Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2016/12           ISSN: 2062-2597
Cím: Árpád—házi királylány (Piroska 1084—1134) a Pantokrátor kolostor és intézményeinek létrehozója

Title: Hungarian Royal Princess Piroska (1084—1134) the founder of Byzantine Pantokrator
[Letöltés]
Szerző(k): Józsa László DSc
Rovat: A középkori medicinától a romantikus medicináig
Kötet: 2011/3
DOI:
Kulcsszavak:
Pantokrátor, bizánci kórház, Piroska
Keywords:
Pantokrator, Byzantine hospital, Piroska wife of Byzantine Emperor
Abstract:

Piroska (called  Eirene in  her  new  country) was  the  doughter of  Saint  László, king  of  Hungary,  and  wife  of  Byzantine  Emperor Joannes  Komnenos (1118—1143). Piroska/Eirene  together  with master builder designed the  plans of the  Monastery Pantokrator in  person building the  beautiful churches, hospital hospital  and the  home  for  the  aged. The  Pantokrator  hospital did  not  survive but  from the  aboundance of  written  sururces  we  may form a  picture of  this  truly unique  and  modern establishment. There  were  five  specialized  wards in  the  Pantokrator  hospital what  we  could today  call:  department of  trauma—surgery, department  for  eye  diseases, gynecological ward, and  two  divisions  for  internal  diseases. In  each  ward the  patients  were  attended  by   four physicians, two  (male)  nurses,  and  the  same  number of  servants. In  the  gynecological ward besides  two  male  physicians they  had  female staff  and a  women  doctor  too. The  Pantokrator served  as medical  training  isntitute. In  the  hospital the  day  started with  the  exam,ination of  the  patients. A  case  report was written about each  patient.  The  wards were  separated  according  to  specialities , a  polyclinic  was developed, a  library, an operating  theatre, as  well as all  service  facilities  (storerooms, kitchen,  laundry, workshops were  created, which a  modern hospital could  not  function).


A legzseniálisabb  és  emberileg  is  a legkiválóbb Árpád—házi királylányról méltatlanul  feledkezett meg  történetírásunk. Wehli (1984)  azt  írta: „Magyarországon sem  a kortársak, sem az utókor nem  fordított különösebb  figyelmet a keleti császárság trónjára került  Árpád—házi hercegnőre”. Abban  azonban  téved,  hogy  ennek  egyik oka  az  lenne,  hogy „gyermekként” távozott el. Úgy  tudjuk  húsz  év körüli  ifjú  hölgyként  hagyta  el  hazáját.    Igaz,  életének  nagyobb részét  Bizáncban  töltötte, hamvait  is ott helyezték  nyugalomra, de  mégsem  ez lehet  az igazi  ok. Szent  Erzsébet gyermekkorától  élt  Thüringiában, ott is fejezte  be  tragédiába  torkolló  rövid  életét, kultusza mégis országosan  elterjedt  a  13.  század  végére, s  azóta  is  él  (Jónás 1986,  Vida 1979).  A római  egyház  szentjeiről, Erzsébetről  és    Margitról  könyvek  sokasága látott napvilágot, az  ortodox    egyház  szentjének, Piroskának,  Szent  László  leányának  legfeljebb  pár  sor jut  a történeti  munkákban[1],  a  szentek  életrajzát  ismertető egyes művekből teljesen „kimaradt[2]”. Igaza  van  Nagymihályi Gézának  (2007)  amikor  így  kesereg: „ A magyar  történelemmel  foglalkozó munkák sokaságában, szerencse,  ha  Árpád—házi  Szent  Piroska  neve  egyáltalán  említve  van. A  vallásos  könyvek sem  járnak  élen, reprezentatív, szentek  életével foglalkozó  lexikonok némelyike  meg  sem  említi, még  apjának, Szent Lászlónak életével kapcsolatban  sem”. (A  felsorolást a 2. lábjegyzetben  adom).   Egyetlen, —  a  közelmúltban  napvilágot  —    látott  könyv,      bár  címében  „Árpád—házi   Szent  Piroska”  címet  viseli, de  sokkal  bővebben  tárgyalja  a Pantokrátor  monostor  templomait, mint  a királylány  életútját.   Pedig  alkotó munkásságáról  több bizánci  forrás, történeti  munkák, legendák számolnak  be,  magasztos  himnuszokat  írtak  róla, az  ortodox  egyház  pedig közvetlenül halála  után  szentjei  sorába  iktatta, ünnepét augusztus  13-án  tartják  (Graf 1939, Hadzisz  1974, Moravcsik 1923, 1984).          

            Kerny  Terézia,  az  „Árpád—házi  Szent  Piroska”  című  mű  előszavában  megállapítja: „A kötet  szerzője először kísérli  meg hogy  a császárné  szerepét és  jelentőségét a  bizánci  teológia  felől közelítse  meg. Ilyen  szempontú  vizsgálatra ez  idáig sem a történészek, sem a művészettörténészek  nem  vállalkoztak. Mindenki  a  saját  kutatási  területe  felől közelít  egy  témához”.   Ez  utóbbi mondat  tartalmát (is) magaménak  vallom, Árpád—házi  Piroska  személyét, orvostörténeti  szempontból  elemzem,  s  alkotásai  közül  is  a  Pantokrátor  kórházát  tartom  a  legfontosabbnak. Az  orvostörténeti  munkák nem említik a xenon  nagyszerűségét,  egyetlen  szót  sem  szentelnek  ismertetésére. Pedig  Moravcsik Gyula  csaknem kilencven  éve (1923) megállapította: „ Az  emberbaráti intézményeknek a  berendezése  (…) a  fejlettség  olyan  magas  fokát  mutatja, s  oly meglepően  emlékeztet a  modern kórházakra, hogy alig  tudjuk  elhinni, hogy  mindez  a XII. századi Bizáncból való”.

