Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2017/14           ISSN: 2062-2597

Réthelyi Miklós: Ezredforduló a Semmelweis Egyetemen. Irások, beszédek, levelek, interjúk. 1990-2010., Semmelweis Kiadó, Budapest, 2014, 276p.
ISBN: 9789633313091
Recenzió: Kapronczay Károly DSc - Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Kötet: 2014/9

A rendszerváltás 25. évfordulóján különböző visszapillantó   programok indultak, különböző terjedelmű visszaemlékezések jelentek meg nyomtatásban. Az emlékezések szerint  a tét abban az időben nemcsak a hatalomváltás, a folyamatok békés levezetése, hanem a megtervezett jövő megvalósítása volt. Az egyetemek vonatkozásában nemcsak a tanszabadság érvényre juttatása volt cél, hanem a felsőoktatás átszervezése, az egyetemek korszerűsítése. Ilyen nagy korszakot élt át a Semmelweis Egyetem, amikor élén Réthelyi Miklós állt rektorként, akinek – mint a könyv bevezetőjében Széll Ágoston, az egyetem jelenlegi rektora írja – „szinte magának kellett kitalálnia a pozíció új tartalmát. Nem meglepő, hogy az egész egyetem megújításának idején napi rendszerességgel kellett megnyilvánulnia, méghozzá úgy, hogy hallgatósága az egyetem összes diákja, oktatója és dolgozója volt.”
Réthelyi Miklós egész szakmai pályafutása az egyetemhez kötődik, de szinte váratlanul – a hallgatók és a fiatal oktatók jelöltjeként – úgy választották meg rektornak 1991-ben, hogy előtte hónapokon át a Népjóléti Minisztérium oktatási főosztályát vezette. Alig volt olyan eleme az egyetemi életének, amit érintetlenül hagyott volna a reform. A Semmelweis Egyetem rendkívül lényeges átalakulási folyamatának középpontjában Réthelyi Miklós rektor állt, aki hallatlan nyugalommal, szilárd tudással vitte végig az átalakítás talán legnehezebb folyamatát. E kötet alapgondolatát Réthelyi Miklós rektori programbeszéde adta, bár a kötet nemcsak hivatalos – évnyitó, rektori székfoglaló, egyetemi ünnepélyeken elmondott stb. – beszédek sorozata, hanem az egyetemmel kapcsolatos egyéb írások és megemlékezések is közlésre kerülnek. A már említett Széll Ágoston rektor jellemzi jól Réthelyi professzor beszédeit: „Réthelyi Miklós professzor gondolataira és egész stílusára a rendkívül világos megfogalmazások, a nem ritkán tanárosan precíz utalások és kijelentések a jellemzőek.  Mindezek beszédein is tükröződnek, és ezeket a beszédeket a Semmelweis Kiadó jóvoltából most mindannyian újra elolvashatjuk, átélhetjük és évezhetjük… izgalmasnak találom ezeket az olvasmányokat, hiszen valamennyi egy-egy nevezetes eseményt örökít meg, amelyre – ha a beszédek nem maradnak fenn – talán már nem is emlékeznénk.”
Az bizonyos, hogy aki a Semmelweis Egyetem történetét meg akarja írni, annak nem szabad Réthelyi Miklós gyűjteményes kötetéről megfeledkezni.
 


Gáborjáni Szabó Botond: Kazay Sámuel és a Debreceni Kollégium, Egy könyvgyűjtő patikus élete és gyűjteményének sorsa – fejezet a historia litteraria magyarországi történetéből,, TREGy, Debrecen, 2014, 498p.
ISBN: 978 963 08 9552 1
Recenzió: Monok István
Kötet: 2014/9

Egy olyan város, mint Debrecen sokrétű hagyománnyal rendelkezik, olyan rétegekkel, amelyek története – méltóan a város tudományos intézményi rendszeréhez (közgyűjtemények, felsőoktatás, akadémia) – nem kicsiny szakirodalomban feltárt. A XVIII. századra nézve ráadásul különös figyelem hárult rá, több historiográfiai korszakban, már csak a Református Kollégium, illetve annak neves diákjai miatt is. A Kollégium történetéről – nem utolsó sorban mostani szerzőnk jóvoltából is – könyvtárnyi szakirodalom született, egyes professzorokról (Maróthi György, Hatvani István stb.) kismonográfiák íródtak, és a neves személyiségek is legalább egy-egy tanulmány szintjén pályaképet nyertek az utókortól. Kazay Sámuel éremgyűjteménye (Zoltai Lajos), patikája (Benkő Ferenc) és könyvtárai is (Szelestei Nagy László, Berlász Jenő, Kelecsényi Gábor) komoly tanulmányok tárgya volt, és számos kisebb közlemény is érinti gyűjtő szenvedélyét, könyvtárának különleges értékeit. A mostani kötet azonban Kazay Sámuel életéről átfogó képet ad, és könyvtárának kialakulás történetétől kezdődően úgy adja a históriáját, hogy tartalmilag is az eddigi legmélyebb elemzést nyújtja.

