Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2017/14           ISSN: 2062-2597
Cím: ÉLET-TUDOMÁNY-TÖRTÉNET: ESZMÉK, TUDÁS, TUDOMÁNY
Új nézőpontok a görög-római orvoslás történetében


Title: LIFE-SCIENCE-HISTORY
New Viewpoints on the History of Graeco-Roman Medicine

[Letöltés]
Szerző(k): Zimonyi Ákos doktorandusz - ELTE BTK, Történelemtudományi Doktori Intézet, Ókortörténet program
Rovat: Élettudományok története
Kötet: 2016/13
DOI: 10.17107/KH.2016.13.48-62
Kulcsszavak:
antik orvostörténet, Hippokratész, klasszikus ókor, perspektívák, történetírás
Keywords:
ancient medicine, Graeco-Roman World, Hippocrates, historiography, perspectives
Abstract:

Medicine in Graeco-Roman times has a secure place in the narrative of the history of medicine, which is due to the perceived forefather role of modern biomedicine: Hippocrates was seen as the founder of medicine, the inventor of medical ethics, a freethinker, who stood against superstition. This teleological and intellectual perspective, however, has been challenged in the recent decades, first, because modern medicine transcended the Hippocratic ideas by far, which therefore elicited less interest. Secondly, in connection with the scientific progress, doctors were overshadowed by historians, philosophers and philologists in the history of medicine, because most doctors are not trained in classical languages any more, which is paramount in Ancient and Medieval history. Most scholars of history of medicine today do not have any medical education or background, which was unimaginable 30 or 40 years ago. Scholars of non medical education have adopted different approaches to the history of medicine (e.g. history from below - the patient's perspective), and these perspectives also challenged the narrative of a unified health care system in the Ancient world, we are aware that several concepts of health, disease or the human body coexisted at the same time. Thus the aim of this article is to discuss, whether these perspectives can be applied to ancient medicine, and which limitations one encounters when using modern approaches to ancient sources. Furthermore I am also interested, if the new methods also inspired the research of ancient medicine in Hungary, and if yes, to which extent.


Görög és római orvoslás mindig megkülönböztetett helyen, méghozzá az elején szerepelt az orvostörténeti kurzusokon, áttekintő művekben, amit nem csak a kronológia indokolt, hanem az is, hogy az orvostörténeti szakma szemében a klasszikus antikvitás medicinája a modern orvostudomány előfutárának, hovatovább, megalapozójának számított. Elég Hippokratészra (élt kb. Kr. e. 460-370), az orvostudomány atyjára gondolni, aki lefektette az orvosi etika alapjait az Esküvel, megcáfolta az epilepsziáról szóló babonás hiedelmeket a Szent betegségről szóló művében, ami az ún. görög felvilágosodás egyik szemléletes példájának számított. Ezenfelül a betegségek leírásában, klasszifikálásában, vagy anatómiában is sokáig, olykor mind a mai napig meghatározóak a tanai, módszerei elég, ha arra gondolunk, hogy a felülről lefelé, belülről kifelé tartó perspektíva az anatómiában az ő "találmánya" volt (Asper 2015: 22). Ráadásul a hippokratészi és galénoszi orvoslás a 19. századig jelentős részét képezte az orvosi gyakorlatnak és képzésének sőt, néhány aspektusban mind a mai napig érvényesül, mint például az orvosi etikában, nem véletlen, hogy a két kiváló orvos írásainak első modern, kritikai kiadásai is ekkor látták meg a napvilágot. Hippokratész összes műveit 1839-től kezdte kiadni Emile Littré szerkesztésében Oeuvres complètes d'Hippocrate címen, tíz kötetben, bilingvis formában (ógörög-francia). Némileg korábban kezdődött Karl Gottlob Kühn, aki praktizáló orvos volt, 22 kötetes Galénosz összes műveinek kiadása, ami szintén kétnyelvű volt (görög és latin), igaz a fordítás szerzője vagy szerzői nem lettek megadva, ami jelzi, hogy a fordítás nem mindig pontos, így csak korlátozottan használható. A két kiadás jelzi, mekkora igény volt a szakmában a két nagy orvos szövegeinek összegyűjtésére, és hogy ezek használatban is voltak, hiszen az orvosok, valamint a filológusok is gimnáziumi tanulmányaiknak hála kiválóan tudtak latinul és ógörögül is (van der Eijk 2011, 21).

            A 19. ill. 20. század első felében témával foglalkozó kutatók alapvetően két szakterület képviselői voltak. Egyfelől orvosok, akik elsősorban nyugdíjas éveikben foglalkoztak az antik orvostörténettel, iskolásként elsajátítva a latin és ógörög nyelvet, és egy erősen teleologikus szemlélettel viszonyultak az antik orvosláshoz, ami a 19. században abszolút tipikusnak is volt mondható: az antik orvoslás a kiindulópont, ami folyamatosan fejlődött a modern egészségügyig.[1] Másfelől az ókortudósok, akik ekkor a görög felvilágosodás (le miracle grec) jeles képviselőit vélték felfedezni az ókori orvosokban (van der Eijk 2011, 21-22). Aminek iskolapéldája Hornyánszky Gyula: A görög felvilágosodás tudománya: Hippokratész című monográfiája, amely eredetileg 1910-ben jelent meg (Hornyánszky 1910), de 2007-ben újra kiadásra került. A mű teljes mértékben a felvilágosodást vetíti vissza a görög világba és ennek a folyamatnak – az orvostudomány területén belül – legkiválóbb képviselőjének Hippokratészt teszi meg, ami összhangban van a Kr.e. 6.-4. századi preszókratikus filozófia felfutásával. A XX. század elején ez az elgondolás még a korabeli tudományos gondolkodásnak teljes egészében megfelelt, sőt az a tény, hogy a görög filozófia hatalmas hatást gyakorolt az orvostudományra, a szakirodalomban közhely számba megy – még ha az elmúlt évek kutatása némileg árnyalta is a képet. Elég itt a Görög művelődéstörténetre (Németh – Ritoók – Sarkady 2006: 616-617) utalni, ami szintén úgy véli, hogy a filozófia foglal el központi helyet, a többi tudomány a filozófia hatására kezd el fejlődni. Így érthető, hogy Hornyánszky könyve újabb kiadást ért meg a 2000-es években, pláne, hogy azóta nem készült új, magyar nyelvű monográfia a görög orvostudomány kezdeteiről, ide értve Hippokratészt is.

            Ám mindkét szakterület felől érkező kutatók érdeklődése megcsappant a klasszikus kor orvoslása iránt a 20. század közepétől. Egyrészt az alternatív medicina, más kultúrák orvoslásának (pl. kínai) kutatása az ókori orvoslás görögközpontúságát kikezdte, amely szempont a magyar orvostörténetben is megjelent, tudniillik jelentős ideje komoly figyelmet fordított a közel- és távol-keleti ókori kultúrák orvoslására. Az orvosi részről az érdeklődés hiánya többrétű, fontos faktor a klasszikus nyelvek eltűnése az iskolából, de talán a legfontosabb az, hogy a modern orvostudomány megcáfolta az antik orvosi teóriák túlnyomó többségét. Az 1960-as évektől egyre hangsúlyosabb szociális és kulturális nézőpontok miatt pedig az orvosok egyre jobban kiszorultak az orvostörténeti kutatásokból a bölcsész- és társadalomtudományok művelői javára. Az ókortudományban pedig sokáig huszadrangú téma maradt, két okból kifolyólag: egyrészt az orvosi munkák szakmai szövegnek számítottak, és ezek népszerűsége a kutatásban mind a mai napig messze elmarad az irodalmi, történelmi, filozófiai szövegektől, másrészt pedig – a hippokratészi corpus kivételével – mind kívül esnek a görög (Kr. e. 5. század) és a római (Kr.e. 1. század) irodalom aranykorán, bár az utóbbi évtizedek pozitív hozadéka, hogy a hellenisztikus és római kori görög, ill. a császárkori latin irodalom is egyre jobban a kutatás fókuszába került, mind itthon, mind nyugaton (van der Eijk 2011: 22, 28).      

