Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2017/14           ISSN: 2062-2597
Cím: A Magyar Orvostörténeti Társasági élet története

Title: History of the Hungarian Medical Historian Association’s life
[Letöltés]
Szerző(k): Kapronczay Károly DSc - Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár
Rovat: A modern orvostudomány története napjainkig
Kötet: 2016/13
DOI: 10.17107/KH.2016.13.40-49
Kulcsszavak:
Magyar Orvostörténeti Társaság, 50 éves évforduló
Keywords:
der Ungarischen Medizinhistorischen Gesellschaft, 50. Jahrestag
Abstract:

Der Rechtsvorgänger der Ungarischen Medizinhistorischen Gesellschaft  ist 1905 als Fachabteilung des Budapester Königlichen Ärztevereins zustande gekommen, ohne dass die als selbständige Gesellschaft aufgestellt wäre. Als 1947 die Ungarische Regierung sämtliche wissenschaftlichen Gesellschaften auflöste, ist diese Gesellschaftsformation auch vernichtet worden. 1958 ist innerhalb der Ärztlichen und  Gesundheitlichen Gewerkschaft die Ärztliche und Pharmaziegeschichtliche Fachabteilung gegründet worden, die – zwar in beschränktem Maße – aber doch die Funktion  einer Fachgesellschaft verkörperte. Die Änderung des Gesellschaftsgesetzes gab den günstigen Anlass zur Verselbständigung, was zur Folge hatte, dass die Pharmaziegeschichtliche Fachgesellschaft 1966 selbständig wurde. Die feierliche Generalversammlung der Ungarischen Medizinhistorischen Gesellschaft erinnerte sich an den 50. Jahrestag der Neugründung und betrachtete die Ereignisse der vergangenen 50 Jahre.


A magyar orvostudományi társaságok nagy korszaka a 19. százada utolsó harmada, amikor a hazai orvostársadalom a társasági formában nemcsak a tudományos önképzés, hanem a szakmai érdekvédelem kereteit is kereste, jogainak, kívánságainak képviseletére. A szaktársasági élet első formája az 1837-ben alapított Budapesti Királyi Orvosegyesületen belül megszervezett szakcsoportok működése lett, amely következtében a szakcsoportok a 20. század legelején önálló tudományos társaságokká formálódtak át.  Az érdekvédelem gondolata valójában az Országos Orvosi Kamara (1936) megalapításával testesült meg, de 1945 után – egészen más állami és társadalmi feltételek között - a tudományos társaságokra a régi formáknak megfelelően már nem volt szükség. Így 1947-1949 között – néhány kivétellel – mindegyik társaságot feloszlatták.

Felszámolták a Budapesti Királyi Orvosegyesületet is, amely lényegében alapításától kezdve otthont adott az orvostörténelem művelésének, utóbb ennek szervezője az 1905-ben megalapított Múzeumi és Orvostörténelmi Szakcsoport lett. Annak ellenére, hogy a magyar orvosi karokon, szabadon választott tárgyként szerepelt az orvostörténelem, önálló tanszéke sehol nem volt, az orvostörténelem oktatásának és művelésének nagy szervezője, Győry Tibor az 1930-as évek elején ellenezte az önálló orvostörténeti társaság megalapítását. Feltehetően igaza volt, mert a korabeli körülmények között az egyetemi orvostörténelmi képzésnek nagyobb vonzereje lehetett, mint egy zárt szaktársaságnak, azonban 1945 után másként alakultak a dolgok: az orvostörténelem egyetemi oktatását megszüntették, a társaságokat feloszlatták, az államosított könyvtárakat közgyűjteményekbe, vagy ekkor kialakított intézményekbe helyezték el. Így alakult meg 1951-ben az Orvostörténelmi Könyvtár az irgalmasrend budai kórházának rendi könyvtárában, amelynek olvasótermében találkoztak az orvostörténelem volt oktatói és kutatói, s ahol végül minden hét csütörtök este orvos- és gyógyszerészettörténeti előadások szerveződtek. 1955-ben kiadták az Orvostörténeti Közlemények folyóiratot, amely publikálási lehetőséget biztosított eme tudós körnek.

