Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2017/14           ISSN: 2062-2597

Rózsa Dávid főszerkesztő: Portrék a magyar statisztika és népességtudomány történetéből Életrajzi lexikon a XVI. századtól napjainkig, KSH Könyvtár, Budapest, 2014, 808p.
ISBN: 978-963-235-449-1
Recenzió:
Kötet: /

A tömeges jelenségeket megfigyelő statisztika művelőinek sokaságát vonultatja fel a lexikon, és persze népes közreműködői karral büszkélkedhet. A hatvanöt szerző és kilenc további közreműködő munkáját magánszemélyek és intézmények tucatjainak segítsége egészítette ki. A kötet négyszáztíz szócikkben vonultat fel portrékat a magyar statisztika történetének és közelmúltjának nevezetes és kevésbé ismert alakjairól, egyben a hivatalos statisztika intézményének, a Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH) jelentősebb munkatársairól. Az arcképek tulajdonosai  között a „korelnök” Oláh Miklós (1493-1568) esztergomi érsek, humanista író, míg a kötetben megjelenített személyiségek között időben utolsó Mórocz Béla (1926-2014) középiskolai tanár szerepel: a kötet ugyanis a 2014 szeptemberéig lezárult életpályákra szorítkozik. A megfigyelések körének sokféleségét mutatja, hogy a bemutatott személyek között előfordul bányamérnök és csillagász, erdőmérnök és földrajztudós, katonatiszt és orvos is – így azután az életrajzi összeállítás valóságos tudománytörténeti gyűjtemény. Az eligazodást a múlt eseményeiben segíti a statisztika hazai múltjáról és oktatásáról készített 25 oldalas áttekintés, míg a kötet kezelését tárgymutató, a további tájékozódást pedig a magyar statisztikatörténet válogatott bibliográfiája szolgálja.

Statisztikai felkészültség nélkül is megállapítható, hogy a négyszáztíz portré közül mindössze 4,39 százalék mutat be hölgyeket. Egyikük, Nyitrai Ferencné (1926-2011) a KSH elnökeként tevékenykedett a nyolcvanas évtized folyamán. A tárgymutató a nemekre nem tér ki; szerepel viszont benne „orvostudomány”, mellérendelve húsz nevet a kötetből. Időrendben közülük az első Hatvani István (1718-1786), a sokoldalú debreceni tudós. Az pedig a statisztika sokoldalúságát mutatja, hogy errről a húszas listáról hiányzik Kőrösy József (1844-1906) – a lexikonban persze helyet kapott, a róla írott szócikk a szokásos terjedelem kétszeresére rúg. Ő 1869 végén pályázat útján elnyerte a Pestvárosi Statisztikai Hivatal igazgatói posztját, s nála többet kevesen tettek a dualizmus korában rohamosan városisodó világ társadalmi körülményeinek feltárásáért, közegészségügyi viszonyainak kimutatásáért és javításáért. Tevékenységéből kiolvasható, hogy a statisztika korántsem öncélú számítgatásokból áll: az adatokból nemcsak illik, hanem egyenesen kötelező következtetéseket levonni. Ami persze nemcsak a statisztikai tényekre áll, hanem valamely lexikon adataira is.

Holka lászló


F. Várkonyi Zsuzsa: Amire felnövünk, Háttér Kiadó, Budapest, 2017, 216p.
ISBN: 9786155124488
Recenzió:
Kötet: /

Az embert kialakulása óta foglalkoztatja az a kérdés, hogy miért olyan, amilyen. Az emberi történelem kezdetétől válaszokat keresünk nemcsak külső megjelenésünk eredetére, hanem belső világunk, gondolataink, érzéseink keletkezésére is. A természettudományos ismeretek bővülése idővel lehetővé tette génjeink vizsgálatát, azok feladatainak kutatását. Ma már  le tudjuk írni az öröklődésben meghatározó un. kettős spirál (DNS) pontos szerkezetét is. Tudhatjuk, hogy miért kék vagy barna a szemünk, milyen a vércsoportunk, honnan ered biológiai nemünk.  A tudható, elemezhető, vizsgálható és jól mérhető tulajdonságok így "láthatóvá" válhatnak. Vannak azonban nehezebben körülírható tulajdonságai is az embernek.  Miért gyűlölünk? Miért szeretünk? Hogyan tudjuk az egyik embert elfogadni a másikat nem? Tegnap miért voltunk jókedvűek, ma miért rosszabb a hangulatunk? Sok-sok olyan kérdés, amelyekre a lélek alapos ismerete nélkül nehéz lenne válaszolni.

A lélek jelentését, kialakulását és változását sokféleképpen értelmezi az ember. Történelmi koronként, kultúránkét, vallásonként más-más jelentést és jelentőséget kapott a fogalom. Az ókori görög világban például Arisztotelész háromféle (animális, vegetatív és spirituális) létezési formáról beszélt. A nagy görög tudós szerint az ember mindhárom lélek birtokosa, s egyéniségétől függ, hogy melyiket tudja előtérbe állítani. A Biblia eredeti nyelve (héber) ugyanakkor nem ismeri a növényi lelket, az állatnak egyféle, az embernek viszont háromféle (nefes, rúach, nesamá) lelket tulajdonít. A fenti két példa is mutatja, hogy bonyolult és összetett feladat elé "állítja" a lélek az embert. Sok-sok titok, nehezen értelmezhető válaszok kísérike a tartalom valódiságát. A személyiség körülhatárolhatÓ forrásainak megismeréséhez kapcsolódnak F. Várkonyi Zsuzsa korábbi művei is. Több olyan könyve jelent már meg, amelyek generációkat segítettek életük, érzéseik és érzelmeik megértéséhez. . F. Várkonyi Zsuzsa művei segítségével az Olvasó is megértheti lassanként saját lelkét, annak eredetét és ezek jelentőségét a mindennapokban.