            Piroska,  László  és  Adelhaid házasságából az 1080-as  években (valószínűleg  1084—ben)  született. László  a   trónnal  együtt  leányának  neveltetését  is  utódjára  bízta. Könyves  Kálmán  műveltségét, széles  látókörét  ismerve, nem  lehet  kétségünk  afelől, hogy  Piroska  a kor  legjobb nevelésében  részesült, megtanították  az  írásra, olvasásra, s   valamennyi  olyan  ismeretre, amelyek  a  korabeli  szellemi  elitet  jellemezték. László  halála  után, 1104-ben[3] kötött házasságot az akkor  kb.  tizenhét  éves  bizánci trónörökössel, Komnénosz  Jánossal. Harminc  évi  házassága  alatt  négy  leányt  és  négy  fiút hozott  világra, fia  a magyar  történelemből  is  jól  ismert Komnénosz  Manuel, az  egyik  legtehetségesebb bizánci  uralkodó.

            A karcsú,   arányos  testű,  szép  arcú,  nyílt  tekintetű   asszony  sudár termetéről  képet  alkothatunk  magunknak a Hágia  Szophia  székesegyház  délkeleti  galériáján  fennmaradt  ábrázolásból  [1. és  2. ábra], amelyen  —  László  Gyula  (1977)  megállapítása   szerint, —  jól  látszik az  Árpádokra  jellegzetes  arc—alkat.  Kádár és mtsai (1987) ekképpen  foglalják  össze  megállapításaikat:  „Az a  benyomásunk, hogy  a művész a császárnő  ábrázolásában  — amennyire a kor  stilizáló irányzata  megengedte  —  egyéni portrét  mutatott  be. Méghozzá  olyan  hajviselettel amely  a bizánci asszonyoktól  teljesen  idegen  volt”.   Magam,  két  alkalommal  kerestem  fel  a  székesegyházat,  s  a  mozaik(ok) alapos  megszemlélése  után  azt  gondolom, hogy  azoknak, (és  az  itt  nem  említett  kutatóknak) lehet  igaza,  akik elfogadják,  hogy a (műfaj  adta) lehetőségek  szerint  reális   a  császárné   portréja[4].

            A  bizánci  szünaxarionok  két  változatban  őrizték  meg    életrajzát  (Moravcsik 1984).  Betegségeiről  nem  szólnak  az  írások. Nyolc  szülése  (közöttük  egy  ikerszülés)  szövődmény—mentesen  zajlottak  le.  Az  ötvenedik  évében   járó asszony  vállalkozott  arra, hogy elkísérje   férjét egy  kisázsiai  hadjáratra. Bithünia  tartományban  1134  nyarán, —  minden  valószínűség  szerint   bélfertőzés (valószínűleg  dizentéria,  vagy  kolera)  következtében, —   elhunyt a  legzseniálisabb  Árpád—házi   királylány  (Józsa  2003, 2010). A  kor  szokása  szerint  apáca  öltözetben  ravatalozták  fel, ekkor   kapta  Xené  (Idegen) nevét[5], majd  rövidesen  bevonult   a keleti  keresztény  panteon  szentjei  közé.  Hamvait  hajóval  szállították  a  fővárosba  és  az  általa  emelt  Pantokrátor  monostor  templomában  helyezték  nyugalomra (Récsey  1904).  Férje,  Komnénosz  János  császár   azzal   adózott csodálatra  méltó  felesége  emlékének, hogy  rengeteg  kincset  és  dús   jövedelmeket  biztosított  a  tovább épített  és  bővített  Pantokrátor  komplexumnak  (Browning  1961,1980, Byzantine  Monastic. 2000, Moravcsik  1923, 1984).

            Leszámítva  a  császárnékat  megillető  „kötelező”  dicsőítést, valamennyi  forrás  egybehangzóan  tanúsítja, hogy  szerény, jó  természetű, bájos,  kedves,  segítőkész asszony, mindig  bőkezű,   harag  és  indulat  nélküli, ugyanazok   a  jó  tulajdonságok, mint  amit  apjáról   fogalmaztak  meg egészen  más korban  és  kultúrkörben.  Az  egyik  életrajz  soraiból  arra  következtethetünk,  hogy  nem  visszavonultan  élt  az  asszonyházban,  hanem  segítő  szándékkal  olykor  beavatkozott  a  napi  politikába  is. A  biográfia  szerint  a  császári  udvarhoz  intézett  ügyekben  jó  közvetítő  volt. Különösen  támogatta  az  özvegyeket,  árvákat  és  a  kolostorokat. Tervei,  elhatározásai  mellett  kitartott.  Ha  kellett    furfanggal  érte  el  célját, pontosan  tudta, hogy  a  hölgyek  egyik  legnagyobb  fegyverével,  a könnyhullatással sok  mindent    elintézhet. Erről  így  számolnak be  a bizánci  források:  "Egyszer ugyanis  egy  alkalmas  pillanatban  megfogta  császári  férje  kezét, s  a Mindenható  Krisztus  általa   emelt szép  templomába belépve   hirtelen   a  földre  vetette   magát  és fejét  a  szent  padlóra  tapasztva   könnyek  között  így  kiáltott  fel:   Fogadd  uram  az  Istentől néked  berendezett  templomot!  Könyörgését  tovább  folytatta,  könnyet  könnyre  hullatva  és kötötte  magát, nem  áll  fel  addig amíg  annak  teljesítését, amire  áhítozik meg  nem  kapja".  Amint   a császár  megígérte, hogy  minden  kívánságát  teljesíti    "kimondhatatlan  örömmel és  vidámsággal  megtelve  kelt  fel"  (Moravcsik  Gy.  fordítása 1984,  a  kiemelés  tőlem).  Az  elbeszélést elemezve  kiderül,  hogy Piroska/Eiréné  gondosan  megtervezte   a jelenet  hibátlan  koreográfiáját. Kivárta  az  "alkalmas  pillanatot", nyilván azt,  amikor a császár  különösen  jó  hangulatban  találtatik,  majd a földre  vetette   magát,  először  a  csodás templomról   szólott, s  csak  azt  követően  hozakodott  elő  nem  csekély  óhajával. Szavainak  sűrű  könnyhullatás   adott  nyomatékot, de amint  férje  mindent  megígért,  "kimondhatatlan örömmel  és   vidámsággal  kelt  fel"   a templom  kövezetéről.