Az első részben, praeambulum szerűen a könyvtár historiográfiai áttekintését egy, a kortárs gyűjtemények létét is felvillantó néhány oldalt olvashatunk. Ügyes szerkesztésbeli fogásnak tartom, captatio benevolentiae, vagy „előzetes étvágyfelkeltés”.

Nagyon jónak látom az életrajzi részt. Anélkül, hogy kifejezetten hivatkozna a szerző az egyes, a szakirodalomban felbukkanó dátumok, helyek hibás voltára, több ponton helyesbíti, pontosítja az adatokat. A debreceni patikus bemutatása pedig kiváló lehetőséget adott a szerzőnek arra, hogy a könyvtárnak a házon belüli elhelyezkedését is bemutassa.

Szabó Botond több helyen a kéziratban „nyomasztó görög-római” műveltséget említ. Miért lenne ez nyomasztó? Legalábbis magyarázatra szorul. Magam nem hiszem, hogy a 18. században, vagy akár ma, bármivel is „többet” tudnánk, mint a görögök. Másként fogalmazták meg, nem tudták megmérni, amit gondoltak, és főként az „alkalmazott tudományok” nem voltak fejlettek. De a görög kultúra mély ismerete éppen nagyon inspiratív, ahogy ma sincsen igazán – a tudományában – sikeres természettudós (pénzügyileg lehet ettől sikeres), akinek nincsen humán olvasottsága.

Dicsérendő a szerző abban, hogy a vallási viták bemutatásakor mértékletes állásfoglalás jellemzi, és csak a személyét, kálvinista mivoltát jobban ismerők mosolyognak a bajszuk alatt egy-egy megjegyzésére.

Kazay római kori adatgyűjtése nagyon érdekes forráscsoport. Megjelenítésekor azonban fontos lenne az egyes feliratok azonosítása (Corpus Inscriptionum Latinorum), még akkor is, ha most nem ennek a kéziratnak a kiadásáról van szó. Ha nem szerepelnek abban, akkor még szenzációsabb a dolog. A kiadást magát, egyébként, javaslom, hasonmásban, internetes megjelenítésben.

Ha egyszer Pavercsik Ilona befejezi a magyarországi könyvkereskedelem történetéről írandó monográfiáját, e könyvnek is nagy hasznát veszi. Szabó Botond ugyanis nem egyszerűen a helyi és magyarországi értelmiség levelezését vette számba ahhoz, hogy Kazay gyűjteményfejlesztési lépéseit azonosítsa, hanem bemutatta azokat a lehetőségeket, amelyek általában egy debreceni (és tegyük hozzá, magyarországi) könyvgyűjtő számára a vásárlás megvalósításában rendelkezésre álltak. A Kollégium maga is árusított könyveket, aukciókat tartottak a városban, a könyvkötők és a könyvnyomdász is foglalkozott könyvek eladásával is. A külföldre utazókat is számba vette a szerző, hiszen a „könyvek útja” Debrecenig gyakran az ő poggyászukon keresztül vezetett. Persze Kazay is számos könyvet tanulmányai útjai során vásárolt, vagy éppen máskori utazásain (Bécsben aukción, vagy éppen egy magyarországi városban). A levelezésen túlmenően Kazay már kiadói katalógusokat is használt a beszerzései megtervezésekor. Megjegyzem még, hogy Kazay könyvtárgyarapításai alkalmat kínáltak a szerzőnek egy jó „utólagos cenzúra”, és „kereskedelmi cenzúra” oldal megírására.

A szerző Kazay Sámuel kapcsolati rendszerét számos szempontból alaposan elemzi. Nem egyszerűen arról szól, hogy ezek a kapcsolatok miért voltak fontosak a gyűjtemény alakulása történetében, egyes ritkaságok megszerzésében, hanem a kapcsolatok bemutatása a gyűjtő műveltségéről készült rajzot aktívan színezi is. Fontos apróság, és Szabó Botond gondosságára utal, például az a momentum, ahogy felvillantja Kazay héber ismereteit, és ennek kapcsán ellenőrzi, hogy hány zsidó ember élt a gyűjtő fiatal korában Tótvázsonyban, ahol felnőtt. A latin írásmódja és a Kazay által beszélt nyelvjárás összefüggéseire is figyelt a szerző, ami megnyugtatja az olvasót: nem hányaveti munkát olvas.