A most bemutatandó könyv sokféle segítséget és kapaszkodót ad lelkünk jobb megértéséhez. Egyik különleges értéke a műnek, hogy Szerzője nemcsak elméleti hátteret ad, hanem valós történetekkel "fűszerezi" írását. A történetek eredete részben családi, részben páciensei által elmondott események. Az Amire felnövünk c. könyv 8 látszólag egymástól független, önálló tanulmányt tartalmaz. Az írások sajátossága –többek között- az, hogy az emberi lelket mind időben, mind térben magyarázza, saját attribútumot is adva ezáltal neki.

Személyiségünk alakulásának, változásának tényezői és okai között kiemelten szerepel az idő. A Szerző elemzi nemcsak a korai –szülői és más fontos felnőttek- „áldó vagy átkos” hatásait (Gyerekeink programozása, Pszichológiai játszmák), hanem azok időbeliségének és előfordulásának lehetőségeit is. Mint F. Várkonyi Zsuzsa írja: „Ma már nem hiszem, hogy minden adottságunk megmagyarázható lenne életrajzunkból.” Lélek és idő szoros kapcsolatát nemcsak generációs örökségünk, de annak időbeli átalakulása és a fontos átalakító, megváltoztató időbeli elhelyezése is fontos. F. Várkonyi két tanulmánya is elemzi az idő szerepét lelki adottságaink kialakulásában.  Egyrészt a jelenidő (Itt és most élünk. Gondolatok 2016 ószén), másrészt a korábban sokszor és többet használt fogalmak (pl. alázat, elfogadás, lelkiismeret, önfeláldozás stb.) hiánya (Az önmegvalósítás gátjai)   mutatja meg számunkra lelkünk és a korábbi, valamint jelenlegi idő kapcsolatának fontosságát.

Nagyon kevés írás foglalkozik a tér és lélek viszonyával.  A könyvet olvasva érthetővé válik nemcsak életünk jelenidejének fontossága, hanem az is, hogy hol éljük le ezeket az évtizedeket. A lélek két meghatározó tényezője a tér és idő bonyolult rendszere. A könyv világosan és érthetően megmutatja, hogy ezek nemcsak hatnak, de a képződő „eredmény” is visszahat a kiinduló „állapotra”. A feed-back hatások jól ismert elemzését végzi el a Szerző  abban a tanulmányban, ahol vizsgálja nemcsak a szülöi hatásokat gyermekek személyiségében, de kimutatja a "visszaható" szülői „eredményeket„ is (Szülőktől sérült gyerekek, gyerekektől sérült szülők).Megérthetjük azt, hogy nemcsak a szülő neveli gyermekét, hanem fordítva is: gyerekek átalakíthatják szüleik lelkivilágát, gondolkodáasát is.

E sorok szerzője nevében, nemében és szexuális beállítódásában is nő. Elfogadva Karinthy Frigyes sokat idézett gondolatát, miszerint „Férfi és nő hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar – a férfi a nőt – a nő a férfit.” szeretné érteni és értelmezni a nemek közötti különbségeket. Ennek nemcsak fizikai megnyilvánulásai vannak, hanem komolyanatómiai és pszichol pszichológiai különbségei is (Férfi agy – női agy). Érthetőbbé teszi a tanulmány a nemek viselkedésének különbözőségeit, a sokszor nem értett vagy félreértett gesztusokat.

Sokszor és sokan elmondták, leírták már, hogy ismét határkőhöz érkezett az emberiség. Eddig nem ismert, újfajta természeti és társadalmi érzékenységre lenne szükség a továbblépéshez. Könnyebb a feladat akkor, ha a korábban ismert határkövek átlépését ismertté, elfogadottá és érthetőbbé tesszük. Hasonló helyzet előtt állt az európai ember a felvilágosodás előestéjén. Akkor nemcsak az ismert földrajzi tér „tágulása” jelentett komoly feladatot az embernek, de mindezzel együtt az ismeretek bővülése a gondolkozás átalakulását is megkövetelte. Az akkori válaszokat tudjuk, ismerjük. Ezek megértése elengedhetetlen a továbblépéshez, a mai határkő sikeres átugrásához (Az egészről a felvilágosodás tehet!).

A lélekben „láthatóvá váló” idő és tér -több értéke közül- nagy erénye a könyvnek. Ahogy azt a Szerző egyik tanulmányában megfogalmazza: ”Már pedig ami ismeretlen, azt a legtöbb ember fenyegetőnek érzi.” (Az egészről a felvilágosodás tehet!).  A most ajálott mű olvasása segítséget nyújt a változatos emberi kultúrák közötti konfliktusok megértéséhez, a különböző földrajzi helyeken megjelenő környezet és az ember kapcsolatának elemzéséhez is. (Gondolati játék a „magyar miazmáról). A minket körülvevő globális, kontinentális és lokális világ megértéséhez elengedhetetlen a folyamatok pszichológiai hátterének megértése. Ebben segít F. Várkonyi Zsuzsa ismertetett könyve.

Izsák Éva


BALÁZS Péter: Egészségügyi szabályozás a XVIII. században. Magyar Királyság és Erdély, Magyar Tudománytörténeti és Egészségtudományi Intézet, Budapest, 2016, 530p.
ISBN: 978-615-5365-15-7
Recenzió:
Kötet: /

Csaknem egy évtizede jelent meg az orvoslást és az egészségügy minden területét szabályozó – Habsburg birodalmi érvényességű - Főszabályzat (Generale Normativum in Re Sanitatis, 1770.) teljes szövegének kommentárokkal ellátott magyar fordítása, Balázs Péter munkája eredményeként. A szövegközlés és a részletes magyarázó szöveg, amely az orvoslás történetének, az egészségügyi jognak, az általános jogalkotásnak, a korszak közigazgatási rendszerének az ismeretét egyaránt megköveteli, igen kedvező fogadtatásban részesült az orvostörténeti kutatók részéről. 