Mielőtt  bárki  elítélné  a  császárnét  a  női  praktikáért,  tudni  kell,  hogy nem  magának, hanem  a  középkor  legcsodálatosabb  egészségügyi  és szociális intézményének   létrehozásához  akart  pénzt  szerezni.  A tervezett  és  megvalósult  Pantokrátor  monostor  és  intézményei  sokkal  több,  mint  egy  kolostor—kórház—aggok háza komplexum (amint  azt gyakran igen leegyszerűsítve  olvashatjuk).  Piroska  olyan  intézmény—rendszert   alkotott, amely  nemcsak  építészetileg  volt   egyedülálló,    hanem  szemléletében és  szervezettségében   messze  megelőzve  korát, a  huszadik  századi  európai  kórházat  és  gondozói  rendszert  teremtette  meg  a  12. században   Konstantinápolyban  (Józsa  1993A, 1993B, Miller  1985, Schreiber  1942).   Elgondolkodtató,  hogy  a  negyvenedik  évén  túl  járó, sokgyermekes   anyának honnan  eredt  az  alapgondolata, hogyan   tudta   pontosan  és   előrelátóan  megtervezni az  intézményt.  A történetíró   szerint  „Létrehozta az  alapoktól   kezdve a  mindenható  Krisztus a  mi  Istenünk  és  Megváltónk  nevével  megtisztelt császári  monostort,  megépítve  az  ebben  látható  gyönyörű  templomokat, kórházakat, aggok  házát, amelyek  szépség,  fekvés  és  egyéb  felszerelés  tekintetében az összes  korábban  létesítettel  és újakkal   szemben  elviszik   a  pálmát. Mindezekben  nagy  mértékben  részt  vett,  és ezeknek az  épületeknek módszereit és  méretarányait kitűnően méretezve, megfelelően és hozzáértően  szabta  meg".  A  szükséges  anyagiak  előteremtését  követően a  társául  szegődött  neves  építésszel  Nikephorosszal  együtt  megtervezték  az  egész komplex  intézmény épületeit,  azoknak  elhelyezését,  az épületek  közötti  térségek  kialakítását,  a parkosítást,  tavak, mesterséges  folyócskák  megépítését. Nem  tudjuk  mennyi  időt  vett  igénybe,  ez a (mai  tervezőintézeteket  is  alaposan  megterhelő)  munka.  Az  építkezés  1130  körül  kezdődött.  Piroskának  arra  is  volt  gondja,  hogy  elsőként  a  kolostor  templomai   és  a rendházai  készüljenek el,  (csaknem  ezer  szerzetes  élt  a falaik  között),  ezzel   nyújtott  tisztelgő  gesztust  a  nagyhatalmú  ortodox  egyháznak.  A  következő  lépcsőben,   —   két  évvel  Piroska/Eiréné  halála  után, 1136-ban császári  férje  avatta  fel     a kórházépületet,  kápolnákat,  és  a gerokomeiont.  

A Pantokrátor  kolostor   és  intézményei

            A  monostor  és  egyes  részlegei csak  részben   maradtak fent,  a komplexum  a főváros keleti  részén,  az  Aranyszarv  öböl  szomszédságában (a mai  kikötő közelében)  épült.  A törökök    Zeyrek Kilesi Cami—nak  nevezik   azt  a részt,  ami  a  Pantokrátorból  (átalakítva) megmaradt  (Müller-Wiener  1977).  Áll  a Piroska/Eiréné  építtette hármas—templom, (napjainkban restaurálják),   az  egymásba  nyíló  Pantokrátor,  a  Szt. Mihály  templom  és  Méter  Eleusa [3. ábra]. A Szent Mihályról  elnevezett  templomot temetkezési  helyként jelölte  meg[6],  s  valóban,  hamvai  a  császári  férj  oldalán  abban  nyugodtak  1453—ig, amikor  a  törökök  feldúlták  és  kirabolták a  templomot  és  Piroska  szarkofágját (Récsey  1904).            

            A kórház napjainkra elpusztult,  azonban a 19. század  elején épülete  még  állt,  ekkor  készült  az  a fametszet amelynek  hitelességében nincs okunk  kételkedni   [4. ábra]. A főépület  három  szintes, észak—dél  irányú  tájolású, hosszú,  téglalap  alakú, középső  részén  kupola   helyezkedett el. Téglából és  terméskőből emelték, nagy  ablakait  színes üveg  fedte, csakúgy  mint  a kupola  egy  részét. Teteje  cserépborítású, ajtói  fából készültek. A  padlók  burkolata  kőlap, a falak (többsége) vakolatlan.    A  rendelőkben, kórtermekben, műtőben  stb. freskón  vagy  mozaikon  ábrázolták  Krisztust  és  egyes  bibliai  jeleneteket.  A  magasföldszintes, emeletes  tágas  épületben   helyezkedett el  a xenon (=kórház). A toldaléképületekben  kapott helyet  a  járóbeteg rendelés,  a  gazdasági hivatal, konyha, raktárak, orvosi  könyvtár,  tanácsterem,  oktató  helyiség, stb. Jóllehet ma  már  nyomai  sincsenek az egykor  híres  gyógyintézetnek,  de  írásos  forrásokból   következtethetünk  nagyszerűségére (Browning  1980,  Codellas   1942, Constantelos 1968,  Józsa  1993A, Józsa 1993B, Miller 1985, Schreiber  1942). A Pantokrátor  komplexum  kb.   20—25  hektáron terült el  az  Aranyszarv  öböl  szomszédságában. Három  temploma  mellett két  kolostor  szolgálta részben  a hitéletet, részben  az  ápoltak  lelki  gondozását. Az egyemeletes  kórházi  épületben öt betegellátó osztály,  mai  terminológiánk  szerint:  sebészet—baleseti  sebészet, szemészet, nőgyógyászat  és  két  belgyógyászat  (amelyek  közül  az  egyik  a bélbetegeket látta  el)  működött. Minden  betegnek  külön  ágya[7], matraca,  gyapjú takarója volt. Nagy  gondot  fordítottak  a  megfelelő  belső  hőmérsékletre, kórtermeket  fafűtéses,  kemence—szerű  kályha  melegítette. Valamennyi  fekvőbeteg  osztályon  mosdók  és  fürdőhelyiség, valamint  árnyékszék szolgálta   az  ápoltak  kényelmét.