Ugyanakkor az új perspektívák térhódítása messze nem érvényesült hamar és konzekvensen az ókori kultúrák orvoslásában. Ugyanis ezek a szövegek nagyobb részt görögül, kisebb részt latinul íródtak, a középiskolás latin- és görögoktatás háttérbe szorulásával illetve eltűnésével a klasszika-filológusok gondozásába kerültek. Mivel a művek nem maradtak fenn eredetiben csak, mint másolatok középkori kódexekben, a kutatás sokáig a szövegek hagyományozódásával volt elfoglalva, amit van der Eijk "filológiai paradigmának" nevezett el (van der Eijk 2011, 22). Ez alatt azt kell érteni, hogy egy adott mű kézirati változatait össze kell gyűjteni, majd a kéziratokat kisilabizálni, rövidítéseket feloldani, a különböző szövegbeli eltéréseket összevetni, és ezekből rekonstruálni a szöveget. Ez a filológiai alapkutatás már önmagában komoly diszciplína, nem csoda, hogy a különböző hagyományok eltérései, a nyelvi jelenségek és nehézségek, egyes szavak jelentésének tárgyalása, megvitatása mellett nem jutott helytörténeti vagy filozófiai problémák bemutatására, legfeljebb annyiban, milyen hatások vannak a szövegben, milyen forrásokra épül. Ez a paradigma, amellett hogy számos filozófiai vagy történeti kérdés felvetésétől tartózkodott, partvonalon kívülre szorította azokat, akik nem tudtak ógörögül és latinul, pedig akár releváns aspektusokkal gazdagíthatták volna akár ezt a diskurzust. Mint például, kik és hogyan olvasták ezeket az értekezéseket, hiszen a művek szerzői egymás tanaira reflektálnak, gyakran kommentárokat írnak korábbi művekhez, távolabbi perspektívába helyezve a kérdést, az orvosi művek milyen szerepet töltöttek be az orvosképzésben illetve az orvosi praxisban, ami végső soron az írásbeliség funkciójára kérdez rá egy alapvetően szóbeliségen alapuló, zömmel írástudatlan társadalmon belül. Ennek a perspektívának ugyanakkor pozitív hozadéka, hogy modern nyelveken, gyakran komoly kritikai apparátussal is hozzáférhetőek más tudományterületek számára is ezek a művek – ebben a magyar ókortudománynak jelentős elmaradása van, hiszen Hippokratész jelentősebb munkáin,[2] illetve Szóranosz Nőgyógyászatán (Gradvohl 2006) kívül a többi íráshoz nincs magyar fordítás. Ez különösen Galénosz munkásságát tekintve nehezen érthető, aki – mint köztudomású – az ókor legtermékenyebb szerzője volt, az összes görögül megmaradt, Kr.u. 4. század előtt keletkezett mű kb. 10 százalékát írta, ráadásul óriási hatást gyakorolt a késő antik és középkori orvoslásra (Holmes 2009: 554). Két aspektusból volt kevésbé érdekes Galénosz: egyrészt kívül esett mind a görög mind a latin irodalom aranykorán, másrészt munkásságát a szakirodalom messze nem tartotta olyan forradalmian újnak és merésznek, mint Hippokratészét, már csak azért sem, mert Galénosz előszeretettel írt kommentárokat elődje műveihez, és az originalitásra, egyediségre fókuszáló modern szemlélet ezzel alig tudott valamit kezdeni (van der Eijk 2011: 28).         

Azoban hiba volna teljes egészében háttérbe szorítani ezt a paradigmát, már csak azért is, mert a filológia, mint diszciplína is komoly fejlődésen esett át, továbbá kerültek elő olyan kéziratok, kódexek, amelyek eddig nem ismert szövegeket tartalmaznak. Például egy kézirat tanulmányozásakor derült ki, hogy Galénosz eddig nem ismert művéről van szó, ami a Peri alüpiasz (A bánattalanságról) címet kapta a kutatásban, és értékes információt tartalmaz Galénos műveiről és könyvtáráról, ami Kr.u. 192-ben a tűz martaléka lett, még barátainál őrzött kéziratai nagy része is odaveszett.[3] De Galénosz számos elveszettnek hitt szövege került elő arab és szír kéziratokban, mint például a Legjobb orvos felismeréséről (De optimo medico cognoscendo) szóló munka, vagy legújabban Galénosz kommentárja Hippokratész Epidémiáiról,[4] ami az orientalista és arab filológusok munkáját teszi nélkülözhetetlenné az antik orvoslás megismerésében. Az 1980-as évek végétől aztán a kevésbé felkapott görög és római orvosok munkái is kezdtek megjelenni, hiszen korábban az antik orvostörténet addig szinte kizárólag a hippokratési és a galénosi korpuszra fókuszált. Itt további nehézség volt, hogy ezek a művek zömmel elvesztek az utókor számára, és csak más szerzők hivatkozásaiból van néhány töredékünk: így például a hellenisztikus orvoslás legfőbb képviselőinek, Hérophilosznak és Eraszisztratosznak tanait és felfedezéseit elsősorban a Kr. u. 1. században élt Celsus műveiből (kisebb részt Galénoszból) ismerjük. Ez is inkább az alapkutatás körébe tartozik. Mára viszont a jelentősebb orvosi szerzők (Hérophilosz, Eraszisztratosz, Dioklész, stb.) töredékei kommentárral, modern nyelvi fordítással a kutatás rendelkezésére állnak (Holmes 2009: 554).[5] A két fő auktor kutatása még most is elsőséget élvez, de az eddigi filológiai aprómunka, illetve a teleológikus perspektíva, azaz mennyiben igaz, mekkora befolyással volt az adott elmélet az utókorra, háttérbe szorult. Ilyen ma már alig tárgyalt probléma például az ún. hippokratészi kérdés, azaz a Corpus Hippocraticum 51 műve közül, amelyek 2-300 év alatt keletkeztek, melyiket írta ténylegesen Hippokratész, melyiket fiai vagy követői, és melyek kerültek be jóval később a korpuszba. Itt a 19. század végi népszerű forráskutatása (Quellenforschung) segítségével, azaz stilisztikai és szóhasználati eszközökkel, valamint a művekben foglalt tanok időbeliségével esetleg ezekre való direkt és indirekt utalásokkal kívántak felállítani egy kronológiát, kevés sikerrel, így inkább a modern kutatás hippokratészi orvosról vagy szerzőről beszél (Lloyd 1975: 171-192). Hasonló ehhez a szintén sokat tárgyalt probléma, hogy a corpus mely darabjai kósiak és melyek knidosiak, azaz a Kr.e. 4.-2. század két legnagyobb orvosi iskolájának képviselői, előbbiek a retorikailag kifinomult, orvosi teóriákat feszegető művek, utóbbiak egyszerűbbek, archaikus, primitív elgondolásokat tartalmaznak és inkább a betegségek csoportosításával foglalkoznak. Wesley Smith ugyanakkor meggyőzően kimutatta, hogy a két iskola közti különbségtétel Galénos kommentárjának teljes félreértésén alapult, amely próbálta rekonstruálni a szerzőségi viszonyokat és a kronológiát (Smith 1973: 569-585; Langholf 1990: 12-36; Asper 2015: 21-22).