A könyvtár tematikus elemzése mögött a könyvtáros szerző áll. Üdítő olvasni azt az oldalt, ahol a Kazay-könyvtár rendjéről – mások szerint rendetlenségéről – ír, hiszen ez is alkalom a kortárs könyvtárak rendjével (ordo libroum) összevetésre. A tematikus elemzésben hangsúlyokat tesz, de nem a sajátját, hanem a gyűjtőjét. Ez fontos dolog: leírásra is törekszik, és értékel is. A hangsúlyok megváltoztatatásával ugyanis torz képet is alkothatna.

Szabó Botond nem írja tovább a kijelentését, nevesen, hogy „Kazay Sámuel könyvállományában a kor viszonyaihoz képest kimagasló a természettudományos művek aránya. Az ide sorolható tételek száma pontosan 19,9%. Ez a mondat igazolható a teljes kora újkori könyvanyag tematikus elemzésével, de ugyanakkor mutatja azt is, hogy a magyarországi (és erdélyi) természettudományi, orvosi, jogi, közgazdasági értelmiség nyugati (és amerikai) sikerének mégiscsak a „nyomasztó” klasszikus és humán műveltség volt a kulcsa. A szűk szakterületen mutatkozó jelenségek tágabb környezetbe helyezéséhez nagyobb készséget ad az átfogó műveltség, a műszeres szakmákban (az orvosi is ilyen) ez különösen nagy erőt adhat.

Szabó Botond kifejti, hogy Kazay bibliofil is volt, de filológus is, no meg a szakmájához mindent igyekezett megvenni. (Nem tudom figyelt-e a Bodoni kiadványok szépségére, és egyben filológiai újszerűségre – ha már kortársak voltak. Apponyi Antal György, és Teleki Sámuel például nem csak a szép Bodonit látták, hanem a szöveghelyest is: igaz, ők meg is tudták fizetni.)

Debrecen „magánál nagyobb híré”-vel kapcsolatban azt meg kell állapítani, hogy a kérdéssel foglalkozni kell. A kép, amelyet Debrecenről rajzolt Szabó Botond, azt hiszem, megáll, pontos. A gond ezzel az, hogy az a hivatkozott irodalom, nagyon más, mint amit a szerző alkotott. Hiányzik mondjuk Sárospatak, vagy Pápa, Nagyvárad, vagy Pest, Eperjes, vagy Pozsony hasonló szakirodalma. Nincsen mivel összehasonlítani. De ez nem a szerző hibája, és nem is az ő dolga megírni. Pedig Kazinczy, vagy Petőfi, Debrecenre nézve nem éppen hízelgő véleménye akkor cáfolható, vagy igazolható, ha hasonló forrásokat hasonló módszerrel több városban is megvizsgálunk, majd hasonlítunk.

Óriási kincs a könyv „Mellékletek” része. Az elsőben Kazay rajzai egy részének reprodukciója látható, és levele gróf Balassa Ferenchez, az udvari tanulmányi bizottság elnökéhez (1781). A második a Kazay-könyvtár 2203 tételes katalógusa. Így a szerző állításai közvetlenül is ellenőrizhetővé váltak.


Szirmai Imre : Ars neurologiae, Medicina Könykiadó, Budapest, 2014, 596p.
ISBN: 978 963 226 438 7
Recenzió:
Kötet: 2014/9

Pontes et honor priorum

Rendhagyó recenzió

Luther Márton 95 tételben fogalmazta meg latinul kifogásait Albert mainzi püspöknek 1517. október 31-én (a wittenbergi vártemplom kapujára történt kifüggesztés legenda, a nép el sem tudta volna olvasni latinul).