2016-ban újabb két egészségügyi szabályzat magyar nyelvű közreadásával gazdagította az orvostörténeti szakirodalmat Balázs Péter. Ezúttal azonban két tervezetről van szó, amelyek nagyjából azonos időben (1790-93) készültek a Magyar Királyság és Erdély viszonylatában azzal a szándékkal, hogy az országgyűlési megvitatás után törvényként jóváhagyva kerüljenek bevezetésre.  Az 1770-es Főszabályzat bevezetése, majd annak kiegészítései után eltelt idő egyértelműen a megújulást kívánta, a Magyar Királyság részére Fáy Pál, Erdély számára egy bizottság fogalmazta meg a tervezetet. Az adott történelmi helyzet – több évtizedes elmaradás az országgyűlések összehívásában – azonban nem kedvezett: a tervezetek ad acta sorsra jutottak. A magyar tervezet tartalma és szövege ismert volt, nyomtatásban is napvilágot látott Linzbauer Xav. Ferenc rendelet-gyűjteményében, az erdélyi Opinio... azonban csak levéltári dokumentumként volt az utókornak megőrizve. 

Balázs Péter munkája a tőle megszokott részletességet, pontosságot mutatja, amely a jogtörténetben, jogalkotásban való kivételes jártassággal párosul. Az eredeti tervezet-szövegeknek, a fordításoknak sokszorosa a magyarázó, kommentáló rész, amely egy-egy témakört illetően teljes történeti körképet is ad.

A kiadvány immár az egészségügyi rendeletek- törvények közötti tájékozódást elősegítő sorozat további köteteinek reményével kecsegtet, amelyeket érdeklődéssel várunk.

Kapronczay Katalin


Schultheisz Emil: Leibniz és a Medicina, Semmelweis Kiadó, Budapest, 2013, 112p.
ISBN: 978963331297
Recenzió:
Kötet: /

Prof.Dr. Szirmai Imre:

A 110 oldal terjedelmű könyvecske - melynek elegáns megjelenése a Semmelweis Kiadót dicséri - több évtizedes kutatómunka rezüméje. Schultheisz a polihisztor, Leibniz szerteágazó tevékenységéből mindössze egyetlen, mindez ideig kevéssé ismert területet szándékozott áttekinteni, a medicinával kapcsolatos munkáit. Ezek a források eddig német, latin és francia nyelvű levelekben és utánnyomásokban rejtőztek. Meg kellett őket szerezni, lefordítani, kivonatolni és értelmezni. Az olvasó meggyőződhet róla, hogy mindez sikerrel járt, és tanúja lehet egy izgalmas irodalmi nyomozásnak. Schultheisz nevét legalább fél évszázada jól ismerik a hazai és külföldi könyvtárak és archívumok ezért juthatott a kivételes értékű forrásokhoz. A bevezetésben lemond Leibniz filozófiájának bemutatásáról, de ezt szerencsére nem tudja betartani. Ugyanis Leibniz filozófiája természetes módon hatja át az orvosi és társadalmi témaköröket - ezért kapunk átfogó áttekintést.

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1714) a 17-18. század egyik legismertebb gondolkodója volt. Érdeklődése kiterjedt a filozófiára, matematikára csillagászatra, fizikára, bányászatra, biológiára, orvoslásra, stb. Valamennyi felsorolt témakörben maradandót alkotott, írásainak tömege csodálatra méltó. Gondolkodói nagyságát Aristoteleshez hasonlították. Lehet, hogy a maga korában ő volt Európában a legokosabb ember. Csábító lehetőség, hogy csodálatra méltó jellemében próbáljuk megtalálni a mérték nélküli alkotókedv, széles körű tájékozottság és érdeklődés magyarázatát. Ez nem volna lehetetlen, mert írásai tükrében gazdag élete és másokra gyakorolt hatása miatt úgy tűnik, mintha most is élne. Ezt a kellemes illúziót kelti fel olvasóiban Schultheisz  Emil, aki Leibniz ismerőse, és már a könyv megjelenése előtt beismerte, hogy évtizedek óta sokszor beszélget vele. Nem kell azt hinni, hogy ez képzelgés, mert háromszáz évvel a halála után Leibniz-cel lehet beszélgetni. Néhány nyelv ismerete szükségeltetik, hibátlan affekció, jó téma, kitartás és akkor válaszol. Mivel a könyv szerzőjében mindezek megvannak, a beszélgetés hihető. Ebben segíti az olvasót Magyar László András kitűnő és arányos szerkesztése is. A latin nyelvű források ellenőrzését szintén ő végezte. Leibniz kiigazít és továbbsegít. Írásai – aktualitásuk miatt – megszűntetik a hagyományos időt. Sok tudásából azt mondja el, hogy miképpen gondolkodott arról, amit tudott. Végre, egy érthető, okos ember, sóhajt fel örömmel az olvasó, ha Schultheisz könyvét Leibnizről kézbe veszi.

Leibniz orvosi tárgyú írásai feldolgozásának nincsen gazdag előzménye. Achim Trunk[1]kölni kutató írt E. Wondrak 1990-ben, cseh nyelven közölt rövid tanulmányáról, melynek címe: „Directiones ad rem medicam pertinentes” volt. Trunk nagy vonalakban összefoglalta Leibniz medicinával kapcsolatos írásainak témaköreit, az egészségügyi rendszerekről, az adatok gyűjtésének fontosságáról és ezek hasznáról a betegségek eredetének kutatásában, a boncolás és a kísérletek fontosságáról, stb.. A tézisek kifejtése vagy súlyozása elmaradt. Előzménynek lehet tekinteni Duchesneau (2003) munkáját (Leibniz’s model for analysing organic phenomena). Schultheisz idézi Karl Friedrich Heinrich Marx (1796-1877) 1859-ben megjelent könyvét Leibniz és a medicina kapcsolatáról.