            A ránk maradt szövegek még azt a problémát is feszegetik, hogy a szövegek összegyűjtése és rendszerezése mennyiben befolyásolja azt a képet, ami az antik orvostörténetről a kutatók emlékezetében él. Bár számos forrás sikeresen túlélt több évszázadot, hiszen a mindennapi életben, oktatásban használták ezeket a szövegeket, még így is töredéke maradt fenn annak, ami Kr.e. 5. század óta íródott, számos fontos munka elveszett vagy nem került be a hagyományba, pedig a kortársak gondolkodására alapvető hatással bírhatott, ami persze az ókortudomány összes tudományágának komoly problémája. Ez végső soron egy nagyon korlátozott, sőt akár elfogult képet alkot a kor orvoslásáról. Hiába tudjuk, például, hogy a hippokratészi humorálpatológia csak egy elmélet volt a sok közül a Kr. e. 5.-3. században, ha a többi elméletről nem vagy csak áttételesen, jóval később élt szerzők homályos utalásaiból értesülünk. Ez a válogatási folyamat már az antikvitásban elkezdődött, elég a hippokratészi korpuszra gondolni, amely összeállítása a Kr.e. 3. évszázadban elkezdődött, amikor számtalan, területileg és időben távol eső és olykor igen eltérő elméleteket valló orvosok műveit Hippokratész neve alatt gyűjtötték össze. Ahogy a korpusz növekedésnek indult, és az orvosi tanításban és praxisban használatba került, háttérbe szorította a korszak többi medicináról író szerzőit. Galénosz esetében is hasonló folyamat zajlott le, bár személyesen maga Galénosz is azon volt, hogy összegyűjtse az írásait az utókornak, ráadásul ő bevallottan arra törekedett, hogy riválisai műveit partvonalon kívülre szorítsa. A hippokratészi és galénoszi szövegek elsődlegessége miatt kisebb szerzők és nem irodalmi források, mint feliratok, papíruszok, régészeti leletek vizsgálata az 1980-as évek előtt alig voltak bevonva a vizsgálatba, míg mostanra elég komoly anyag áll rendelkezésre a nem irodalmi források orvosi vonatkozásáról is (van der Eijk 2011: 27-28).[6]

            A filológiai paradigmát magunk mögött hagyva az 1960-as évek végétől az orvostörténet mint önálló tudományterület komoly fejlődésen ment keresztül, elsősorban a többi akadémiai diszciplína új nézőpontjainak beemelésével, mint a szociológia, antropológia vagy a történettudomány. Talán csak a két legfontosabbat említsem, 1970-es évek végén, 1980-as évek elején egy amerikai pszichiáter és antropológus, Arthur Kleinman munkássága gyakorolt óriási hatást az orvostörténetre. Ő felhívta a közvélemény figyelmét arra, hogy az egészségügyi rendszer egy kulturális rendszer, vagyis ahogy egészségről, betegségről gondolkodunk (pl. egyes tüneteket milyen jelzővel, vagy akár névvel illetünk, stb.), betegség esetén kihez fordulunk, az mind az adott társadalom kultúrájában gyökeredzik. Tehát az egészség és a betegség egy társadalmilag és kulturálisan meghatározott konstrukció, az egyén a testéhez, testi működéséhez való viszonyát mindig, újra és újra átértelmezi a külső –társadalmi és kulturális – hatások folyományaképpen. Egészség és betegség, ezek megélése, ezekhez való viszony mindig az adott kulturális háttérrel együtt értelmezendő (Kleinman 1978: 85-93; 1980). Ez arra is rámutat, hogy más kultúrák máshogy viszonyulnak a testükhöz, betegséghez, gyógyítókhoz, ami az alternatív medicina, és az ezoterikus medicina, mint például az indiai (ájurvédikus) vagy a kínai orvoslás iránti fokozott érdeklődéshez vezetett. Ez arra is felhívta a figyelmet, hogy a nyugati orvostudomány mellett is vannak más elképzelések, és arra ösztönözte a kutatókat, hogy ezen egészségügyi kultúrák összehasonlításával további perspektívákat nyissanak az orvostörténetben, azaz milyen párhuzamok és milyen eltérések mutatkoznak, és esetleg ezeknek mik a magyarázatai. Az ilyen összehasonlítások a görög-római orvoslásban is megkezdődtek, előbb a kínai és görög orvoslás összehasonlításával, méghozzá elsősorban azzal, hogyan mérték és értelmezték a pulzust, ami akkoriban az elsőszámú diagnosztikai eszköznek számított (Kuriyama 1999; Lloyd 1996, 2002, 2004). Valamint más ókori kultúrákkal is elkezdődött az összehasonlítás, a mezopotámiai (Horstmanshoff – Stoll 2004; Asper 2015: 19-46) illetve kisebb mértékben az egyiptomi folyamvölgyi kultúrákkal (Jouanna 2004: 1-21), ami azért is nagy szó, mert korábban a kutatás kategorikusan kizárta a közel-keleti és egyiptomi hatást a hippokratészi orvostudományra, legfeljebb a hellenisztikus korra engedte meg, de ott is csak korlátozottan (Nutton 2004: 40-44).[7] Ez a paradigmaváltás ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a görög illetve a római kultúrán belül is sok elképzelés létezett egészségről, betegségről, amelyek egyszerre jelen voltak, és emiatt folyamatosan párbeszédben álltak egymással (Holmes 2009: 553).

            A másik fontos kérdésfelvetés Roy Porterhez kötődik, aki 1985-ben írta meg cikkét, hogy az addigi eszme-, intézménytörténeti és híres orvosok perspektívája helyett a történelem alulnézetben perspektíva váltsa fel (Porter 1985a: 175-198; Porter 1985b: 1-22). Ez a paradigmaváltás a történelemtudományok terén is jelentkezett, például a mikrotörténelem irányzatban. Porter az egészségügyet páciens szemszögéből kívánta bemutatni, hogyan értelmezték azt, ami a testükkel történt, hogyan próbálta a külvilág felé jelezni a betegségét, hova fordult segítségért, stb. Illetve ez a paradigma arra is felhívja a figyelmet az autoritásra, illetve hatalmi viszonyokra, és hogy ez a páciens szemszögében hogyan csapódik le, ami a modern orvosi etika problémakörébe tartozik (Steger 2007: 230-232). Emellett azonban azt is meg kell jegyezni, hogy Porter felhívása kevésbé talált értő fülekre az orvostörténetben,[8] ugyanakkor a medicinában is, hiszen az orvoslás hihetetlen ütemű fejlődése a második világháború után, modern képalkotó diagnosztikai eszközökkel (ultrahang, MRI, stb.) egyre inkább személytelenné tette az orvoslást. A páciens testének fizikai kontaktussal történő kivizsgálása (tapintás, nyomás, kopogtatás, stb.) fölöslegesnek, történetének megismerése az orvos drága idejének pazarlásának tekinthető, hiszen a modern diagnosztikai eszközök sokkal pontosabban adnak a páciens egészségi állapotától információt. Vagyis a technikai fejlődés nem járt együtt nagyobb megértéssel, empátiával a beteg iránt, személyessé téve a gyógyítást, inkább ellenkezőleg (Shorter 1993: 794; Condrau 2007: 526; Petridou – Thumiger 2016: 1-3).