Ebben az időkben a szakmai tudományos életnek lehetőséget adott az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete, ahol a szakmai szakcsoportok korlátozott körülmények között ugyan, de működhettek. Az orvostörténelem esetében már az 1950-es évek közepén igény jelentkezett az orvos-gyógyszerészettörténeti szakcsoport kialakítására, amely valamivel nagyobb mozgásteret nyújtott volna a Könyvtár adta lehetőségeknél.

Az Orvos-gyógyszerészettörténeti Szakcsoport (1955-1966)

1956 őszén (1956. szeptember 21-én)  az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének elnökségétől, dr. Horváth Mihály titkár aláírásával keletkezett az értesítés, hogy a Szakszervezet és az Egészségügyi Tudományos Tanács elfogadta az Orvostörténeti Szakcsoport megalakításának tervezetét. Az Orvostörténeti Szakcsoport hivatalosan 1958. február 15-én alakult meg az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének épületében, elnökévé Jáki Gyula professzort választották, főtitkára Bencze József, titkára Katona Ibolya lett, de Jáki néhány hét múlva bekövetkezett halála után - a Szombathely-Sárváron megrendezett vándorgyűlésen (1958. október 4-5.) - Farkas Károly professzort választották elnöknek. Ezen az ülésen Schmitt Pál [J1] javasolta a Weszprémi István Emlékérem megalapítását, mint az orvostörténeti kutatás legmagasabb hazai elismerését. Ennek érdekében 10 ezer forintot helyezett letétbe.

Az Orvostörténeti Szakcsoport előadásait az Orvostörténeti Könyvtárral közösen rendezte meg, illetve a Könyvtár folytatta megkezdett előadássorozatát, de már a Szakcsoport bevonásával. Minden évben vándorgyűlést rendezett, amelynek témáját előre kijelölték és az ország különböző, orvostörténeti szempontból fontos városban rendezték meg. Az első vándorgyűlés 1958-ban Szombathelyen és Sárváron, 1959-ben Debrecenben és Sárospatakon, a harmadikat 1960-ban Budapesten és a negyediket 1961-ben Pécsett és Siklóson rendezték meg. Ezután már nem került sor ilyen rendezvényre, bár 1962-ben Budapesten Apáthy István Symposiumot tartottak. A Szakcsoport 1964-ben Semmelweis-üléssel kapcsolódott a Semmelweis Ház átadásához, majd ezt tette 1965-ben a Semmelweis halálának centenáriuma alkalmából rendezett Nagyhéten. 1966-ban már nem került sor semmiféle országos résztvételű rendezvényre, mivel megalakult a MOTESz (Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége), amelynek keretén belül – a Szakcsoport helyett – megalakult a Magyar Orvostörténeti Társaság.

A Magyar Orvostörténeti Társaság 1965 novemberében történt megalakulása, illetve a Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetségébe 1966. április 29-én történt hivatalos felvétele egy jelentős korszakot zárt le. A Szakcsoport valóban egy adott korszak adta legjobb lehetőség volt, a tudományos társasági élet szerveződésének olyan formáját jelentette, ami addig és később is idegen volt a hazai tudományos életben. A furcsaságát az adta, hogy egy érdekvédelmet jelentő szakszervezeten belül teremtették meg a tudományos társasági élet lehetőségét, természetesen más követelményekhez igazították a tudományos élet szerveződését, nemzetközi kapcsolatait stb. A Szakszervezet vezetőségében – bár voltak orvosok is - sok olyan személy is döntő szóval rendelkezett, akik nem ismerték mélységeiben a szakmai kérdéseket, gyakran az államhatalmat képviselték és nem az adott szakterületet.  A Magyar Orvostörténeti Társaság a MOTESZ alapszabályzatában rögzített feltételeknek megfelelően 1966. június 23-án tisztújítást hajtott végre, Farkas Károly elnököt Bencze József főtitkár váltotta fel.  (Farkas Károly professzort más társaság is elnökének választotta, így több helyen nem lehetett elnök.) Bencze József hamarosan (1966. augusztus 9-én) megvált tisztségtől, betegségére és idős korára hivatkozott: valójában idegennek érezte a MOTESZ „világát”.. Érdemei elévülhetetlenek, minden sértődés nélkül állt félre. Helyét Szodoray Lajos professzor, a Debreceni Orvostudományi Egyetem bőrgyógyászati klinikájának igazgatója, tanszékvezető egyetemi tanár vette át, aki régi szervezője volt a hazai orvostörténeti társasági életnek.