Szirmai Imre Ars neurologiae című, a Medicina Könyvkiadó gondozásában  megjelent könyvről a recenzens 91 pontban és rendhagyó módon próbálja összegezni, zömében nem a kifogásokat, hanem a számára szubjektív módon kiemelendőnek tartható tételeket (miként azt a Gellért Szállóban tartott könyvbemutatón is tette, igaz, a korlátozott időkeret miatt csak erősen rövidített formában és részlegesen):

1. Sir Isaac Newton fogalmazta meg: „ha tovább tudtunk látni, amiatt volt mert óriások vállán álltunk” A könyvön végigvonul az elődök tisztelete (honor priorum) és olyan (részben ismertebb, részben elfeledett) nemzetközi és hazai  nagyságok munkásságának bemutatása történik meg, mint Apáthy István, Joseph Babinski, Paul Broca, Ramon y Cajal, Granville Stanley Hall, Henry Head, Hughlings Jackson, Jendrassik Ernő, Környey István, Ernst Kretschmer, Lechner Károly, Konrad Lorenz, Theodor Meynert, Miskolczy Dezső, Wolf Singer (a közelmúltban választották a Magyar Tudományos Akadémia tagjává), Carl Wernicke, Wilhelm Wundt. A felsorolt nevek természetesen csak töredéke az igen hosszú listának. Ami érdekesség, hogy a newtoni „tétel” nem mindenhol érvényes, azaz bizonyos területeken ma sem tudunk tovább látni, mint amit a nagy elődök éppen zsenialitásukól következően a kor adta szűkösebb lehetőségek ellenére az idegrendszer szerkezetéről és működéséről megtudtak.

2.  Az ars medicinae kifejezés a szerző értelmezésében nem csupán művészet vagy szakmai képesség, hanem valami több, ami ma már a medicinából javarészt hiányzik, a mesterségbeli tudás mellett a fantázia. Az ars kifejezés a kreatív gondolkodás módszerére utal, tehát a gondolkodásra a technikai vívmányok bevetése előtt.

3.  Az agyi huzalozottságot tulajdonképpen már Theodor Meynert leírta, ma sem tudunk sokkal többet a modern képalkotó eljárások (diffusion tensor imaging) bevezetése óta.

4. Kevesen tudják, hogy Sigmund Freud az aphasiák terén szakértőnek számított, műve jelent meg e téren. Aki ezt bemutatja, szintén a téma nagy ismerője (cf. 13., 37., 76.).

5. Akönyv alkotója felfogásában az egészség az, amit a betegség hagy vissza.

6. Avascularis parkinsonismus erőltetett diagnosztikai kategória létjogosultságának tagadására a szerző számos érvet és klinikai példát hoz fel.

7. Aspecializálódás a neurológiában (hasonlóan a belgyógyászathoz) a kis területen elmélyült gondolkodás megjelenése mellett számos fonákságot is eredményezett, ilyen a beszűkült szakmai látótér és ismeretanyag, vagy a neurológia szétszakadása.

8. Adiagnózisban a régi időben még dívlett az intuíció és fantázia, ma már  az egzaktabb vizsgáló eszközök megjelenésével ezek kivesző félben vannak, holott az intuíció/fantázia, kreatív ötletek felvonultatására a kórisme megalkotásában manapság is szükség lenne.

9. Aneurológiában, de általában a medicinában a beteg ember személyiségével nem törődnek, a személyiséggel nem foglalkoznak, pedig a gyógyuláshoz vezető folyamatban ennek is jelentősége van.

10. Jó pár neves előd és szakmai nagyság a kor hatása alatt sorsukra kedvezőtlen fordulatot eredményezve a politika befolyása alá került (Apáthy István, Benedek László), a könyv részletesen foglalkozik az ide vezető utakkal (cf. 55.).

11. Az 1906-ban Nobel-díjat kapott Ramon y Cajal kutatói etikáról írt könyve magyar nyelven is megjelent, sajnálatosan azonban nem ismerik, pedig számos tétele és intelme máig érvényes és követhető lehetne.

12. A neurológia gyógyító eszközeit számosan félreismerik; egy a szerző által külföldi idegsebész kollégájával átélt esti konzultáció kapcsán kiderült, hogy az idegsebész felfogásában úgy élt a neurológia, hogy „ti csak beszélgettek a beteggel”.

13. Akönyv igazolja, hogy szerzője rendkívüli szakmai színvonalon érti az aphasiák témakörét (cf. 4.), annak bonyolultságát és agypatológiai vonatkozásait. Megjegyzendő, hogy gyakori a szenzoros aphasia zavartságnak vélelmezése és pszichiátriára utalása (cf. 37.).

14. Akönyvre egészében az jellemző, hogy gondolkodásra sarkall, gondolatindító, stimuláló, egyfajta kogníciós „speed”, helyenként ellenérvek felsorakoztatására ösztönöz, máshol az egyetértés jegyében az olvasónak saját gyakorlatából további (hasonló) példák megtalálására.