Leibniznek elsősorban filozófiai és matematikai munkái ismertek. Halála után dicsérték, bírálták vagy szidták, mert lehetetlen volt tudomást nem venni róla. Schopenhauer azt állította, hogy Leibniz harmonia praestabilita tanát (előre megállapított összhang) már “Malebranche mélységes gondolatai hivták életre”. A harmonia prestabilita elképzelést nem tartotta Leibniz ötletének, eredetét keresve Spinozát idézte, akivel Leibniz egyszer discursust folytatott. Leibniz leghíresebb filozófiai alkotásáról a monászokról szintén lekicsinylően szólt: “…nem dicsekedhetem vele, hogy Leibniz monádjairól, melyek matematikai pontok, atomok és lelkek egyszerre, tiszta fogalmam volna”[2]

Bertrand Russell szerint Leibniz munkássága kettős[3]. Határozottan állítja, hogy amit Leibniz leírt, azok jól érthető, könnyed esszék. Arra voltak jók, hogy a támogatói tetszését elnyerje. Ide sorolta a Théodicée című filozófiai tanulmányt, melynek kiérlelésére a művelt és fogékony Sophie Charlotte királynővel folytatott beszélgetései hatást gyakorolhattak. Amit Leibniz eldugott és nem közölt – írja Russell - azok fajsúlyosak. A causa sufficiens elve szerint semmi nem történik ok nélkül, de ha a szabad tényezőket tekintjük, hatásaik okai csak “hajlamossá tesznek, de nem kényszerítenek”. “Amit egy emberi lény tesz, annak oka van, de tettének elsődleges oka nem logikai.” Russell értelmezésében Leibniz gondolataiból következik, hogy egy világ akkor lehetséges, ha nem mond ellent a logika törvényeinek. A szabad akarat kérdésében Leibniz nem következetes. Az egyik ilyen tétel, amelyik számunkra ismerős lehet, az, hogy az individuum preformáltan magában hordja egész fejlődését. Szó szerint: “Minden személy individuális fogalma mindenkorra magába foglal mindent, ami az illetővel valaha is történik”. Ez nem egyeztethető össze a bűnről, a megtérésről és a szabad akaratról vallott katolikus felfogással.

             Voltaire-nek “köszönhető” Leibniz ismert filozófiai tételének vulgarizálása. A Candide-ban, ami voltaképpen gúnyirat, Leibnizről mintázta Pangloss, a megalkuvó filozófus alakját, aki “a metafizikával vegyes teológiát, s cosmologiával kapcsolatos kretinológiát tanította”…és azt hogy „…a teremtett világ a lehetséges világok legjobbika”. Ez Isten tökéletességéből adódik, aki, amikor a Földet teremtette, a sok terv közül kiválasztotta azt, amiben tér, hely és idő a legjobbnak ígérkezett. Candide a regényben olyan ellentmondásos helyzetekbe kerül, amelyek a tételt cáfolják. Az utolsó fejezetben Pangloss ezt mondja: “Utóvégre a nagy Leibniz, ugye mégsem tévedhetett, s nincs szebb dolog ezen a földön az eleve eldöntött harmóniánál”. Schultheisz erről csak annyit mond, hogy Voltaire nem fogta föl Leibniz gondolatainak mélységét, de ismertségét a gúnyolódás csak növelte és híveit sokszorozta.

            Schultheisz a könyv elején határozott vonásokkal rajzolja meg Leibniz korának szellemi, történelmi és tudományos környezetét. A 17. században kötött tartós szövetséget egymással a filozófia és a természettudomány. Leibniz előtt működtek Galilei és Kepler, kortársai voltak: Huygens, Newton és Spinoza. Descartes vállalkozott arra, hogy a filozófiában felváltsa az addig uralkodó aristotelesi rendszert. A “ratio et experientia” lett a gondolkodók jelszava.

A múlt kiemelkedő személyeihez csak úgy tudunk közeledni, hogy önkéntelenül a mai korunkhoz hasonlítjuk őket. Leibniz alkotásainak ismeretében, felmerül bennünk a kérdés: „Ki volt ez az ember és hogyan volt képes mindezt kigondolni, előre látni?” Az alkotók személyére vonatkozó kérdésre az életesemények soha nem adnak kielégítő választ. El kell fogadni, hogy Leibniz zseni volt. A hogyan-ra általában nem tudunk választ adni. Megközelíteni csak azok tudják, akik nagyon ismerik; a könyv szerzője kiemelkedik a tudós kutatók közül. Az életút stációiból érdemes kiemelni, hogy 15 éves korában kezdte filozófiai tanulmányait és 1663-ban, 18 évesen, fejezte be Lipcsében. Ez után fordult a matematika felé és gondolkodásában a korábbi mechanisztikus filozófiai elméletek helyét a számokkal leírható harmónia rendszerei foglalták el. 1667-ben jogi diplomát szerzett, de a jogtudományban is csak a fogalomalkotás és a bizonyítások logikája érdekelte. 22 éves korában Mainz választófejedelme (Johann Philipp von Schönborn) szolgálatában jogászként működött. 1672-ben politikai küldetés vitte Párizsba, ahol Arnauld-val és Malebranche-sal ismerkedett meg. A természettudományokban és a matematikában Huygens hatott rá. Az integrál- és differenciálszámítást már az 1670-es évek közepén kitalálta, de csak 1684-ben közölte. Élete utolsó éveit a Royal Society, annak ellenére, hogy 1673-ban a számológépe felfedezése elismeréseként a tagjai közé választotta, plágium váddal keserítette, állítva, hogy Newtoné a felfedezésben az elsőség.[4]  A mainzi érsek halála után a welf-ház beli herceg Johann Friedrich Braunschweig[5]szolgálatába lépett, majd ennek halála után testvére Ernst August alkalmazta, és 1685-ben megbízta, hogy írja meg a Welf-ház történetét, ill. bizonyítsa a Welf és Este családok rokonságát. A megbízás jó lehetőséget biztosított Leibniz-nek, hogy utazásai során gazdagítsa  politikai és tudományos kapcsolatait. Nápolyban és Rómában, Firenzében Itália legnagyobb gondolkodóit kereste föl. Útjait és kapcsolatait mindig valami szellemi kihívás irányította. Hírének köszönhetően a Vatikáni könyvtár igazgatói állását is felajánlották neki, amit azonban nem fogadott el. Sokrétű elkötelezettsége mellett 46 éven keresztül könyvtárosi állást töltött be a wolfenbütteli Bibliotheca Augusta-ban.