A Magyar Orvostörténeti Társaság új stratégiája

Az Orvos-gyógyszerészettörténeti Szakcsoportban még szép számban voltak gyógyszerészek, így indokolt volt a szervezet fenntartása. A Magyar Orvostörténeti Társaság kezdeményezte egy külön Gyógyszerészettörténeti Szakosztály megszervezését, amely a Magyar Gyógyszerészeti Társasággal közös szakosztályként működne. Ez 1968-ban, Sopronban alakult meg, s amely a későbbiekben a Magyar Orvostörténeti Társaság legaktívabb szakosztálya lett, szakmai munkájuk nyomán formálódott ki a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum vidéki gyógyszerészettörténeti múzeumi hálózata (a kőszegi, a székesfehérvári, a győri, a pécsi, stb. patikamúzeumok, a régi gyógyszertári felszelések és patikák védettségi rendszere).

Hasonlóképpen alakult meg a Magyar Néprajzi Társasággal közös Népgyógyászati Szakosztály, amelynek tagjai – néhány kiválóan felkészült orvoson kívül – elsősorban néprajzosok voltak, tevékenységüket a két társaságban fejtették ki. Megalakult az Orvos-numizmatikai Szakosztály, amely nemcsak a gyűjtőket, hanem a művészeket, művészettörténészeket fogta egybe. Ennek a szervezeti formának köszönhető, hogy az 1970-es évek elején, a Magyar Orvostörténeti Társaság tagságán belül a ”bölcsészek” aránya 5-10 %-ról 35-40 %-ra emelkedett. E „profiltisztító” tevékenységnek része lett az Orvostörténeti Közlemények is, amely nemcsak formájában újult meg, hanem belső szerkezetében is.  A Szerkesztőbizottságába nemcsak a hazai orvostörténet és -tudomány jeles képviselőit, hanem a nemzetközi orvostörténeti tudományos élet reprezentánsait is beválasztották.  Valóban rang lett az Orvostörténeti Közlemények szerkesztőbizottságban szerepelni, nem szólva itt publikálni.

A Magyar Orvostörténelmi Társaság új tudományos programot dolgozott ki, amelynek tükre a tudományos ülések sora, az orvos- és gyógyszerészettörténet a hazai tudományos élet minden jelentős rendezvényén megjelent.  Ezt tükrözte a taglétszám folyamatos emelkedése. Az új programot gondosan kiválogatott és fiatal vezetőséggel lehetett megvalósítani. A Társaság 1966-ban választott vezetősége 1972-ben teljesen megváltozott.  Az 1972. évi tisztújítás után a négy alelnök orvos, gyógyszerész, állatorvos, fogorvos lett, viszont az elnök mindig orvosi oklevéllel rendelkezett. Az általános ügyek mellett hangsúlyt kaptak a nemzetközi kapcsolatok, a sajtó és a tudományos szervezés feladatai.

A Magyar Orvostörténetii Társaság – a lehetőségeket kihasználva - erősítette nemzetközi kapcsolatait, kezdetben inkább a szomszédos országokkal volt sikeres kapcsolatépítés jellemezte. Elsőnek a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének Orvos- és Technikatörténeti Osztályával működtek együtt, ami az 1970-es években inkább gyógyszerészettörténetnek kedvezett. Jó kapcsolat épült ki a Lengyel Orvos- és Gyógyszerészettörténeti Társasággal is.

Közel két évtizedre visszatekintő közvetlen kapcsolatra épült a Német Demokratikus Köztársaság Orvostörténeti Társaságával, a Humboldt Egyetem Orvostörténeti Intézetével és a Halle-Wittenbergi Egyetem Orvostörténeti Intézetével kialakított együttműködés.  1974-től a hallei Orvostörténeti Intézettel olyan kapcsolat épült ki, hogy évente Halléban megrendezett tudomány- és orvostörténeti konferenciájukra mindig 5-6 magyar orvostörténész hívtak meg, Romániával – ismerve a román belpolitikai feszültségeket – csak személyes kapcsolatok léteztek, bár a nemzetközi jellegű magyarországi rendezvényeken mindig egy-két romániai küldött is megjelent. Bulgár Orvostörténeti Társasággal való kapcsolat elsősorban a MOTESZ adta lehetőségekre épült.