15. Aszerző kritikusan szemléli, hogy a mai korban a közlemények személytelenek, tudományos viták sincsenek, esetleg elvétve fordulnak elő.

16. Afilozófia oktatása a medicinában kikopott, pedig régebben nagy hangsúlyt helyeztek rá, olyannyira, hogy megfogalmazták „a jó orvosnak jó filozófusnak kell lennie”.

17. Amúltban is, de a mában is érvényes, hogy alapvetően kétféle orvostípus létezik: a megfigyelő és a kísérletező típus.

18. Akételkedés hozzátartozik a tudományos és orvosi gondolkodáshoz: dubio ergo sum (fejezetcím is).

19. Thomas Bernard mondása „a szavak tönkreteszik azt, amit gondolunk” a könyvben több alkalommal példákkal illusztrálva jelenik meg.

20. Marcel Proust szerint „nem a földrész az új, hanem a szem, amely az ismeretlent meglátja”, ezen meglátást a könyvben példák világítják meg.

21. Eccles – Popper  megfogalmazásában „tudományos ismeret az, amit cáfolni lehet”, ennek igazsága máig érvényes.

22. Sholem Asch szerint „az írás sokkal könnyebben megy, ha van valami mondanivalód” a recenziót író számára is a megvilágosodás élményét adta, visszagondolván olyan időszakokra, amikor nagy nyűggel, nehézkesen, döcögve, vagy egyáltalán nem haladt az írás alkotói folyamatában.

23. ASchäfer-jelet időnként összekeverik és Schaffer-jelként mondják/írják. A recenzens ennek ellenkezőjét is tapasztalta, egy Biol. Psychiatry közleményben az egyébként igen híres amerikai szkizofrénia kutató (neve maradjon homályban), a hippocampus ábrán „Schaefer-collaterals” kifejezést alkalmazott.

24. Adiagnózis meghozatalában elkövetett hibák (idő előtti lezárás, megerősítés hiánya, affektív viszonyulás) terén különösen a klinikus ritmusérzékének zavara jelentős (korai v. késői ütembelépés).

25. Ugyancsak a diagnózis folyamatához tartozik, amit az orvos nyilván zömében ösztönösen végez, hogy alapvetően döntési modelleket használ (lineáris, Bayes-formula, algoritmus modellek).

26. Adiagnózison gondolkodásban az átfésülés/rostálás a jellemező eltérések keresése.

27. Ernst Kretschmer „Körperbau und Charakter” munkája valóban kezd feledésbe menni. Kretschmer fia (már idősebb professzor) egyszer Szegeden járt. A recenzens (akkor még fiatal kezdő orvos) azt a feladatot kapta, hogy mutassa be neki a várost, aki fel is készült a városnéző sétára, a vendégnek javasolta azt, mire Kretschmer úgy reagált, hogy nem akar ő különféle épületeket látni, ő a piacra szeretne menni. Így történt, a Mars (akkor még Marx) téri piacon a neves professzor (apja nyomdokain haladva) a nagy nyüzsgésben figyelte az emberek testalkatát és viselkedését.

28. Érdekes meglátás az alapvető cerebrális hálózatok (figyelmi–beszéd–explicit memória–arc/tárgyfelismerés–munkamemória–kivitelező funkciók) leírása.

29. Napi kifejezéseinkben szinte állandóan funkciót/működést használunk, de e helyett Goldstein nyomán Környey István a „teljesítmény” szót alkalmazta mindig.

30. Lechner Károly a tudatos cselekedetek legjellemzőbbjének azt tartotta, hogy azok véghezviteléről előre tájékoztatva vagyunk.

31. Akönyvből kiderül hogy Schaffer Károly nem Benedek Lászlót, hanem Miskolczy Dezsőt szerette volna utódjául, csak a politika beleszólt. Miskolczy nagyságát a pszichiátriában kevesebben ismerik, ezért megemlítendő, hogy a Szegeden 10 évig (1930-1940) tanszékvezetőként működött (majd később a trianoni elvesztett országrész visszacsatolása után Kolozsvárra átkerült) Miskolczy Dezsőprofesszor elmélyült patológiai vizsgálatai máig hatnak. Miskolczy egy 1933-ban (Szegeden) írt összefoglaló tanulmányában szögezte le, hogy a szkizofrénia a cerebrális humán neoformációk betegsége, azaz bizonyos jellegzetes agyterületeken (prefrontális és temporális lebeny, asszociatív cortex) találhatók morfológiai eltérések a betegségben.A tanulmányra Timothy Crow professzor (szkizofrénia kutató, a Crow-I, Crow-II típusú kórkép leírója) évtizedekkel később felfigyelt. Személyes kapcsolatunk révén hozzájutott a közleményhez, amelyet annak megjelenése után 62 évvel kezdődően rendszeresen idézni kezdett munkáiban, az első citáció 1995-ből ered (Crow, T.J.: Constraints on concepts of pathogenesis. Language and the speciation process as the key to the etiology of schizophrenia. Arch. Gen. Psychiatry52: 1011-1014, 1995). A 2012-ben Szent-Györgyi Albert Nobel-díjának 75. évfordulója alkalmából megrendezett szegedi konferenciára Timothy Crow kimondottan Miskolczy Dezső emléke miatt jött el, az előadását neki szentelte és hangsúlyozta munkájának jelentőségét.