A vízvezetékkel ellátott fürdőszobák  nemcsak  a rendszeres  tisztálkodást,  hanem  a kedvelt hidroterápiát  is  szolgálták.  Éjjel  fáklya  világított a  folyosókon  és  az  árnyékszékekben.   Valamennyi  osztályon  kezelő, orvosi és  ügyeleti  szoba létesült. Egy  terem  kizárólag a  vizelet  „vizsgálatára”  az  uroszkópiára  szolgált. A  sebészettel     összekapcsolták  a  műtőtraktust,  amely  magába  foglalta az  operáló  szobát, kauterizálót,  a  műszerszobát  és  a személyzeti   tartózkodót. Fizioterápiás  egység, gyógyszertár, könyvtár  és  Lascaratos és  mtsai (1998)   szerint  patológiai  osztály  (!!) egészítette  ki a  fekvőbeteg részlegeket.   A  Pantokrátor  kórházban   vezették  be  a  kórlapírást, az  éjszakai  orvosi  ügyeletet,  a  betegvizsgálat  előtti  kötelező  kézmosást, és  számos,  ma  már  természetesnek  vett,  de  akkoriban  „forradalmian” új  intézkedést. Bár  hivatalosan  nem  tettek különbséget  az  öt  profilirozott  osztály (ordinoi)     között, mégis  elsőként  mindig  és  mindenhol a  (mai terminológiánk szerint)  sebészeti—traumatológiai  osztályt  (10 ágy) említik, a második  a szembetegek  gyógyítását  végezte  8  ágyon, harmadiknak a 12 ágyas nőgyógyászat  számított,  végül,  a két  „belgyógyászat”  10—10  férőhellyel  működött. Privát  szobák  nem  voltak,  a betegeket  közös  kórteremben  helyezték el.  A  két,  nem műtétes (férfi) ordinos  közül  az  egyik  kizárólag  az  emésztőszervi betegeket  kezelte. Az  előrelátó  szervezés osztályonként 1—2 pótágyat  rendszeresített, amelyek  csak  szükség  esetén kerültek  elő a raktárból (Schreiber  1943).  Minden  beteg  külön  ágyon, gyapjúval töltött matracokon  feküdt. A  derékaljon  vászonlepedő,  gyapjúval töltött párna és  kecskeszőr takaró  volt, az  ágyneműt  hetente   cserélték, illetve  minden  új  beteg  frisset  kapott. Ágyanként  2—2  kecskeszőr  takarót   tartottak  készenlétben a téli  időszakra.  A matracokat  gyakran  tisztították,  évente  cserélték,  a  régieket  elégették. Az  ágyhoz  kötött,  magatehetetlen, latrinát  használni  képtelen   pácienseket    perforált  matracokkal  felszerelt  ágyon helyezték  el.   Összehasonlításul:  IV  Henrik  francia  király  a  15.  század  legvégén (amikor  már  jócskán  voltak  szifiliszes  betegek  a  kórházakban) elrendeli, hogy  egy  ágyban   legfeljebb  négy  beteget  fektethetnek.  Évszázadokon  át   ilyen  viszonyok  uralkodtak  a  francia   ispotályokban.  A   Pantokrátor  kórházban  az  ápoltak   hetente kétszer, (vagy  az orvosi előírásnak  megfelelően többször is)  fürödtek, a  magatehetetleneket  lemosták. A jobb módúak  saját  ruhájukban  feküdtek, a  nincstelenek  kórházi  öltözéket  kaptak,  gyógykezelésük  alatt  ruháikat  kimosták, rendbe hozták. A betegeknek  naponta két  alkalommal  tálaltak fel  olíva olajjal  készült  főzeléket,  vagy  salátás  tálat,  két  fej  hagymát,  összesen  850  g. kenyeret, (napjaink értékére  számítva,) kb. 3000 kalória  tartalommal (Miller 1985).  A hús, hal  és  bor  nem  szerepelt  az  étlapon,  de  külön  fizetség  ellenében  ezeket  is  felszolgálták. A Tüpikon  (alapító  okirat) szerint  minden  beteg  napi  1 nomiszmát  (1/48 aranypénz)  használhatott fel a menü  kiegészítésére, húsra, borra, édességre.   A kórházi  beszerzési  listákon  az  alábbi  tételek  szerepelnek: főzelék—félék,  friss zöldség, gyümölcs, só,  olaj, árpa, liszt.