            Leibniz a medicinával kapcsolatos valamennyi ismeretét könyvekből és a felkeresett személyektől szerezte, levelezésekkel gyűjtötte és ezek alapján talált ki új összefüggéseket. Nagy segítségünkre van a források értékének felbecsülésében Schultheisz könyvében a 16-18. század orvostudományáról szóló fejezet, melyben szabatosan leírja a Leibniz előtti két évszázad orvoslásának fő irányait. A mechanojatria, nézete és gyakorlata a medicinában Padovaból indult, a 17. században, de „ideológiai” alapját Descartes Principia philosophiae c. (1644) műve alapozta meg. Mivel minden a természet törvénye szerint működik, amelyet Isten alkotott, ez által minden működés determinált, tehát az emberi szervezet gépszerű. Ezen az sem javított sokat, hogy Henricus Regius a lelket anyagi természetűnek tartotta. A gép elképzelése maradt, a jatromechanika kiteljesedett. Boerhaave és Friedrich Hoffmann nézetei szerint a „szervezet tisztán fizikai mechanizmus” - írja Schultheisz. A mozgatót kellett volna meghatározni (most is ez a megoldhatatlan kérdés). Minden mai olvasót megrázhat a felismerés, hogy a „modern” orvoslás nagy része a mechanojatria elképzelései szerint működik. Gyakorlatunk egyre inkább az embergép gyógyítását tükrözi. Nem állítható, hogy a jelenkori orvoslás eredményessége – gépei révén - nem jobb, mint a 18. században. Sokkal jobb, éppen csak a filozófia hiányzik belőle. Ugyanezt sugallja Schultheisz a bevezetésben az orvoslás másik szemléleti és gyakorlati ágáról, a kemijatriáról (jatrokémia). Az ember működésében a kémiai folyamatok jelentőségének felismerésével dúsított élettan kiváló előhírnökei, Sylvius és Willis voltak; az utóbbinál a kémiai folyamatok mellett a betegségek pathológiája az anatómiai alapokra épült. A jatrokémia neves képviselője Schelhammer kieli orvostanár volt, akinek a könyvéhez Leibniz igen sok forrást küldött, ezáltal Schultheisz szerint szinte társszerzője lett. Leibniz vitája Georg Ernst Stahl (1650-1734) animista-vitalista orvos nézeteivel a könyv egyik érdekfeszítő fejezete. Az animismus idealista tana máig kíséri a test és lélek kapcsolatát vizsgálgató lélekgyógyászatot. Schultheisz okos türelmességet gyakorol Stahl (1650-1734) tanaival szemben, nem úgy, mint a híres anatómus, botanikus Albrecht von Haller (1708-1777), aki 42 évvel fiatalabb lévén Stahl munkáit annak halála után olvashatta. Leibniz rendkívüli értelme abban nyilvánult meg, hogy a felsorolt (ma is felfedeztető) orvosi irányzatok mellé nem csatlakozott, tudta, hogy egyik sem kizárólagos érvényű az orvoslásban. A legnagyobb természetességgel hagyta irányítani magát tekintélyek, mint pl., Paracelsus nézetei által, de senkitől nem hagyta magát vezetni. Ez is a dolgok sokféleségének meglátásából és a discursus fontosságából származhatott. Ez még akkor is igaz, ha Hoffmann materialis felfogásához csatlakozott. Stahl ellen azért írt vitairatot, mert az animizmus megakadályozta volna az életfolyamatok természettudományos kutatását és a „lélek állandó hatása a testre” nem volt összeegyeztethető a prestabil harmonia felfogásával. Ugyanekkor  - úgy mint más témakörökben is – elismerte és felhasználta, ha valami jót talált. Ilyen pl. a ma már elfogadott „lélek hatalma a betegség felett” – állítja Schultheisz. Ma főként a psychosomaticus medicinában járatos orvosok csodálkozhatnának Stahl 18. századi felismerésén, nevezetesen: „A betegség a lélek védekezése a betegséget okozó tényezők ellen”. Azt gondolom, hogy ezt az állítást a medicinában kétszáz éve sokan próbálják megérteni.

Leibniz szellemi alkotásainak elemzése alapján Schultheisz meggyőzően mutatja ki, hogy az orvosi gondolkodás, a biológia és az élettan új ismeretei nagy mértékben alakították a filozófiai világképét. Ezt az irányt fontos hangsúlyozni, mert Leibniz gondolkodásában, kora legnagyobb filozófusaitól eltérően, nem a teóriák ellenőrizték a valóságot, hanem a tények támogatták a filozófiát. Pl., nagy jelentőséget tulajdonított a mikroszkopizálásnak. Malpighivel – írja a szerző – „gyümölcsöző társalgást folytatott”. A monadologiára bizonyára hatott a mikroszkopikus világ megismerése – az elemi alkotórészek elképzelésének lehetősége révén, az, hogy minden egyedi valóság a világegyetem sűrített formája. Leibniz ismerte Descartes anatómiai studiumait és Harvey írásait is a vérkeringésről. Jó lett volna hallani Frans Mercurius van Helmottal folytatott vitáit a test-lélek kapcsolatról és beszélgetését Nils Stensennel (Stenonius) az anatómiáról.  Ahogy a könyv olvasása közben az ismert és ismeretlen kiváló személyek között járunk, Schultheisz ügyesen belevezet bennünket a barokk kor tudományos életének forgatagába.

