbantak lángra az események a szegedi, a budapesti, a pécsi és a debreceni orvosegyetemeken. A résztvevők, szem- és fültanúk emlékeit, levéltári dokumentumok hitelességét felhasználva állt össze a kötet második tematikai egysége.

Döbbenetes olvasmány az Akik elítéltettek  alcímet viselő fejezet. A huszonéves medika, Tóth Ilona koncepciós perének ismertetése áll a fejezet élén. A hamis vádak alapján kivégzett fiatal nő az évtizedek során visszavonhatatlanul jelképévé vált az ’56-os forradalom orvos ifjainak. Nem volt könnyű sorsa azon orvosoknak sem, akik túlélték a meghurcoltatást, a pereket, sok éves börtönbüntetéseket, majd szabadulásuk után a szisztematikus, könyörtelen egzisztenciális megsemmisítést.  Laczay András – maga is elítéltként - a váci börtönkórházban szolgálatot teljesítő, elítélt orvosokról emlékezett írásában.   Lambrecht Miklós és Grynaeus Tamás neve ismerősen cseng az orvostörténészek előtt, hiszen később mindketten értékes kutatásokat végző tagjai voltak az orvostörténeti tudományos, társasági életnek. Élőszóban is hallottuk visszaemlékezéseiket, a leírt betű ereje azonban talán még nagyobb, döbbenetesebb és letaglózóbb. Visszaemlékezéseiket olvasva egyéniségük, emberi arculatuk újabb oldalát ismerjük meg, sajnos most már posthumus.  

Az utolsó fejezet két írása a Lengyelországból érkező anyagi, tárgyi és „lelki” segítségről, a lengyel társadalom azonnali, baráti összefogásáról emlékezik meg.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc egészségügyi vonatkozásait feltáró kötet nem könnyű olvasmány, mégis nehezen tudjuk letenni, félbeszakítani az olvasást. Legnagyobb erénye a hitelesség, a személyes élményeket, emlékeket közreadó memoárok, a levéltári iratok és korabeli dokumentumok összegyűjtése.

A kötet írásait bőséges lábjegyzet és a témát feldolgozó irodalom jegyzéke egészíti ki.