A betegek  a poliklinika közvetítésével, vagy  spontán  jelentkezéssel,  ritkábban  betegszállítók  közreműködésével jutottak kórházba. Felvételkor  valamennyi  beteget  megvizsgálták. A Pantokrátorban  az  orvos  és  ápoló  minden  vizsgálat előtt kezet  mosott.  A  felvételi  megfigyelés  elengedhetetlen  eleme  a beteg  alkatának  megállapítása  Aeginai  Paulosz (7. század) rendszere  szerint. A felvételi  és  napi  kórházi  vizsgálatok fontos  eleme volt  a testhőmérséklet megfigyelése.  Az  ókori  Eraszisztratosz  véleményét  elfogadva, úgy  gondolták,  hogy  a láz és  a gyulladás  azonos. Az alexandriai Palladiosz  Iatrophiszeusz (5. század)  a láz  okát  külső  behatással (irritáció),  testi  megerőltetéssel,  hirtelen pszichés  hatással, gyulladással  magyarázta. Arra  nem  gondoltak  a  bizánci  orvosok, hogy  a láz  a  szervezet  védekező  reakciója. Kezelés során  igyekeztek  a  lázat  mihamarabb  csökkenteni,  megszüntetni.  A pulzus  vizsgálatát  a  4. – 5.  századtól  rendszeresen  végezte  minden  gyógyító. Megállapították  az  érverés  ütemét  (ritmusos  vagy  szabálytalan?), szaporaságát,  teltségét  vagy  elnyomhatóságát. Theophilosz (7. század)  De humani  corporis  fabrica  című  ötkötetes  művének  harmadik  volumene, De pulsibus  (A pulzusokról)  címet  viseli. Megfigyelték  a  légzés  minőségét  (hörgő,  kapkodó,  kihagyó, erőltetett stb.)  a  köhögést,  köpetet.  Hippokratész  útmutatása  alapján[8] kórismézték  a  mellkasi  és  hasi  folyadékgyülemet. Tralleszi  Alexandrosz  (6. század)  a  hasvízkór  (ascites)  diagnosztizálására  ajánlotta  a  kopogtatást. Aeginai  Paulosz (7. század)  könyvében  utal a  kopogtatásra[9], hallgatózásra: Mindkét  diagnosztikus  eljárást  ismerték  és  gyakorolták  a  Pantokrátor  orvosai.  A  gázüszök  fertőzésről    írták: „…. Az  izmok duzzadtak, gyulladtak, sercegnek, úgy mint  emphysemánál[10] (=tüdőtágulatnál)”.

A  felvételkor  megfigyelték  a bőr színét,  rugalmasságát, esetleges  kiütéseket, sérülést,  vérömlenyt, hólyagos  vagy pikkelyes  elváltozásait.  Kórlapjaikban feljegyezték  a  kórelőzményt,  a panaszok időtartamát, jellegét, (a baleset körülményeit),  az aktuális  állapotot, a  felvételi  vizsgálat  eredményét (Steudel 1958), tartalmazta  a kezelést, gyógyszereket és  a terápiás  hatást.    Összességében  a  Pantokrátor  kórlapjai  nem  sokban  különböztek a modern  kórházak  (számítógépes  rendszer  előtti)  kórlapjaitól. A járóbetegekről (nemcsak  a Pantokrátorban) ambuláns  könyvet vezettek.  A műtétre  előkészítették  a pácienseket, a  nem sebészileg  kezeltek  gyógyszeres  és  hidroterápiában  részesültek. Ha  nem is  naponta, de  gyakran  végeztek  uroszkópiát (vizeletnézést). Az ápolási idő valamennyi  kórházban  meglehetősen  rövid,  10—12  nap.  Bizáncban  bevett  gyakorlat szerint  a  reménytelen eseteket  otthonukba  bocsátották,  vagy áthelyezték az  elfekvőbe,  hogy  ágyuk  felszabaduljon a  gyógyítható  akut  betegeknek (Lascaratos és mtsai 1998, Miller 1985).  A Pantokrátorban bevezetett éjszakai orvosi és ápolói  ügyeletet  valamennyi  fővárosi  kórház átvette.  A nap a    vizittel  kezdődött, nyáron  két,  télen  egy  alkalommal  a  főorvos  és  osztályos  orvosok  végiglátogatták  a  betegeket és  minden  nap újból  megvizsgálták  pácienseiket.  A  kórházigazgató hetenként  ellenőrizte  az  egyes  osztályokat, illetve  a betegek  iratait. A főorvosi  látogatásokon  írták elő  a  gyógyszerelést,  egyéb kezeléseket, valamint  a  diétát, ami  eltérhetett  a „normál”  kórházi  koszttól.  Az ápolók  állandóan  a kórteremben  tartózkodtak, az orvosok csak  szükség  szerint. Napközben  rendszerint  a betegágy mellett ült  a felolvasó, vagy a pap, lelki vigaszt nyújtott, imádkoztatta a pácienseket, felolvasta  és  magyarázta a Bibliát, szentek életét taglaló  iratokat,  részt vett a  lakosság  minden  rétegét érdeklő hitéleti  vitákban.