            Ezek a perspektívák ugyanakkor felvetik a kérdést, mi az orvostörténelem feladata? Intézmények történetének, esetleg híres orvosok életrajzának megírása? Vagy az orvostudomány története, azaz a betegség-egészségről, anatómiáról, fiziológiáról, stb. alkotott elképzelések, tanok, kutatások története? Értelemszerűen előbbi az alapkutatás részét képzi, hiszen lehetetlen úgy beszélni letűnt korok orvoslásáról, hogy az intézményi illetve személyzeti háttér nem ismert, utóbbi pedig az eszmetörténeti, filozófiai keret, amelyben a gyógyítás történik. Ez a filozófiai aspektus az orvostörténet intellektuálisnak nevezett ága, amely azt kutatja, hogy milyen orvosi elképzelések voltak, és – összekapcsolva a teleológiai aspektussal – ezek mennyiben előfutárai a mai orvostudománynak. Az antik orvostörténet kutatásában ez a nézőpont komoly támogatást kapott a filozófiatörténet felől, hiszen mindkét diszciplína (orvostudomány és filozófia) eredetét az ókori Görögországra vezette vissza. Azonfelül könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a görög filozófia milyen nagy hatással volt a hippokratészi tanokra (például Longrigg 1993; Jouanna 1999; van der Eijk 2005: 8-41).  Sőt mostanában egyre komolyabb irodalma van annak, hogy néhány görög orvos – elsősorban Galénosz, de Dioklész vagy Eraszisztratosz is – komoly filozófiai munkássággal bírt, etikai, metodológiai illetve ismeretelméleti megfontolásaik nagy hatással voltak koruk filozófiai gondolkodására (Frede 1987: 225-242; Barnes 1991: 50-102; Hankinson 2008). Mindez arra mutat, hogy a két tudományág között aligha létezett éles határvonal az ókorban, mint ahogy Arisztotelész példája is mutatja, aki számos orvosi vonatkozású munkát írt (van der Eijk 2005: 14-18), helyette inkább a tudományos gondolkozás történetéről kell kutatásokat folytatni társadalmi és intézményi keretek közt. Ez túlmutat az egyes tudományok történetén, és arra keresi a választ, hogyan keletkezik az elmélet, hogyan fogalmazzák meg, hogyan (kik, mikor, hol) vitatják meg, hogy terjed el, milyen intézményi keretek közt zajlottak ezek a folyamatok, stb. (van der Eijk 2011: 24-25).          

Ugyanakkor az orvostörténelem egyik fontos aspektusa, hogy milyen betegségek léteztek, milyen tünettel jártak, be lehet-e ezeket egyáltalán azonosítani, és hogyan (paleopatológia). Tehát ókori és középkori auktorok leírásaiból próbálták rekonstruálni a tüneteket és abból meghatározni a diagnózist, esetleg ismert kórokozóval összefüggésbe hozni. Ha volt régészeti lelet, ez sikerrel is járhat, mint például a jusztiniánuszi pestis (Kr.u. 541-542), ahol sikerült kimutatni a Yersinia pestis baktériumot (Wagner 2014: 319-326) vagy, hogy a thuküdidészi járvány Athénban (Kr.e. 430-425) valójában hastífusz lehetett (Papagrigorakis 2006: 206-214).[9] De leletek híján, csak a thuküdidészi leírás alapján is a kutatás sokáig arra fókuszált, hogy a járvány milyen betegség lehetett, például flekktífusz, kanyaró, vagy himlő (Leven 1991: 141-144). Ez a retrospektív diagnózis mára háttérbe szorult, ma inkább az a kérdés foglalkoztatja a kutatókat, hogyan reagáltak az Athéniek a járványra, milyen hatással volt a társadalomra a járvány (Orwin 1988: 831-847; Leven 1991: 153-156; Horstmanshoff 1992: 43-65; Nielsen 1996: 397-407). Ezzel szoros összefüggésben a kleinmani narratíva pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy számtalan elképzelés létezett a betegségről az ókorban, ami számtalan kezelési módot implikált az egyén és a társadalom szintjén, kezdve a családi gyógyítással, közelben elérhető gyógynövényekkel és mondókákkal, ráénekléssel, de akár gyógyító kultuszokkal, vagy mágikus praktikákkal is. Vagyis az antik orvostörténet révén nem csak a betegség és gyógyítás dimenziójába nyerhetünk bepillantást, hanem az antik mentalitás-, társadalom-, vallás- és kultúrtörténetbe is, ennél fogva nem meglepő, hogy számos brit és amerikai egyetemen is vannak klasszika filológiából és ókortörténetből antik medicináról szóló kurzusok (van der Eijk 2011: 25-26).          

Az orvostörténet sokáig a betegségre fókuszáltságára ellenhatásként jött az (fizikai és mentális) egészség, higiénia, jóllét, és ehhez kapcsolódó témakörök, mint életstílus, életminőség, dietétika, wellness, stb.. Ez nem csak az életkörülményeket (klimatikus viszonyok, természetes és mesterséges környezet) foglalta magába, amelyek hangsúlyos szerepet kaptak a magyar orvostörténetben, hanem azt is, hogyan gondolkodunk az egészségről, hiszen ahogy a betegségről is sok elképzelés létezett, így az egészségről is, a betegség hiányától egészen a kiegyensúlyozott, boldog életig. Így joggal irányult a témával foglalkozó szakemberek figyelme arra, mit értettek (testi és lelki) egészség alatt az ókorban, milyen eszközöket véltek hatékonynak egészségi állapotuk fenntartásában, felügyeletében, helyreállításában esetleg javításában mind egyéni, mind társadalmi szinten. Mivel a görög és római orvosok érdeklődésének homlokterében szintén ezek a kérdések álltak, az egészség (hügieia) a Kr. e. 5.-4. századi orvosok egyik fő témája volt, ugyanis az orvos feladatai között ugyanis épp olyan nagy hangsúlyt kapott az egészség fenntartása, illetve a prevenció, mint a gyógyítás. A diaita (latinul diaeta) nem csak az étkezéssel (diéta) foglalkozott, hanem mindennel, ami a testi egészséghez hozzátartozik, így a testedzés, pihenés, wellness, vagy akár az álmok jelentése is, tehát nagyjából a mai életstílus fogalommal feleltethető meg (King 2005; van der Eijk 2011: 26).          