32.  A tudat és tudatzavar a neurológiában inkább félrevezető és fölösleges.

33.  A neurológiában számos terápia sikertörténet, a neuroprotekciót kritikával lehet illetni.

34.  A személyre szabott, farmakogenetikailag tervezett gyógyszeres terápiával a könyv szerzője nem ért egyet. Ebben a recenzens teljesen más állásponton áll és azt vallja Nostradamus után szabadon egy négysorosban: „Interjú a tágas félhomályban/Majd színes pöttylemez fölé mereng/Betege génföldrajza nyomában/A legillőbb gyógyszer fénye dereng.” (jz)

35.  A stroke és a ritka betegségek kiszakítása a neurológiából alapvetően helytelen lépés volt (cf. 51.).

36.  Singh és Ernst a 36 paramedikális módszert kritizáló „Trick or Treatment” könyvére csak nagyon kevesen figyeltek fel és reagáltak (pl. a Szkeptikusok Társasága), ennek oka lehet. Az angol királyi család homeopathia iránti és 1830-tól tartó vonzalma is érdekes.

37.  Az orvosi gyakorlatban máig rendre előfordul a szenzoros aphasia zavartságnak vélelmezése és pszichiátriára küldése. Ebben a recenziót írónak is több kellemetlen tapasztalata van; úgy véli, hogy ez hibának tartható, bármely szakmához tartozó orvos követi is el, ezért az oktatásban próbált ennek felismerésére nagy hangsúlyt helyezni (cf. 4., 13.).

38.  Németh László az orvosi szakmát a szűk iparokra szakadt elszakosodástól féltette, ami be is következett. Az intuíciót és általános műveltséget az orvosok számára fontosnak tartotta, a betegségben pedig az alkat, életfolyamatok és lélek bonyolult összjátéka megjelenését látta.

39.  Schaffer Károly a neurológia és pszichiátria egyben tartását vallotta (és még sokan mások is). Magyarországon a neurológia és pszichiátria kettéválása 1998-ban komplettálódott. A recenzens 1993-1998 között még az Ideg- és Elmegyógyászati Klinika igazgatója volt Szegeden. 1998-ban vált szét a klinika (az ország neurológus és pszichiáter vezető professzorainak nyomására, a szegedi tanszékvezető véleményével szöges ellentétben).

40.  A könyv írója érezhetően nem hisz a pszichiátria biológiai alapjaiban, ebben más a recenziót író véleménye, aki szerint „az elme (lélek) kötőszövete az agy” (jz).

41.  Nagyon sok idegtudományi jelenségre nincs nyelvünk, csak (mesterségesen és kényszeredetten) hozzárendelünk ködösítő kifejezéseket.

42.  A neurológusok számára a pszichiátriából leginkább a szakszerű pszichoterápia ismerete kellene.

43.  A neurózis kifejezés visszahozatala és ismerete a neurológiában is kell, hiszen a könyv becslése szerint a teljes betegforgalom 40%-a.

44.  A könyv taglalja a pszichoanalízis és a neurológia történelmi vetélkedését és sok pszichoanalízissel foglalkozó szakembert jellemez.

45.  Egas Moniz a pszichokirurgiáért kapott 1949-ben Nobel-díjat, de a nagy találmánya (kevesen tudják)  inkább az angiográfia.

46.  Andrew Salter pszichoanalízis és Sigmund Freud ellen írt kritikája (The Case against Psychoanalysis) kifejtésre kerül a könyvben.

47.  A könyv egyfajta „utász-tett”, azaz hidak (pontes) lefektetése több szempontból. A klinikai idegtudományok terén híd a (i) múlt és jelen, (ii) jelen és jövő, (iii) neurológia és pszichiátria, (iv) klinikum és agykutatás, (v) filozófia és orvoslás, (vi) etika és viselkedés, (vii) gondolkodás és tett, (viii) elmélet és gyakorlat, valamint  (ix) kultúra és tudomány között.