A Pantokrátorban a kezdetektől fogva, a kórházigazgatótól a szolgákig, kizárólag fizetett alkalmazottak  dolgoztak, néhány  munkatárs pap, vagy  szerzetes volt,  ám  ők  is  rendszeres  javadalmazásban  részesültek. A kolostorok  lakói  csak  a kórház  adminisztratív  munkájában  vettek részt.   Valamennyi  betegágy  melletti  dolgozót  szigorúan büntették, ha elhanyagolták a  pácienseket, nem törődtek a jajgatókkal. Ioannész Komnénosz  rendelkezése  nyomán drákói  szigorral  torolták  meg, ha borravalót, hálapénzt fogadtak el. A kapzsi, korrupt, nemtörődöm  alkalmazottakat gyorsan  elbocsátották, súlyosabb esetben  büntető eljárás  indult  ellenük. A Pantokrátor kórház abban (is)  különbözött  a  többi  xenontól,  hogy az  egész  ellátó  rendszert  kivonták  a  pátriárka  felügyelete  alól, közvetlenül a császárnak  voltak  alárendelve. A pátriárka  mindössze a káplánokat  nevezhette ki.  A  Pantokrátorban  azonos  munkacsapat egy—egy  hónapig  volt  szolgálatban, a  következő hónapjuk  szabad,  majd  ismét  egy  havi munka  következett.  Jóllehet  a fizetésüket  évi  egy összegben  kapták, ezért   fél  évi munkát végeztek.  A  xenon   élén  az  igazgató  főorvos  (noszokomosz vagy protarchos, vagy  protomeritész)  állt, aki felügyelte az  orvosi  kart  és   a  gyógyító  munkát,  de  nem  avatkozott  a  gazdasági ügyletekbe.   Osztályonként  két—két  főorvos  (archiatrosz)  váltotta egymást,  csakúgy  mint  az orvosok  (iatrosz),  alorvosok (hypourgosz) és segédorvosok (periosszosz). A periosszoszt  időnként  segédorvosnak,  máskor  felcsernek,  szakápolónak tekintik. A hypourgosz  embathosz— t szokták állandó (kinevezett,  státuszban lévő) orvosnak, a periosszoszt  pedig  rendkívüli  (állományon felüli) segédorvosnak  fordítani. Ismerünk  olyan  adatot is, amely  szerint  az  orvostanhallgatók  töltötték  be    a periosszosz  munkakört.  Miller (1985) azt írja, hogy  az  „embathosz”  a  végzett  orvost,  a „periosszosz”  az orvostanhallgatót jelenti. A periosszosz  orvosok  látták  el alkalmanként a  beteg  szerzeteseket,  ami  arra  utal,  hogy  a mai  szigorló orvosokhoz  hasonló  képzettségűek  lehettek. A  Pantokrátorban  jelent meg  a   bentlakó  orvos  státusza (periosszosz iatrosz), aki  mindig  kéznél  volt,  ha  az  ügyeletes  nem tudta  egyedül  megoldani  a nehézséget.  A nőgyógyászati osztályon  két  férfi főorvos  mellett egy—egy   orvosnő (iatriana) dolgozott. A négy hypourgissa  és  két perissza, csakúgy  mint   a  szolgák,  nők voltak. Az  orvosok között is szigorú  alá—  és  fölérendeltségi viszony  uralkodott.  A  hierarchia  csúcsán  a  szolgálatos  protomeritész (igazgató  főorvos) állt,  őt  követte a  két sebész  főorvos,  azokat a többi  férfi  osztály  főorvosa, a sort  a nőgyógyászat  orvosai  zárták. A Pantokrátor  alkalmazott  „sérvmetszőt” (akiről semmi  közelebbit nem  tudunk),  rész  munkaidőben.  A  poliklinikán  külön  bejáraton,  az  utca  felől  juthattak  be, váró  és több  rendelő helyiség  fogadta  egész  nap  a betegeket. Szakosított  járó beteg rendelést (sebészet, nőgyógyászat, belgyógyászat,  szemészet)  szerveztek. A poliklinikán két (általános) orvos  és  két  sebészorvos,   valamint két iatrosz  periosszosz  vizsgálta  és kezelte a  napi 100 – 120  pácienst.  Ápolókat, asszisztenseket  a  járóbeteg ellátásban  nem  alkalmaztak.  Ellentétben   a  fekvőbeteg intézetekkel, a rendelőkben  a csecsemőket  és  gyermekeket  is gyógyították, nőgyógyászati  kezelés  nem  történt, de egyéb  panaszaikkal a  nők éppen   úgy fordulhattak  a  rendelőintézethez   mint  a férfiak. A poliklinika  munkatársai  is  havi váltásban  dolgoztak   és  feltehetően  évenként  tértek  vissza a fekvőbeteg osztályokra, ahonnan  újabb orvosok kerültek át  a poliklinikára[11].  A gyógyszertár    valószínűleg  a  földszinten  kapott helyet,  legalább 3—4  tágas  teremből  állt. A  gyógyító  személyzethez  hasonlóan  bőségesnek  mondható  a kórházi  gyógyszertár személyi  ellátottsága.  A patikát    a főgyógyszerész  vezette, mellette  két állandó (kinevezett)  és két  rendkívüli  gyógyszerész  készítette  az  ötven  fekvőbeteg  és  a rendelőintézet   betegeinek  orvosságait (Józsa 2009). A  betegellátás  szerves része  a  könyvtár,  kb.  150—200  orvosi kódexet  őrzött.  Részben  ott, részben  a konferencia teremben  történt  a medikus  oktatás,  az  orvosi értekezletek  stb. A halottas  kamra  egyúttal  boncteremként  is  szolgált (Bliquez és Kazhdan 1984, Foucault  1975).  A  kórház  kápolnájában  ravatalozták  fel  és  onnan temették  az elhunytakat.  Bármilyen  furcsán  hangzik,  a  Pantokrátornak  (és  néhány más konstantinápolyi  kórháznak) „saját”  temetője  volt, ahová  csak  a  xenonban  meghaltakat  temették. Magában a  kórházépületben  külön  kápolnája   volt  a nőknek  és  férfiaknak. A  gyógyító részekből könnyen  megközelíthető,  toldalék épületben  működtek  a  kiszolgáló  egységek.  A  konyha, sütőhelyiség, élelmiszer, ágynemű, felszerelés  és  pótágy—raktárak. Műhelyek  és  mosoda egészítették  ki  az  ellátó  részlegeket.  Ugyanabban  az épületben helyezték  el  a gazdasági  adminisztrációt, irattárakat  az élelmezési  hivatalt, amelyek  biztosították a zavartalan   működést[12].

            A  mai  embernek  már  természetes, hogy a  kórházak  ilyen  szervezeti  felépítés  szerint  gyógyítanak, de  a Piroska/Eiréné  tervezte  Pantokrátor  xenon  ebben  is legalább  hét—nyolc   évszázaddal  megelőzte a  modern  európai  gyógyintézményeket  (Józsa  1993A, 1993B,  Miller 1985).  Joggal  merülhet  fel  az  ellenvetés,   a kórház   beosztását,  működési  elveit nem  a császárné határozta  meg.  Ez  kétségtelen,  azonban azokat  mégis  csak  ismernie  kellett, hiszen   segítő társával  Nikephoros  építésszel   úgy  tervezte,  méretezte és  osztotta  be  az  épületet, hogy  a  kórház  mindezeknek  (évszázadokig) megfeleljen.  Semmit   nem  von  le  Piroska érdemeiből, ha  tanácsadói  javaslatait  követte, mert  tudjuk mennyire  nem  könnyű megfelelő  ötletadókat kiválasztani,  javaslataikat mérlegelni.