Mindezek a perspektívák új megközelítést adtak az intellektuális szemléletnek, ami nem szűnt meg, hiszen alapvetően egy szűk, nagy műveltségű kör iratai vannak a kutatás fókuszában, hanem más témákra helyezte a hangsúlyt. A pozitivista, progressziót hangsúlyozó szemléletet felváltotta a már korábban említett eszmetörténeti megközelítés, amely nem azt vizsgálja, hogy az adott gondolat igaz, vagy mekkora hatással volt az utókorra, különösen a modern orvostudományra, hanem magukra a gondolatokra, vagy tanokra, hogyan jöttek létre, hogyan terjedtek el, milyen fogadtatásban részesültek, és ez az alkotás – vitatás – befogadás (esetleg elvetés) folyamat hogyan illeszkedik a kor történeti kontextusába. Vagyis az antik medicina eszmetörténete az antik kultúra kutatásába tartozik, milyen elképzelések léteztek betegségről és egészségről, ezek hogyan alakultak ki és fejlődtek tovább, elfogadták-e ezeket a páciensek és más orvosok, illetve mennyiben befolyásolták a fennálló orvos-páciens viszonyt, az orvoslás társadalmi elfogadottságát. Vagy hogyan igazolták az orvosi munka, az orvosi mesterség vagy tudomány létjogosultságát, mint egy elméletileg megalapozott gyógyítási formát, különösen más, vallásos, vagy mágikus gyógyítást képviselő személyekkel szemben? E kérdések megválaszolása során betekintést nyerhetünk a korabeli retorika, jog, filozófia, vallás és egyéb diszciplínák világába, illetve ezen diszciplínák segíthetnek megérteni a korabeli orvosi praxist. Vagyis azzal is kell foglalkoznia, mi a medicina viszonya a vallással vagy más tudományterületekkel, mint a filozófia és a jog, különös tekintettel arra, hogyan ismerték el az orvosi szakértelmét, hogyan lett tekintélye egyrészt a páciensei, másrészt a társadalom többi tagjai – elsősorban riválisai és egyéb gyógyítók – szemében, milyen jogszabályok közt dolgoztak (pl. felelősségre voltak-e vonhatók), valamint mennyire ragaszkodtak hagyományaikhoz, vagy inkább az újítás szószólói voltak (van der Eijk 2011: 26-27).[10]

            Ugyanakkor az orvostörténelem érdeklődni kezdett a nem tudományos, irracionális, mágikus illetve babonás elképzelések iránt a premodern időszakban, így az ókorban is, és számos tanulmány készült a népi (Harris 2016), mágikus (Dasen 2014: 177-191) vagy vallásos orvoslásról – különösen Aszképiosz kultuszáról – is (Riethmüller 2005; Wickkiser 2008). Ugyanakkor ezek a gyakran irracionális vagy mágikus elképzelések olykor megjelennek az orvosi auktoroknál, amivel a teleologikus progresszív paradigma nem tudott mit kezdeni, emiatt az orvosi szövegekben lévő irracionális, vallásos, olykor babonás, netán az előrelépést hátráltató (vagy annak vélt) tartalmakat elhallgatta, addig ezek a paradigmaváltás következtében újból vizsgálat tárgyai lehetnek. Különösen a vallás illetve mágia, ami a 19.-20. század felvilágosult tudósainak érdeklődésén kívül esett, mígnem Ludwig Edelstein 1937-es tanulmányában amellett érvelt, hogy a vallás elfogadott, a mágia viszont elutasított volt az orvosok részéről (Edelstein 1937: 201-246). A magyar orvostörténelem is elfogadja a vallásos gyógyítás létjogosultságát a klasszikus ókorban, ám a felosztás templomi és racionális medicinára azt implikálja, hogy előbbi le lett váltva az utóbbival, pedig ezek békésen megfértek egymás mellett a késő ókorig, sőt a középkorban is, gondoljunk csak a számtalan gyógyító szentre vagy ezek kultuszára. Mindenesetre az Edelstein által hozott példák a mágia elutasítására (pl. ráéneklés, varázsamulettek, stb. elítélése Galénosznál és másoknál) épp arra utalnak, hogy sok orvos élt ezekkel, ugyanakkor nem vesztették el az orvosi státuszukat csak emiatt, pedig Ulpianus, a Kr.u. a 2.-3. század fordulóján élt jogász szerint a mágiával gyógyítók nem tekinthetők orvosnak (Dig. 50, 13, 1, 3). Továbbá ma már a vallástudomány sem tart fenn olyan éles distinkciót vallás és mágia között, mint Edelstein idején (Graf 1991: 188-213). Pedig az orvosi szövegek között is bőven van mágikus ihletésű, elég a számok szerepére gondolni a hippokratési embriológiában (7 vs. 8 hónapos magzat), vagy a kritikus napok tanában, és e vizsgálatban a magyar ókortudomány is kivette a részét, a Gyógyító számok című kötettel (Németh 2008). De sokáig hasonlóan babonásnak és irracionálisnak tűnt a Diéta 4. könyve, amely az álmokról szól, és hogy mely álmok jelezhetnek betegséget, és ilyenkor milyen gyógymód segít. Ez is abba az irányba mutat, hogy a görög és római orvoslásnak jóval szorosabb kapcsolata volt az irracionálisnak és babonásnak tartott egyiptomi és főleg babiloni gyógyászathoz, mintsem ezt korábban feltételezték. Ez újabb vizsgálatokat követel meg a közel-keleti-görög kulturális kapcsolatokból, amelyekre egyre több példa az utóbbi évekből (van der Eijk 2011: 23-24).

            Szintén új perspektíva az orvostörténetben a gender studies, azaz jelen kontextusban a nők egészségének és betegségének a kutatása, kiemelt figyelemmel a nőgyógyászatra. A klasszikus ókorból ismerünk nem kevés művet, ami a nők betegségeivel, különösen a terhesség és meddőség problémájával foglalkozik, és érdekes módon ezeket majdnem mind férfiak (hippokratészi szerzők vagy Szóranosz) írták, miközben nem kevés orvosnő felirata maradt fenn az ókorból, akkor miért csak néhány női szerző neve maradt fenn, az is a római korból (Aspasia, Metrodóra,vagy Kleopátra) (Gradvohl 2006: 80; Flemming 2007: 257-279). Már ez a probléma is illusztrálja, milyen perspektívákat rejt az antik orvoslás nőkre fókuszáló tanulmányozása, mennyit lehet ezekből az információkból megtudni a nők mindennapi életéből, vagy társadalmi státuszáról. Hiszen míg a nők az irodalmi alkotásokban jobb esetben is mellékszereplők voltak, addig a nőgyógyászati kézikönyvek "esetében éppen az ellenkezőjéről beszélhetünk: ezeknek valóban a nők állnak a középpontjában." (Gradvohl 2006: 82) Ennélfogva nem meglepő, hogy az elmúlt két évtizedben számos kiváló munka látott napvilágot akár a nőgyógyászatról és a női test felfedezéséről (King 1998; Flemming 2000) vagy specifikus témáról, mint például az abortusz (Kapparis 2001; Gradvohl 2006: 82-103).          

Új fejlemény, hogy az orvostörténet nemcsak a betegségre, de az egészség témakörét is magában foglalja, amihez az új keletű, a mentális egészség ill. mentális zavarok iránti érdeklődés is tartozik. Mivel ezt a területet kutatók szinte kizárólag modern definíciókkal és koncepciókkal dolgozik, még nehezebb pontosan körülhatárolni, hogy a görögök és a rómaiak kit és milyen feltételek teljesülése esetén tartottak őrületnek, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy a szakma ma is nagyon megosztott több alapvető kérdésben.[11] Vagyis, hogy egy olyan fogalom, mint até (kb. elvakultság), mania (kb. őrültség) vagy melancholia (kb. mániákus depresszió) mit jelentenek, az kis túlzással szerzőről szerzőre változott, mint ahogy az is, hogy mit tekintettek elmebajnak. Platón Timaioszában (86b) a lélek betegségének (anoia) két típusa van, a mania (őrület) és amathia (tudatlanság, ostobaság), vagyis az elmebaj problémája nála morális kérdés. De az elmezavar okai vagy kezelhetősége is nagy eltérést mutat a különböző íróknál, görög tragédiákban például, ahol gyakori az őrült, mint szereplő az őrület isteni harag következménye, és a gyógyulás, ha egyáltalán lehetséges, szintén isteni kegyből történik. Az orvosi szerzőknél az elme zavarai a test funkcióinak zavarából adódnak, például az epe vagy a nyák túltengése, és a kezelés is ennek megfelelően, a túl sok testnedv eltávolítása a testből. Azaz nem létezett önálló koncepció az elme egészségéről és betegségéről, ezeket a testtel összhangban látták, nem úgy, mint Platón, aki a lélek betegségeit önálló kategóriaként kezelte a testi bajoktól. Itt tehát vallási, filozófiai, irodalmi és orvosi perspektívák csapnak össze, mindegyik próbál saját magyarázatot alkotni, és azt elfogadtatni a többivel, ami egy egységes áttekintést lehetetlenné tesz. Inkább az kerül a vizsgálat fókuszába, hogy egyes írók vagy iskolák milyen elképzeléssel voltak az elmezavarokról és milyen gyógymódot kínáltak rá, ahogy a nemrég megjelent tanulmánykötet Mental Disorders in the Classical World (Harris 2013) is jelzi, amely különböző aspektusokból (nevezéktani, filozófiai, jogi, egyes szerzők nézetei) mutatja be a probléma sokrétűségét (van der Eijk 2011: 31-35).