            Leibniz egzakt gondolkodásában nincsen  nyoma esztétikai és művészeti ellágyulásnak. A zenéről azt állította, hogy: “A zene aritmetikai (számolási) művelet, de amikor a zenét élvezzük, nem vagyunk annak tudatában, hogy számolunk.“ Később azonban a fogékony lélekről azt írta, hogy az az értelem bábája, amiben a szépséget öntudatlanul éljük át. Leibniz valószínűen nem ért rá zenét hangversenyre járni, de életkorát tekintve a legnagyobbakat nem is hallhatta. Nem ismerhette sem Bach (1685-1750), sem Pergolesi (1710-1736) zenéjét, és nem hallhatta Georg Philip Telemannt (1681-1767) sem. Ezzel szemben ismerhette Heinrich Schütz (1585 -1672), Claudio Monteverdi (1567-1643) és Dietrich Buxtehude (1637-1707) muzsikáját. Leibniznek azonban nem lett volna szüksége arra, hogy élő zenét tanulmányozzon, ugyanis a zene és matematika rokonsága, mint a 7 szabad művészetekből kettő, már Aurelius Augustinus (Kr. 4. sz.) óta ismert volt, majd ugyanezt Kepler is megerősítette.

            Schultheisz tömör kivonatát adja Leibniz medicinára vonatkozó lényeges nézeteinek és írásainak, helyesebben mind, amit összefoglal, az lényeges. Sokoldalúsága ismeretében már azon sem csodálkozunk, hogy Leibniz történész is volt és lelkesen tanulmányozta Daniel le Clerc könyvét a medicina történetéről. Igen sok tétel, ami Leibniz fáradhatatlan tollát elhagyta, a mai olvasóban azt a benyomást erősíti, hogy egy időutazóra talált, aki, annak ellenére, hogy tervei nagy részét megvalósítani nem volt képes, kortársait és a következő századokat jócskán meghaladta! Schultheisz az alábbiakat sorolja fel.

A 17. század végén támadt az ötlete, hogy az orvosságok gyógyhatását rendszeres vizsgálatokkal, állatkísérletekkel kell tisztázni. Az orvoslást a természettudományok közé sorolta, melyben a kísérletezésnek helye van, „ha a kísérletezésből a betegnek kára nem származik” emelkedése csak ettől várható. Javasolta, hogy a járványos betegségek okának tisztázása végett végezzenek a klimatikus viszonyokra vonatkozó epidemiológiai vizsgálatokat. Futurisztikus nézet az is, hogy a lelki jelenségek vizsgálata is szükséges a testben zajló történések megismeréséhez. Felismerte a mikroszkopizálás jelentőségét és ostorozta azokat, akik ezt nem alkalmazzák. Az állatboncolások, sőt a vivisectio bevezetését is szükségesnek tartotta az orvosi kutatásokban. Megkísérelte a fantom-fájdalom jelenségének magyarázatát. A matematika és fizika használatát a mérhetőségre alapított fiziológiát tekintette a medicina alapjának. A szerző kiemeli Leibniz véleményét: „a politikai legnagyobb sikere az lesz, ha jobb orvostudományt teremt”. Már 1670-ben a megelőző medicináról írt (Medizin von sozusagen vorsorgender Art). Meggyőzően érvelt az orvosi demográfia fontossága mellett. A közegészségtan javítására vonatkozott a brandenburgi tudományos társaság elé kitűzött jelmondata: „Gondolkodni és cselekedni”. 24 éves korában írt memorandumában a medicinával kapcsolatban a közjó szolgálatát 10 pontban foglalta össze. Ezekből a mához szóló fontosabbak: a megfigyelés, a regisztráció, amelyet az ars combinatorica segítségével kell kiértékelni és használni. Leibniz olyan integrált medicina létrehozását javasolta, amelyben a defensio és curatio együtt jár. Kifejtette az állami alkalmazásban álló orvosok tevékenységének körét is. Hozzászólt a sebészi módszerekhez, fontosnak tartotta a betegek boncolását. Mivel a test és lélek egységes, szükségesnek gondolta, hogy az orvosok a betegeket „lelki eljárásokkal” is kezeljék. Kifejtette, hogy gyűjteni kellene a népi orvosságokat és a betegek kórtörténetét, amelyet az orvosoknak részletesen le kellene írni.  Leibniz a lakosság egészségügyi felvilágosítására is kitért. Az orvosképzésről szóló írásaiban elért a mához, ugyanis a gyakorlatot helyezte volna a teoretikus képzés elé. A bioklimatológiai kutatásra és felmérésekre vonatkozó írásait Németországban, Ausztriában és Oroszországban is beterjesztette az államok vezetőinek. Leibniz idealizmusa magyarázza, hogy korának orvosairól alkotott véleménye nem volt hízelgő. Alig találhatott olyan orvost, aki tudós képzettségű, tapasztalt és orvosi művészetét kísérletekkel gazdagítja. Leibniz a felvilágosodás szellemében a „közjó és hasznosság” szempontjai alapján a lakosság egészségének megőrzését nem az orvosokra bízta volna, hanem az államra. Ezeket a terveket Behrens-szel folytatott levelei tartalmazzák. 

A lények között nem lényegbeli, hanem csak fokozati különbség létezik, állította Leibniz. Különösen érdekes az a felfogása, hogy minden lét fokozatos, és a változások alig észrevehető változások összegződései. Ez nem más, mint az evolutio tanának korai megsejtése. Érdemes Schultheisz tollából szó szerint idézni: „az individuum preformáltan magában hordja egész fejlődését és a preformáltság a percepciókban jut kifejezésre.” Leibniz számára a matematika megfelelő eszköze volt a világ leképezésének. Ebből eredt elképzelése a logika fontosságáról, az egyetemes törvényekről és az egyetemes nyelvről is. Descartes-tól eltérően, aki a fizikai valóságot és a szellemet elválasztotta egymástól, Leibniz összebékítette a szellemet az anyaggal. A lelkiélet rétegei felismerésének 19. századi csíráit is megtalálhatjuk nála, ugyanis elgondolta, hogy a tudattalan a tudatos alapja.