48.  A neurológiában majdnem minden döntés heurisztikus. Intuíció, ráérzés, amelynek az oktatása teljesen hiányzik (csak kérdés, lehet-e oktatni és hogyan? jz)

49.  Az orvoslásban (a neurológiát is beleértve) nem a beteggel, hanem a betegséggel való foglalkozás jellemző.

50.  A kutatás térjen vissza a betegágyhoz.

51.  A neurológia egységének megtartása kívánatos (cf. 35.).

52.  A könyv jó példákat említ, hogy a ritmusos mozgás vizsgálata milyen esetleg rejtett idegrendszeri zavarok felfedésére alkalmas (a recenzes neurológus korában keveset csinálta).

53.  A manapság divatos „evidence based medicine” helyett (mellett) a „medicine based evidence” elve is kellene.

54.  A beszéd nem egyenlő a gondolkodással.

55.  A történelem egy bizonyos korszakában felbukkant és kiváló elméket (pl. Apáthy István) is megtévesztett eugenika témaköréről részletesen szól a könyv Neuropolitika fejezete (cf. 10.).

56.  Sheringtonnál évekkel előbb (1912) Jendrassik Ernő belgyógyász-neurológus pontosan körülírta (csak éppen nem mondta ki) a „szinapszis” fogalmát.

57.  A könyv emlegeti a Cajal/Lenhossék – Golgi/Apáthy contiguitás/contimuitás vitát és annak kihatását Apáthy István életére.

58.  Jendrassik szerint a filozófia összetett fogalmakat vezet be, pedig az elemi folyamatokkal kellene először tisztában lennünk.

59.  Invenire necesse est -a könyvben példákkal illusztrálva kifejtésre kerül (fejezetcím is).

60.  Számos orvosi szakmában (lassan többségében) az elnőiesedés jellemző, így a neurológiában is.

61.  Nem lehet manapság egészségügyi statisztikai nyilvántartásokból korrekt epidemiológiát csinálni, mert a diagnózisok metamorfózisa jellemző, azaz egy-egy kórisme akként válik uralkodó jellegűvé, hogy a biztosító mennyit fizet érte.

62.  A téves gondolkodásra példa „a szemüveges gyermekek okosabbak” következtetés, amelynek hátterét is megvilágítja a könyv.

63.  A neurológiában/pszichiátriában az őssejt kutatás és terápia naivitás („gyártsunk idegsejtet”, fejezetcím is).

64.  A megélhetési oktatás kifejezés illik a mára, irreleváns tárgyak és kurzusok kerültek bevezetésre credit rendszerben. Ezzel egyet lehet érteni, a recenzens megfogalmazásában Tertullianus után szabadon: ’Credit’ quia absurdum (jz).

65.  Nem modus operandi, hanem modus vivendi a felfogás az oktatásban.

66.  A könyv részletesen bemutatja a születési időponthoz köthető orvosgenerációk listáját: tradicionális (1901-1945), baby boomer (1946-1964), GenX (1965-1980), GenY (1981- ).

67.  A hármas feladat (oktatás, betegellátás, kutatás) elve nem az egyénre kell hogy érvényes legyen, hanem az egyetemre, azaz elég, ha az egyén a hármas feladat egyikét viszi (vitatható, jz).

68.  Környey István a tudományos munkában csak az újdonságokat engedte át, azaz engedélyezte közlésre.

69.  A neurológiára a „kevesebb agy -kevesebb gondolat”, a pszichiátriára a „kevesebb gondolat -kevesebb agysejtaktivitás” felfogás jellemző.

70.  McLean hármas osztatú agyfelfogása (neo/paleo/archicerebrum) kifejtésre kerül.

71.  A limbikus rendszer az értékítéletet emocionális színezettel (jó -rossz) megváltoztatja.

72.  Az epigenetika előfutárának tekinthető (Lamarck mellett) a bécsi Paul Kammerer, akinek a dajkabéka tudományos vizsgálataihoz köthető személyes tragédiájáról Koestler írt könyvet (az eset Gustav Mahler felesége önéletrajzi könyvében is szerepel, magyarul: Alma Mahler-Werfel: Férjeim, szerelmeim. Gondolat Könyvkiadó, 1991., megj. jz).