            Mindezen pozitív fejlemények mellett az új perspektívák beemelésének vannak korlátai is az ókori Hellászban és Rómában. Ilyen például a már említett forráshiány, azaz számtalan nagy jelentőségű munka elveszett, ami pedig megmaradt, gyakran olyan nagy idő- és térbeli szétszóródás jellemzi, ami megnehezíti, ha nem ellehetetleníti a modern metódusok alkalmazását. Hiába tudjuk például, hogy a metodikus iskola a Kr. u. 1.-3. században táptalaja volt a különböző orvosi teóriáknak, ha Szóranoszon kívül gyakorlatilag semmi sem maradt az utókorra ezekből, csak Galénosz dühös, helyenként személyeskedésbe és csúsztatásokba átcsapó kritikája. Gyümölcsöző lenne egyes perspektívák, mint a demográfia vagy a már fentebb tárgyalt történelem alulnézetből, azaz a páciens perspektívájának érvényesítése a klasszikus ókorban, csak a tudomány jelenlegi állása szerint nincs olyan forrás az ókorból, kivéve talán Aelius Aristeidés Szent Beszédeit (Hieroi Logoi), amelyen ez utóbbi a módszer alkalmazható volnának (Steger 2007: 230-238). Ilyenkor muszáj az orvosi narratívából kiindulni, amiben viszont most a páciens lesz a viszonyítási pont, és nem az új felfedezés vagy orvosi teória, mint ahogyan azt számos tanulmány tette az idei Homo Patiens – Approaches to the Patient in the Ancient World tanulmánykötetből tette (Petridou – Thumiger 2016). Illetve arra is figyelni kell, hogy olyan fogalmak, mint egészségügyi ellátórendszer, vagy medikalizáció nem vagy nagyon korlátozottan használhatók a 18. század előtti orvoslás vizsgálatában (van der Eijk 2011: 23), bár ha ezeket a terminusokat a kulturális antropológia szemszögéből használjuk (mint Kleinman), és felhívjuk a figyelmet, hogy nem a modern értelemben kívánjuk használni ezeket, használható perspektívát tudnak nyújtani.          

Összefoglalásul tehát, még ha a metódusok egy része okozhat némi problémát a kutatásban, számos új perspektívával gazdagította az ókori orvostudomány kutatását. Az új nézőpontok alkalmazása az antik orvoslásban a kutatás népszerűségét az angol nyelvterületen nagyban növelte, elég, ha szemre vesszük a L’année philologique által elmúlt években listázott orvostörténeti közlemények sorát. Kívánatos lenne, ha itthon is komolyabb kutatások folynának ez irányban, bár a magyar ókortudomány még néhány fontosabb mű lefordításával adós maradt. Remélem ugyanakkor, hogy nem csak az ókorral foglalkozó kutatók, hanem az élettudományok képviselői, kiváltképp az orvosok, is nagyobb érdeklődéssel fordulnak az ókori medicinához, és előbbi diszciplína kutatóival szorosabban együttműködnek. Hiszen a tudományágak egyre specifikusabbá, differenciáltabbá válásával aligha lesznek tömegével olyanok, akik az antik orvostörténet minden egyes aspektusához, mint pl. anatómia, fiziológia, patológia, filozófia, ógörög és latin (vagy kínai, akkád, héber, stb.) nyelv és filológia, történelem, stb., illetve ezek kutatási metódusaihoz (pl. forráskritika) mind kiválóan értenek. Ehhez egy széleskörű, interdiszciplináris összefogás szükséges, ami még Nyugaton is csak kialakulóban van, és amihez első lépést épp az Élet – tudomány – történelem a konferenciának a segítségével tehetjük meg.

Irodalom

Greek Medical Papyri I., (szerk.) ANDORLINI MARCONE, I., Firenze, Instituto Papirologico G.Vitelli, 2001.

ASPER, M.: Medical Acculturation? Early Greek Texts and the Question of Near Eastern Influence = The Frontiers of Ancient Science. Essays in Honor of Heinrich von Staden, szerk. HOLMES, B., FISCHER, K.-D., Berlin, De Gruyter, 2015 (Beiträge zur Altertumskunde 338), 19-46. http://dx.doi.org/10.1515/9783110336337-004

BARNES, J.: Galen on Logic and Therapy = Galen's method of healing: proceedings of the 1982 Galen Symposium, szerk. KUDLIEN, F., DURLING, R. J., Leiden, Brill, 1991 (Studies in Ancient Medicine 1), 50-102.

CONDRAU, F.: The Patient’s View Meets the Clinical Gaze. Social History of Medicine 20, no. 3 (Dec. 2007), 525–540. http://dx.doi.org/10.1093/shm/hkm076

DASEN, V.: Healing Images, Gems and Medicine. Oxford Journal of Archaeology 33, no. 2 (2014), 177–191. http://dx.doi.org/10.1111/ojoa.12033

DRESCHER, J.: Out of DSM: Depathologizing Homosexuality. Behavioral Sciences 5, no. 4 (Dec. 2015), 565-575. http://dx.doi.org/10.3390/bs5040565

EDELSTEIN, L.: Greek Medicine in its Relation to Religion and Magic. Bulletin of the Institute of the History of Medicine 5 (1937), 201-246.

FLEMMING, R.: Medicine and the Making of Roman Women: Gender, Nature, and Authority from Celsus to Galen, Oxford – New York, Oxford University Press, 2000.

FLEMMING, R.: Women, Writing and Medicine in the Classical World. The Classical Quarterly 57, no.1 (May 2007), 257- 279. http://dx.doi.org/10.1017/s0009838807000225

FREDE, M.: Essays in Ancient Philosophy, Oxford, Oxford University Press, 1987.

GAROFALO, I.: Erasistrati fragmenta, Pisa, Giardini, 1988 (Biblioteca di studi antichi 62).

GRADVOHL, E.: Sóranos, Bp., Új Mandátum Könyvkiadó, 2006 (Kréné 8).

GRAF, F.: Prayer in Magic and Religious Ritual = Magika Hiera: Ancient Greek Magic and Religion, szerk. FARAONE, C. A., OBBINK, D., Oxford – New York, Oxford University Press, 1991, 188-213.

The Cambridge Companion to Galen,szerk. HANKINSON, R. J., Cambridge, Cambridge University Press, 2008. http://dx.doi.org/10.1017/ccol9780521819541

Popular Medicine in Graeco-Roman Antiquity: Explorations, szerk. HARRIS, W. V., Leiden – Boston, Brill, 2016 (Columbia Studies in the Classical Tradition 42). http://dx.doi.org/10.1163/9789004326040

Mental Disorders in the Classical World, szerk. HARRIS, W. V., Leiden – Boston, Brill, 2013 (Columbia Studies in the Classical Tradition 38).