A pszichológia pontosan meghatározza, hogy a viselkedés nem választható el az értelemtől. Liske (l. 4.sz.lábjegyzet) mondja ki, hogy Leibniz a curiositas és a tudásvágy minden irányba kiterjedő mintaértékű képviselője. Jelen korunk nézőpontjából az elméleti tudásszomj és a praktikus intelligencia társulását lelki kettősségnek tarthatnánk. Nála azonban ezek a képességek tökéletes egységben működtek. A leibnizi filozófia dialogikus jellegű, ami azt jelenti, hogy „gondolatait az eszmecsere vagy a másokkal folytatott vita révén alakítja ki”. Ennek egyik eszköze az ő korában a levelezés volt. Biológiai, fizikai, orvosi ismeretei nagy részét személyes találkozások inspirációiból szerezte. Itáliai útján találkozott Francesco Redivel, aki megcáfolta az ősnemzés tanát, Borellivel (a légzés mechanikájának leírója) és Magliabechivel. Megismerte Ramazzini munkáját a klimatikus viszonyok és a járványos betegségek összefüggéséről és megfigyeléseit a foglalkozási betegségekről.  Leibniz őt annyi irodalommal és ötlettel látta el, hogy ezekben a munkákban is társszerzőnek számít. Beszámolóit megjelentette a Miscellana Curiosa c. folyóiratban. Liske (2013) feltételezi, hogy Leibniz olyan sokfelé figyelt egyszerre, hogy nem volt türelme olvasni. Mások munkája esszenciájának megismeréséből és megértéséből azonnal saját gondolataival építkezett tovább. Éppen ezért, nem fogalmazott meg elhatárolt merev véleményeket. Előbb megtanulta a vitapartner gondolatait, és kissé másként, beépítette saját gondolataiba vagy a magáét építette azokéba. Tudományos meggyőződése alapján azt képzelte, hogy a világ racionális tervek alapján javítható, ezért javaslatokat dolgozott ki tudományos akadémiák létesítésére.

Schultheisz könyve mindvégig izgalmas olvasmány. A jó előadó gyakorlata látszik a fejezetek súlyának drámai fokozásán. A Leibniz hatása a medicinára c. fejezetben a kör teljessé válik. Kijelenthető, hogy: az életjelenségek és alapkérdések - mint a test-lélek egysége – magyarázatában filozófiai rendszere vezette. Leibniz követői a prestabil harmonia tan elfogadásával, és azzal az érveléssel, hogy Isten a fejlődés folyamatában mindig jelen van, magyarázhatták a „csodás” gyógyulásokat. A vallásos orvosok, akik nem fogadták el Descartes dualizmusát, az élőlények „vis energeticájára” hivatkozhattak, ha súlyos betegségekben a beteg állapota jobbra fordult. A mágikus betegségekről doktori értekezéseket is írtak (lehet, hogy manapság is írnak – csak nem így hívjuk?). Leibniznek az erőre vonatkozó fogalmát Haller használta föl; ő emelte a helyére Leibniz tanát, amikor az agy, az idegek és az izmok egységét „isteni törvények által meghatározottprestabil harmoniában egyesítettnek képzelte el. A prevenció gondolatát Christian Wolff fejtette ki Leibniz halála után. Leibniz javasolt először olyan gyógyintézményt, amely megfelel a mai poliklinikának. A Braziliából származó ipecacuana népszerűsítése a dizentéria gyógyításában Leibniz több írásának eredménye.

Leibniz írásaiból tiszta képet alkothatunk korának orvosi ismereteiről, állítja Schultheisz, akinek Leibniz tevékenységének megmutatása és elemzése alapján fényesen sikerült bizonyítania, hogy a filozófia és a gyakorlati orvoslás egyesíthető. Leibniz nézeteinek megértéséhez közelebb jutunk, ha tudjuk, hogy matematikusként gondolkodott. Számára a világ összes jelenségének a matematika segítségével történő tökéletes leképezhetősége a teremtés tökéletességének bizonyítéka volt.

Magyarországra Leibniz hírét Németországban tanuló medikusok hozták. Schultheisz említi Szentgyörgyi Istvánt, Marikovszky Mártont, mint Leibniz hívét és Köleséri Sámuelt, aki ismerte Leibniz orvosi tárgyú írásait. Leibniz érdeklődött a magyar nyelvrokonság felől és utazást tervezett Selmecbányára, a bányaművelés tanulmányozására. Schultheisz úgy ír Leibniz munkásságáról, hogy az olvasó előtt plasztikusan megjelenik egy különös és vonzó személyiség. Ami megcsodálható, az a szellemi perfekciója, ami irigyelhető, az a megnyerő viselkedése és hallatlan munkabírása. A barokk kor nemzetközi tudósaként magasodik fölénk, aki Európa minden országában jól érezte magát, ha ott is talált hasonlókat, akik között szelleme megnyilvánulhatott. Az egyetemes szolgálata számára nem ismert országhatárokat. Országok, népek között különbségeket nem tett. Hazája kicsit késve fedezte föl, de azután nevével jelzett környezet-kutató intézetek létesültek, alapítványok és díjak, melyeket Németország egyetemein mindenkinek pályázni lehet. Leibniz internacionális, amilyen mindig is volt.