A  Pantokrátor  nemcsak  vallási  és egészségügyi intézmény (Józsa  2007).  Területén,  de  külön  épületben működött   az aggok  háza   (mai  nevén  idősek  otthona), ugyancsak  külön  házban  helyezték  el a rokkantak  (elsősorban  háborús invalidusok)  menhelyét. Mindkét  intézet  állandó   orvosi  felügyeletét a  kórházból  időlegesen átirányított  szakemberek  biztosították, az  ápoltak  és  gondozottak  lelki  épülésére  (és  talán  szórakoztatására) felolvasó  papokat  rendeltek.  Később,  —   valószínűleg  az 1140—1150-es  években,  —  egészült   ki  a Pantokrátor  árvaházzal, alapfokú  tanintézettel,   és egy  olyan  otthonnal,  ahol a visszavonult,  kiöregedett, vagy  tartósan  beteg  prostituáltak  leltek  menedéket. Mindezeket az  építészetileg  is  esztétikus létesítményeket[13] virágos,  fás, mesterséges  folyóvizekkel és tavacskákkal  teli  környezetben helyezték  el.  A  Carmen  de  Monasterio Pantokratoris[14]  szerint az  épületek  tájolása,  a  termek, az  ajtók  és  ablakok elhelyezése, olyan  volt,  hogy  a  nyári  hőségben az  enyhe  légáramlatok  hűtötték  a  betegszobákat.  Piroska  nem  érhette  meg  művének  teljes  elkészültét és  felavatását (1136), ám férje  tovább  fejlesztette a  Pantokrátor  komplexumot.

Szent  Xéné  (Piroska/Eiréné)  kultuszát  már  nem  lehet  megteremteni, de  szükséges   volna  történetírásunknak,  ismeretterjesztő  és nem utolsó sorban orvostörténeti irodalmunknak pótolni  a  több  évszázados  mulasztást.  Kívánatosnak  tartanám,  ha  Piroska  alakja,  cselekedetei  úgy  élnének  a  nemzet  tudatában,  mint Szt.  Erzsébeté,  vagy  Szt.  Margité.

Irodalom

BLIQUEZ, L.J., KAZHDAN, A.: Four  testimonia in human dissection  in Byzantine times. Bull.       Hist. Med.  58, (1984), 554-557.

BROWNING, R.: The  death of  John   II Comnenus.  Byzantion, 31, (1961), 229-235.

BROWNING, R.: The  Byzantine  Empire.  Weidenfeld & Nicolson,  London,  1984.

BYZANTINE  MONASTIC FOUNDATION DOCUMENTS  (Kiadta: Thomas,J.,

Constantinidis  Hero, A). Angolra  fordította Jordan, R. : Typicon  of Emperor John II.

for  the  Monastery of  Christ Pantokrator in Constantinople.  Dumbarton  Oaks  Papers,  35, (2000), 725-781.

CODELLAS, P.: The  Pantocrator. The Imperial Byzantine medical  centre of  XIIth.     

century AD. in Constantinaple. Bull. Historiae Medicine  12,(1942),392-410 

CONSTANTELOS, D.: Byzantine  phylanthropy and  social  welfare.  Ruthgers  Univ.     Press, New Brunswick,  1968.

FOUCAULT, M.: The  birth  of  clinic: An  archeology of medical perception. Random  House,   New York,  1973.  120-194.

GRAF, A.: Újabb  adalékok  a  Szent László  leányára  vonatkozó  bizánci  szövegekhez.

Egyetemes  Philologiai  Közlöny,  63,(1939), 74-76.

HADZISZ, D., KAPITÁNFFY, GY (szerkesztők): A  bizánci  irodalom  kistükre. Európa  Kiadó, Budapest, 1974.

JÓNÁS, I. SZ..: Árpádházi  Szent  Erzsébet.  Akadémiai  Kiadó, Budapest, 1986.

JÓZSA, L.: Magyar királylány a  modern  európai  kórház  "megteremtője"?  Orvosi           Hetilap, 134,(1993A),196-198.

JÓZSA, L.:Was  the "founder" of  the  first modern  hospital in Europe a Hungarian  royal  princess?   Therapia  Hungarica,  41,. (1993B),153-156.

JÓZSA L.:Beteg  császárok  Bizánc  trónján.  Orvostörténeti  Közlemények.  182/185,  (2003), 35-56.

JÓZSA  L.: A  szociális  ellátás  rendszere  a  Bizánci  Birodalomban. (Történeti

visszapillantás).  Esély,  18, (2007),  (No.  2),  63-76.         

JÓZSA L.:Patikák  Bizáncban.  Lege  Artis Medicinae  19, (2009), 167-168.

JÓZSA L.: Középkori uralkodóink betegségei.   Históriaantik Kiadó, Budapest, 2010.

KÁDÁR Z., NÉMETH I., TOMPOS E.:  A Hágia  Szófia.  Budapest, 1987.  50-70.

LASCARATOS, J., POULACOU-REBELACOU, E., YOTAKIS, J.: Otolaryngological  treatments  in hagiographical  Byzantine  texts  (324-1453 A.D.):  miracles  or  reality? J. Laryngol.  Otol. 112, (1998),   25-30.

LÁSZLÓ, GY.: Szent László győri ereklyetartó  mellszobráról.  In: László, Gy: Régészeti tanulmányok.     Magvető Kiadó, Budapest, 1977.  371-442.

MAGYAR  KATOLIKUS  LEXIKON. (Főszerkesztő: Diós  István). Szent  István Társulat

Kiadása. Budapest.  X. kötet.  2005.

MILLER, T.S.: The  birth  of  hospital  in the  Byzantine Empire.  John Hopkins Univ.       Press, Baltimore-London,  1985.

MORAVCSIK, GY.:Szent László  leánya  és a Bizánci  Pantokrátor  Monostor.

A Konstantinápolyi Magyar Tudományos  Intézet  Közleményei. 1923. 7.-8. füzet. Budapest—Konstantinápoly.

MORAVCSIK, GY.: Az  Árpád-kori  magyar  történet bizánci  forrásai. Akadémiai  Kiadó,

Budapest, 1984.