HOLMES, B.: Medicine = The Oxford Handbook of Hellenic Studies, szerk. BOY-STONES, G., GRAZIOSI, B., VASUNIA, P., Oxford – New York, Oxford University Press, 2009, 552-568.

HORNYÁNSZKY, GY.: A görög felvilágosodás tudománya: Hippokratész, Bp., MTA Könyvkiadó Vállalata, 1910.

HORSTMANSHOFF, H. F. J.: Epidemie und Anomie: Epidemien in der griechischen Welt (800–400 v. Chr.). Medizinhistorisches Journal 27, no. 1 (1992), 43-65.

Magic And Rationality In Ancient Near Eastern And Graeco-Roman Medicine, szerk. HORSTMANSHOFF, H. F. J., STOLL, M., Leiden – Boston, Brill, 2004 (Studies in Ancient Medicine 27).

JACKSON, R.: Doctors and Diseases in the Roman Empire, London, British Museum Publications, 1988.

JOUANNA, J.: Hippocrates, Baltimore – London, The Johns Hopkins University Press, 1999.

JOUANNA, J.: Médecine égyptienne et médecine grecque = La médecine grecque antique – Actes du 14e colloque de la Villa Kérylos à Beaulieu-sur-Mer les 10 et 11 octobre 2003, szerk. JOUANNA, J., LECANT J., Párizs, Academie Inscriptions Et Belles Lettres, 2004.

Válogatások a Hippokratészi Gyűjteményből, szerk. KÁDÁR, Z., Bp., Gondolat, 1991.

KAPPARIS, K.: Abortion in the Ancient World, London, Duckworth, 2002.

KING, H.: Hippocrates' Woman. Reading the Female Body in Ancient Greece, London – New York, Routledge, 1998. http://dx.doi.org/10.4324/9780203025994

Health in Antiquity, szerk. KING, H., London – New York, Routledge, 2005. http://dx.doi.org/10.4324/9780203323847

KLEINMAN, A.: Concepts and a Model for the Comparison of Medical Systems as Cultural Systems. Social Science and Medicine 12 (1978), 85-93. http://dx.doi.org/10.1016/0160-7987(78)90014-5

KLEINMAN, A.: Patients and Healers in the Context of Culture: an Exploration of the Borderline between Anthropology, Medicine and Psychiatry, Berkeley – Los Angeles – London, University of California Press, 1980.

KURIYAMA, S.: The Expressiveness of the Body and the Divergence of Greek and Chinese Medicine, Boston, Zone Books, 1999.

KÜNZL, E.: Medizin in der Antike. Aus einer Welt ohne Narkose und Aspirin, Stuttgart, Konrad Theiss Verlag, 2002.

LANGHOLF, V.: Medical Theories in Hippocrates: Early Texts and the "Epidemics", Berlin – New York, De Gruyter, 1992. http://dx.doi.org/10.1515/9783110847598

LEVEN, K.-H.: Thukydides und die „Pest” in Athen. Medizinhistorisches Journal 26, no. 2 (1991), 128-160.

LLOYD, G. E. R.: The Hippocratic Question. The Classical Quarterly, New Series 25, No. 2 (Dec. 1975), 171-192. http://dx.doi.org/10.1017/s0009838800030032

LLOYD, G. E. R.: Adversaries and Authorities: Investigations into Ancient Greek and Chinese Science, Cambridge, Cambridge University Press, 1996.

LLOYD, G. E. R.: The Ambitions of Curiosity: Understanding the World in Ancient Greece and China, Cambridge, Cambridge University Press, 2002.

LLOYD, G. E. R.: Ancient worlds, modern reflections: philosophical perspectives on Greek and Chinese science and culture, Oxford, Oxford University Press, 2004.

LONGRIGG, J.: Greek Rational Medicine: Philosophy and medicine from Alcmaeon to the Alexandrians, London – New York, Routledge, 1993. http://dx.doi.org/10.4324/9780203328354

MARGANNE, M. H.: The role of papyri in the history of medicine. Histoire des Sciences medicales 38, no. 2 (Apr. – Jun. 2004), 157-164.

MASSAR, N.: Soigner et servir. Histoire sociale et culturelle de la médecine grecque à l'époque hellénistique, Párizs, De Boccard, 2005.

MASSULO, R.: Filagrio, Frammenti, Nápoly, Bibliopolis, 1999 (Hellenica et Byzantina Neapolitana 18).

NAGY, F. (ford.): Hippokratész: A terméketlen nőkről. Orvostörténeti Közlemények 75-76 (1975), 151-170.

NÉMETH, GY., RITOÓK, ZS., SARKADY, J.: Görög művelődéstörténet, Bp., Osiris, 2006.

A gyógyító számok. Források és tanulmányok a számok szerepéről az antik gyógyászatban, szerk. NÉMETH, GY., Szeged, Lectum kiadó, 2008.

NICHOLLS, M. C.: Galen and Libraries in the Peri Alupias. The Journal of Roman Studies 101 (2011), 123-142. http://dx.doi.org/10.1017/s0075435811000049

NIELSEN, D. A.: Pericles and the Plague: Civil Religion, Anomie, and Injustice in Thucydides. Sociology of Religion 57, no. 4 (1996), 397-407. http://dx.doi.org/10.2307/3711894

NUTTON, V.: Ancient Medicine, London – New York, Routledge, 2004.

OLÁH, A. (ford.): Hippokratész: Az ember természetéről. Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 38-39 (1966), 131-207.

ORWIN, C.: Stasis and Plague: Thucydides on the Dissolution of Society. The Journal of Politics 50, No. 4 (Nov 1988), 831-847. http://dx.doi.org/10.2307/2131381

PAPAGRIGORAKIS, M. J. et al.: DNA examination of ancient dental pulp incriminates typhoid fever as a probable cause of the Plague of Athens. International Journal of Infectious Diseases 10, no. 3 (May 2006), 206-214. http://dx.doi.org/10.1016/j.ijid.2005.09.001

Homo Patiens – Approaches to the Patient in the Ancient World, szerk. PETRIDOU, G., THUMIGER, C., Leiden – Boston, Brill, 2016 (Studies in Ancient Medicine 45). http://dx.doi.org/10.1163/9789004305564

PORTER, R.: The patient’s view. Doing medical history from below. Theory and Society 14, no. 2 (March 1985), 175–98. http://dx.doi.org/10.1007/bf00157532

PORTER, R.: Introduction = Patients and Practitioners. Lay Perceptions of Medicine in Pre-industrial Society, szerk. PORTER, R., Cambridge, Cambridge University Press, 1985, 1–22. http://dx.doi.org/10.1017/cbo9780511563690.001

RIETHMÜLLER, J. W.: Asklepios: Heiligtümer und Kulte. Studien zu Antiken Heiligtümern, Heidelberg, Verlag Archäologie und Geschichte, 2005.

SAMAMA, É.: Les médecins dans le monde grec: Sources épigraphiques sur la naissance d'un corps médical, Genf, Librairie Droz, 2003 (École pratique des Hautes Études, Sciences historiques et philologiques, no. 3. Hautes études du monde gréco-romain, no. 31.).

SATTLER, J. (ford.): Hippokratész: Hippokratész könyve a levegőről, a vizekről és a vidékekről; Az időjárásról; A szent betegségekről; A kórjoslatokról. Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 33 (1964), 9-93.