73.  Többféle úton el lehet jutni a felfedezésig, Darwin hosszú hajóutakat és a helyszíneken megfigyeléseket tett, Herbert Spencer el sem hagyta Londont. Darwint majdnem beelőzte Alfred Russel Wallace, mert túl sokáig gondolkodott a fajok eredetén.

74.  A könyv szerzője nem hisz a tükörneuronokban.

75.  A gyrus temporalis superior az emberi agy kaméleonja (az értelem központja?).

76.  Az aphasiák fejezetében Head közlésére alapozva RM hadnagy elefántja története is leírásra kerül.

77.  A szerző, emlékei alapján, gazdag klinikai tapasztalataiból az alkati típusok megjelenését próbálja rekonstruálni különféle neurológiai kórképekben.

78.  A galenoszi temperamentum típusokhoz neurotranszmittereket próbál hozzárendelni, pl. szangvinikus–noradrenalin, kolerikus–acetilkolin.

79.  Az Egyesült Államokban a szakmában feltett körkérdésekre az a válasz érkezett, hogy (mint legfőbb tulajdonság) a jó neurológus jó intuitív érzékkel rendelkezik.

80.  Ramon y Cajal jellemzésében a jó kutatóra szellemi önállóság, intellektuális kíváncsiság, kitartás, hazaszeretet és dicsőségszomj jellemző.

81.  Az elődök tiszteletéhez tartozik az átvett tudás, alázat, szorgalom és tisztesség.

82.  Az orvos típusa (határozott v. hezitáló, jól képzett v. alulképzett) és a diagnózis ára szellemes táblázatba szerkesztett. A legdrágább a jól képzett hezitáló orvos.

83.  A zenében az időtartamok sorozata (egész, fél, negyed, nyolcad, etc. hangok) az agyi EEG hullámbeosztásokhoz hasonló (1/2 számsor, a nevezőben a 2 emelkedő hatványai).

84.  Karinthy Frigyes betegségének felismerése ma is úgy történne, mint régen? És Gershwiné? Utóbbinál egyértelmű az orvosi tévedés.

85.  A mindenhová benyomuló genetika (pangenetika) az orvostudományban az oksági gondolkodás végét jelenti.

86.  Ramon y Cajal nagyra tartotta az egyéniséget és nem véletlenül talált rá Thomas Carlyle skót filozófus, történész, esszéíró a hősök szerepét jellemzően mítosszá emelő műveire.

87.  Figyelemre méltó Cajal mondása: „Bizonyos korban fel kell adni a tanítást, nehogy a tanítás adjon fel minket”.

88.  A Petilla interneuronok elnevezésnek történetét említi a könyv (a névadó Cajal születési helye).

89.  A mester és tanítvány viszonya, a szerző megfogalmazásában „a hírenergia megmaradásának törvénye”.

90.  Wilhelm Wundt a pszichológiát metafizikus és empirikus részre osztotta fel.

91.  A pszichoszomatikus és szomatopszichés gondolkodás Rotterdami Erasmusnál már megjelenik.

A könyv alapvetően heterogén, az előszón és epilóguson kívül 6 nagy fejezetre és azokon belül alfejezetekre (sorrendben 21 – 28 – 13 – 13 – 13 – 28 db) oszlik egy-egy témakör megtárgyalása céljából; a nagyobb fejezetek végén összefoglalás és irodalomjegyzék is található. Az egészre az jellemző, hogy gondolkodásra serkent, egyfajta kognitív stimuláns (cf. 14.),  sziporkázóan szellemes, helyenként szubjektívnek v. akár idioszinkráziásnak is mondható meglátásokkal. Kitűnik belőle az óriási (több nyelven eredetiben történt) olvasottság,  az elődök tisztelete (honor priorum, cf. 1. ) és a neurológia egységébe vetett hitt, a pszichiátriához való közeledés igénye. A könyv sokszoros híd (pontes) különféle klinikai idegtudományi aspektusok, a múlt és jelen, etikai, kulturális és filozófiai aspektusok között (cf. 47.). A mű rendkívüli tudástár, sok tekintetben adatbázis, régen elfelejtett, vagy sohasem tudott ismeretek írásba foglalata. A fenti kissé önkényesen kiragadott 91 tétel is rávilágíthat az alkotás érdekességeire. A recenzió végén föltehetjük a kérdést, hogy ajánlható-e a könyv az Olvasónak?

Erre válaszul Dante Alighieri: Isteni Színjáték (Divina Commedia) Purgatórium XVII. fejezet utolsó (139.) sora idézhető Babits Mihály fordításában„Elhallgatom, hogy rájöhess magadtól.”

Janka Zoltán