Úgy gondolom, hogy ennek hangsúlyozásaként áll a könyv függelékében Babits Mihály karcolata, melynek címe „Leibniz mint hazafi”. Babits szól a „korlátolt és ösztönies nemzeti szellem” ellen, amit az váltott ki, hogy a Magyar Filozófiai Társaság Leibniz halálának 200-ik évfordulójára, a Nagy Háború első évében kiadott cikkgyűjteményében Leibnizet csak, mint németet dicsérik. A filozófiának sohasem szabad ösztönöket szolgálni – írta száz évvel ezelőtt Babits – a filozófiának, ha tudomány,…kevés a köze a nemzeti szellemhez…. Az lehet a célja, hogy az egész emberiségre érvényes, egységesítő, mindenütt megállható világnézet kifejezője legyen, a nemzeteken felülálló Egység, Rend és Igazság érzelmeié – ne pedig szétválasztó, nemzeti.

Ez méltó és bölcs végszava egy kitűnő tudománytörténeti munkának és messze-hangzó üzenete a korszakokat jól ismerő tudománytörténésznek. Schultheisz Emil könyvét érdemes forgatni, mert úgy, mint Leibniz a maga korában megszólít, „kiigazít és továbbsegít”.

Budapest, 2014-02-06



[1] Trunk A.: An early concept of GW Leibniz regarding medicine. In: The Global and the local: The History of Science and the Cultural Integration of Europe. Proc. Of the 2nd ICESHS (Cracow Poland Sept. 6-9, 2006) Ed: M Kokowski.

[2] Schopenhauer A.: Az ideálisról és reálisról szóló tan. Farkas L.I. Kiadó, Budapest,1995.

[3] Russell B.: Leibniz. 11. fejezet. In: A nyugati filozófia  története. Gönczöl kiadó,1994, pp: 485-496.

[4] Michael-Thomas Liske: Leibniz Gottfried Wilhelm. Typotex, 2013

[5] Itt juthat eszünkbe egy magyar vonatkozás. A Braunschweig más néven Brunswick. A martonvásári családból származó Teréz, az első magyar „kisdedóvó” felállítója (1828)  úgy tudta, le is írta, hogy ők a braunschweigi rokonságból származnak. Feltehetően Teréz hugába, Jozefába volt szerelmes Beethoven, neki irta a cisz-mol apassionatat.


Kapronczay Károly és Kapronczay Katalin: Az I. világháború magyar orvosi emlékeiből, Magyar orvoastörténelmi Társaság, Budapest, 2016, 546p.
ISBN: 9786158053501
Recenzió:
Kötet: /

Az első világháború orvoslását feltáró kiadványok sorában egy újabb vaskos kötet jelent meg, amely a 2015-ben közreadott tanulmány-gyűjtemény (Háború és orvoslás. Budapest, Magyar Orvostörténelmi Társaság, 2015.) folytatásaként látott napvilágot.  

Jelen kiadvány – mint címe is mutatja – a világháború idejéből származó eredeti dokumentumokat tartalmazza. Nyomtatásban megjelent, továbbá eddig kéziratos formában őrzött korabeli naplók, feljegyzések, hivatalos jelentések, valamint az orvosi szaklapokban katonaorvosi témában megjelent szakcikkek gazdag tárháza.       

A háború utáni évtizedekben nyomtatásban közreadott naplórészletek, emlékiratok nem ismeretlenek, a mostani válogatás azonban igyekezett a háborús eseményekre legjellemzőbb mozzanatokat kiragadni Pfannl József, Lobmayer Géza, Berend Miklós és Dollinger Gyula írásaiból. Az emlékiratok lejegyzői közül csupán az egyetlen női szerző – Kamenitzky Etelka, Ádám Éva álnévvel – nem gyakorolta a gyógyítás hívatását, hiszen haditudósítóként járta végig a frontokat.

A kötet második nagy tematikai egysége a kéziratos katonaorvosi jelentéseket tárja az érdeklődők elé. A császári és királyi hadügyminisztériumnak készült huszonkilenc jelentés objektív képet ad a közös hadsereg hadi-egészségügyének valós helyzetéről, a rendkívüli nehézségekről, ellátási problémákról, veszteségekről, stb., megírásuk ideje 1918 tavasza. A beszámolók ez idáig csak levéltári dokumentumként voltak hozzáférhetők, ez az első nyomtatott közreadás.     

A kötet harmadik nagy egysége a korabeli orvosi szaklapokban megjelent orvosi cikkeket tartalmazza tematikus csoportosításban. Ez a fejezet keresztmetszetét adja mindazon problémának, amellyel meg kellett küzdeni a hadsereg orvosainak, áttekintést ad a leggyakrabban jelentkező betegségekről, a hadisebészeti esetekről, a harcéri fertőző és járványos betegségekről, a háborús neurózisokról, és a háború után is komoly feladatot jelentő rokkantügy minden vonatkozásáról. A cikkek szerzői – akkor még javarészt fiatal, kezdő orvosként - a két világháború közötti magyar orvoslás legkiválóbb szakemberei.

A szövegekhez igen részletes jegyzetapparátus, magyarázó lábjegyzet és a legfontosabb katonai, katonaorvosi kifejezések szótára csatlakozik.

                                                                 dr. Kapronczay Katalin                


Greg Eghigian: , Routledge, , 2017, 0p.
ISBN: ISBN-13: 978-1138
Recenzió:
Kötet: /

The Routledge History of Madness and Mental Health explores the history and historiography of madness from the ancient and medieval worlds to the present day. Global in scope, it includes case studies from Africa, Asia, and South America as well as Europe and North America, drawing together the latest scholarship and source material in this growing field and allowing for fresh comparisons to be made across time and space.

Thematically organised and written by leading academics, chapters discuss broad topics such as the representation of madness in literature and the visual arts, the material culture of madness, the perpetual difficulty of creating a classification system for madness and mental health, madness within life histories, the increased globalisation of knowledge and treatment practices, and the persistence of spiritual and supernatural conceptualisations of experiences associated with madness. This volume also examines the challenges involved in analysing primary sources in this area and how key themes such as class, gender, and race have influenced the treatment and diagnosis of madness throughout history.

Chronologically and geographically wide-ranging, and providing a fascinating overview of the current state of the field, this is essential reading for all students of the history of madness, mental health, psychiatry, and medicine.