SATTLER, J. (ford.): Hippokratész könyve a szűzi természet sajátosságairól (szüzek betegségeiről). Az Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei 37 (1965), 143-242.

SHAPIRO, B., RAMBAUT, A., GILBERT, M. T. P.: No proof that typhoid caused the Plague of Athens (a reply to Papagrigorakis et al.). International Journal of Infectious Diseases 10, no. 4 (July 2006), 334-335. http://dx.doi.org/10.1016/j.ijid.2006.02.006

SHORTER, E.: The History of the Doctor-Patient Relationship = Companion Encyclopaedia of the History of Medicine, szerk. BYNUM, W. F., PORTER, R., London – New York, Routledge, 1993, 783–800.

SMITH, W. D.: Galen on Coans versus Cnidians. Bulletin of the History of Medicine 47, no. 6 (Nov 1973), 569-585.

STEGER, F.: Patientengeschichte —eine Perspektive für Quellen der Antiken Medizin? Überlegungen zu den Krankengeschichten der Epidemienbücher des Corpus Hippocraticum. Sudhoffs Archiv 91, no. 2 (2007), 230-238.

STOLBERG, M.: Homo patiens. Krankheits- und Körpererfahrung in der Frühen Neuzeit, Köln – Weimar – Wien, Böhlau, 2003. http://dx.doi.org/10.7788/boehlau.9783412329976

SZABÓ, M. (ford.): Hippokratész: A levegőről (Peri phüszón). Ókor, Folyóirat az antik kultúráról 6, no. 4 (2007), 72-76.

SZABÓ, M.: Etikai írások a Corpus Hippocraticumban. Magyar Orvosi Nyelv 2 (2010), 76-85.

VAN DER EIJK, P.: Diocles of Carystus: A Collection of the Fragments with Translation and Commentary, Leiden, Brill, 2000-2001 (Studies in Ancient Medicine 22), I-II.

VAN DER EIJK, P.: Medicine and Philosophy in Classical Antiquity: Doctors and Philosophers on Nature, Soul, Health and Disease, Cambridge, Cambridge University Press, 2005. http://dx.doi.org/10.1017/cbo9780511482670

VAN DER EIJK, P.: Medicine and health in the Graeco-Roman world = The Oxford Handbook for the History of Medicine, szerk. JACKSON, M. A., Oxford, Oxford University Press, 2011, 21–39. http://dx.doi.org/10.1093/oxfordhb/9780199546497.013.0002

VON STADEN, H.: Herophilus: The art of medicine in early Alexandria, Cambridge – New York, Cambridge University Press, 1989.

WAGNER, D. M. et al.: Yersinia pestis and the plague of Justinian 541-543 AD: a genomic analysis. The Lancet. Infectious Diseases 14, no. 4 (Apr 2014), 319-326. http://dx.doi.org/10.1016/s1473-3099(13)70323-2

WICKKISER, B. L.: Asklepios, Medicine, and the Politics of Healing in Fifth-century Greece: Between Craft and Cult, Baltimore, The Johns Hopkins University Press, 2008.

 



[1]Magyarországon legkiválóbb képviselője ennek az iskolának Schultheisz Emil volt, még ha ő a középkor és a kora újkor orvoslása kutatásának szentelte idejét.

[2]Itt az 1960-as évek közepén Sattler Jenő (Sattler 1964:9-31, 33-44, 45-60, 61-93; 1965: 143-242) és Oláh Andor (Oláh 1966: 131-207) fordításait, valamint az egy évtizeddel később Nagy Ferenc fordítását (Nagy 1975: 151-170) kell megemlíteni. Majd az 1991-ben megjelent Válogatások a Hippokratészi Gyűjteményből című fordításgyűjtemény következett (Kádár 1991), de vannak kurrensebb fordítások is is, mint pl. A gyógyító számokról (Németh 2008), vagy a Levegőről szóló értekezés (Szabó 2007: 72-76), vagy az Orvosról és a Tisztességről szóló etikai írások (Szabó 2010: 80-85).

[3]A kézirat megtalálásáról bővebben Pearson számol be: http://www.roger-pearse.com/weblog/2011/06/11/how-the-lost-peri-alupias-by-galen-was-found/. A könyvtárról bővebben l. (Nicholls 2011: 123-142).

[4]Ezek mind a Corpus Medicorum Graecorum azon belül a Supplementum Orientale sorozatban jelentek meg, előbbi 1988-ban Iskandar fordításában, míg utóbbi 2014-ben és 2016-ban Vagelpohl fordításában. Itthon is készül egy ezekhez hasonló munka Ormos István jóvoltából.

[5]Pl. Hérophiloszról (von Staden: 1989), Eraszisztratoszról (Garofalo 1988), Dioklészről (van der Eijk 2000-2001), kevésbé ismert antik orvosok fragmentumai is lassan kiadásra kerülnek, pl. épiroszi Philagriosz (Kr. u. 3. sz) (Massulo 1999), vagy jövőre jön ki a Brill kiadónál a kószi Praxagorasz töredékei.

[6]Feliratok: (Samama 2003); (Massar 2005). Papíruszok: (Andorlini 2001); (Marganne 2004:157-164). Régészeti források: (Jackson 1988); (Künzl 2002).

[7]Bár azt még Nutton is elismeri, hogy egyes gyógyító növények, esetleg gyógyító praktikák a két folyamvölgyi kultúrából kerültek átvételre. De az számára elképzelhetetlen, hogy orvosi teóriák is onnan kerültek átvételre, vagy legalább komoly hatással voltak a görög orvosi teóriákra (Nutton 2004: 40-44). Nutton elképzelése a filozófia talaján áll, hiszen e nélkül aligha képzelhető el orvosi elméletek keletkezése, és filozófia épp Hellasban fejlődött ki, a folyamvölgyi kultúrákból nem ismerünk még csak hasonlót sem. Számomra mindenesetre nehezen elképzelhető, hogy ezeknek a társadalmaknak, amelyek a korban fejlettnek mondható egészségügyet működtettek, nem volt semmi elképzelésük a test felépítéséről vagy a betegségek eredetéről a vallásos tanok és mágikus hiedelmek mellett.

[8]Inkább az elmúlt években került ismét a figyelem középpontjába ez a paradigma, l. (Stolberg 2003), angolul 8 évvel később jelent meg. Antik orvostörténetben idén jelent meg egy tanulmánykötet Homo Patiens címmel (Petridou – Thumiger 2016).

[9]Ugyanakkor (Shapiro - Rambaut - Gilbert 2006: 334-335) szerint az egy talajban élő, ma is aktív baktérium DNS szekvenciája, vagyis Papagrigorakis és társai kutatásai nem használhatók.

[10]A hagyományőrzés - innováció dimenzióhoz szemléletes példák az antik orvosi iskolák. Az egyik legnagyobb orvosi iskola a Dogmatikus volt, ami Hippokratész tanaihoz mereven ragaszkodott (hagyomány), míg a Kr.u. 1. században fellépő Metodista iskola az újdonság erejével hatott, elvetettek szinte minden korábbi tant, és egy teljesen új tant dolgozott ki.

[11]Elég, ha a DSM 5. kiadása körüli heves, gyakran személyeskedésig fajuló vitáit idézzük fel (Harris 2013: 2), vagy a korábbi kiadásai körüli legismertebb esetét a homoszexualitással: a legelső kiadásba belekerült, majd 1973-ban a 2. kiadásból törölték (Drescher 2015: 565-575).