MÜLLER-WIENER, W.: Bildlexikon  zur  Topographie Istanbuls.  Warmuth,  Tübinmgen, 1977,  209-215.

NAGYMIHÁLYI GÉZA: Árpád—házi Szent Piroska.  Az  idegen  szent. Kairosz, Budapest, 2007.

PUSKELY, M.: Virágos  kert  vala  híres  Pannónia. Ameko Kiadó, Budapest, 1994.  123.

RADÓ, P. (szerkesztő): Az egyház  szentjei.  Palladis Rt.,  Budapest,  1940.

RÉCSEY, V.: Szent  László  király  leányának  Iréne  császárnénak  síremléke  és

bazilikája  Byzáncban.  Vasárnapi Újság.   1904.  35.  szám.

SCHREIBER, G.:  Byzantinisches und  abendländisches  Hospital.  Zur  Spitalordnung des

Pantokrator und zur byzantinischen Medizin.  Byzantinische  Zeitschrift, 42, (1943),116-149.

STEUDEL, J.: Zur  Geschichte der Anamnese.  CIBA Symposium,  5, (1958),178-182.

TARCZAI, GY.:  Az Árpád-ház  szentjei.  Szent  István Társulat  kiadása, Budapest, 1930. Új  kiadás  1994.

VIDA, M.: Az  orvosi  gyakorlat és a gyógyító  szentek ikonográfiája  a XIII-XIV. századi magyarországi  falfestészetben. Orvostörténeti Közlemények,  87/88,(1979),13-63.

WEHLI, T.: II. Komnénosz  János és  Piroska-Eiréné ábrázolása  a konstantinápolyi Hagia

Sophia Székesegyház  mozaikképén.  In: Mezey, L. (szerkesztő): Athleta  Patriae. Szent László-tanulmányok.  Szt. István Társulat kiadása, Budapest, 1980.  239-247.

 

 

 

 



[1]Alkotásai  közül  esetleg  megemlítik a  Pantokrátor  monostort  és  kórházat, amiről    vajmi  kevesen  tudnak.

[2]A  Magyar  Katolikus  Lexikon (Szent  István  Társulat  Kiadása  (Főszerkesztő: Diós  István)   X. kötetében (2005)  Piroska  címszónál  17,  félhasábos  sor  olvasható.  Radó  P.  Az  egyház  szentjei, (Bp. 1940),  valamint Tarczai Gy.  Az  Árpádház  szentjei  (Szent  István  Társulat  Kiadása  Budapest,  1994) kötetekben meg  sem  említik Piroskát, ez  utóbbi,  sem a Szt.  Lászlóról  szóló 33  oldalas,  sem  „A  szentéletű Árpád-lányok”  21  oldalnyi  fejezetekben.  Puskely  Márta : Virágos kert  vala  híres  Pannónia  című művében  (Ameko Kiadó, Budapest, 1994) 13  sort  írt Piroskáról,  valamint  közli  Prodromos  Sírkölteményének  részletét (Moravcsik Gy. fordításában).

[3]A  magyar  írások  1104-re,  a bizánci források 1105—1106--ra  datálják  házasságkötése  időpontját. Valószínűleg a  magyar  adatok  helyesek,  ugyanis  első  (iker)gyermekeit 1106-ban  hozta  világra.

[4]  Szerencsés  módon az utóbbi  évtizedekben  több   hazai  és külföldi  művész alkotott  portrét Piroskáról,  s  a  21.  század  elején  készült ózdi  görög katolikus  templomban  szép  freskóját  is  megfestették.

[5]A feljegyzések  eltérőek,  némelyik  szerint már  élete  utolsó  évében  felvette  az  ortodox  apácák  fekete  ruháját (noha  továbbra  is  férje  mellett  élt),  mások  azt  állítják,  hogy  halálos  ágyán lépett  be  a  rendbe,  s  van  olyan  híradás  amely  szerint csak  halála  után  öltöztették apácának,  s  kapta  új  nevét.

[6]A következőkben nemcsak  a  Komnénosz  dinasztia,  hanem  az  őket  felváltó  többi uralkodó—ház  tagjainak  is nyughelye  lett a  Szent Mihály  templom.

[7]A  középkori   nyugat-európai  ispotályokban  gyakran  3-4 beteg  fertőzte  egymást  egy  közös  ágynak  nevezett  vackon. A párizsi  Hotel Dieu-ban a Nagy Francia  Forradalomig ilyen  állapotok  voltak.

[8]  Megrázták  a pácienst,  és  a mellkasi  vagy  hasi  folyadékgyülem  loccsanási  hangjából  ismerték  fel a  kóros állapotot.

[9]A kopogtatásal  történő tompulat (gyulladásos  beszűrődés, folyadékgyülem stb.)  kimutatását  Auenbrugger  a 19.  század  elején ismerte  fel,  a  nyugati  medicina  alig   kétszáz  éve  alkalmazza. A  bizánci orvosok ezer  évvel  korábban  rájöttek  ennek  diagnosztikus  jelentőségére.

[10]Az  emphysemas  tüdő boncoláskor  valóban  serceg. A fenti megállapításuk  közvetett  bizonyíték  arra, hogy  a  bizánci  kórházakban  rendszeresen  boncoltak.

[11]Ez  az  u. n.  forgó rendszer  csak  az  utóbbi  ötven  évben  terjedt  el  a modern  európai  betegellátásban.

[12]A  kórház  szervezéséről,  működéséről bővebbet az 1993-ban  megjelent  tanulmányaimban közöltem (Józsa  1993A  és  1993B)

[13]A  tágas  belső  terek, színes  üvegablakok,  számtalan  falfestmény,  edényekben  elhelyezett  szobanövények széppé,  lakályossá  tették  a  vaskosfalú  épületeket. 

[14]A Carmen de  Monasterio Pantokratoris c.  költemény Piroska tetteit  és  alkotásait beszéli  el.Moravcsik Gy.(1984)  magyar  fordításában olvashatjuk.