A magyar orvostörténeti kutatások igazi bemutatása a XXIII. Nemzetközi Orvostörténelmi Kongresszuson (London) történt meg, amelynek tiszteletére a Magyar Orvostörténelmi Társaság és a Semmelweis Orvostörténelmi Múzeum, Könyvtár és Levéltár kiadta a Medical History in Hungary c. kötetet. Ezen a kongresszuson történt végleges döntés a XXIV. Kongresszus színhelyéről, Budapestről. Csak ennek tudatában kapta meg a Magyar Orvostörténeti Társaság és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum azokat az állami garanciákat, ami a kongresszus megrendezésének vállalását lehetővé tette.

A Társaság nemzetközi kapcsolatainak átalakítása

A budapesti XXIV. Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszuson közvetlen kapcsolatok formálódtak a Magyar Orvostörténeti Társaság vezetői és a külföldi résztvevők között. Ezekre a kapcsolatokra épültek a lengyel, a német, a délszláv és más országokkal kiépített közvetlen szakmai együttműködések. Példa erre, hogy az 1973. évi Helsinki Nyilatkozat után a magyar Egészségügyi Minisztérium és a Finn Egészségügyi Minisztérium olyan megállapodást kötött, hogy évente - meghatározott létszámban - kölcsönös szakmai kiutazást biztosít a másik országba és ebben a programban az orvostörténelem is szerepelt. A finn-magyar orvostörténeti együttműködést 1976-ban Helsinkiben Antall József és Achte Kalle egyetemi tanár, a Finn Orvostörténeti Társaság elnöke írt alá.  Az orvostörténelem területéről ilyen kiutazásra két-háromévente volt lehetőség. Emlékezetes volt az 1986-ban Budapesten megrendezett finn-magyar orvostörténeti konferencia, amelyre népes finn delegáció érkezett. Sajnos folytatásra nem került sor.

Az 1970-es évek elejétől kibővültek a magyar-lengyel orvostörténeti kapcsolatok: 1974-ben népes lengyel küldöttség jelent meg a XXIV. Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszuson. Ebben szerepet játszott az is, hogy 1973-ban, Krakkóban közvetlen előkészítő megbeszélésre került sor Szulimowski professzorral, a Lengyel Orvostörténeti Társaság elnökével.

A román-magyar kapcsolatok – nem számítva az erdélyi magyar orvostörténészeket – mélypontra kerültek, a román hatóságok gyanakodva nézték még a tudományos kapcsolatokat is, nem szerették az erdélyi magyarok budapesti látogatásait. A fiatalabb nemzedéket elsősorban megélhetési gondok foglalkoztatták, a román nemzetiségű orvostörténészeket nem a magyar kapcsolatok érdekelték. (Csak az ezredfordulón történt változás, például a budapesti, 2006. évi nemzetközi orvostörténeti kongresszusra fiatal, eddig alig ismert és jó felkészültségű román delegáció érkezett, színvonalas előadásaik új szint hoztak a nemzetközi orvostörténeti fórumra.)

A budapesti XXIV. Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszusig a magyar-bolgár szakmai kapcsolatokat inkább az eseti találkozások jellemezték, de 1974 után gyakorivá vált a közvetlen kapcsolat. Miladin Apostolov, az orvostörténelem szófiai egyetemi tanára és a Bolgár Orvostörténeti Társaság elnöke éppen Budapesten jelentette be, hogy 1978-ban Plovdiv megpályázza a XXVI. Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszus megrendezését. A Bolgár Orvostörténeti Társaságban éppen „nemzedékváltás” történt, az idősebb, erősen „vonalas” nemzedéket fiatalok váltották fel. A világszemléletűk nem sokban különbözött az előző generációtól, de szakmailag képzett, nyelvileg jól felkészültek voltak A magyar-bolgár kapcsolatok mindig korrekt és kölcsönös volt.  A Bolgár Orvostörténeti Társaság 1981-ben kezdeményezte, hogy a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság keretei között a szocialista országok (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária, természetesen a Szovjetunió is) alakítsanak ki külön regionális szervezetet. Ez az indítvány nem aratott sikert a szomszédos országok orvostörténeti társaságainál, de a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság is közömbös maradt.. A Bolgár Orvostörténeti Társaság elnöke Vera Pavlova az 1970-es évek közepén kezdeményezte, hogy a bolgár Aesculapios című – orosz és bolgár nyelvű – orvostörténeti folyóiratot a kelet-európai országok közös orvostörténeti folyóiratává alakítsák át és a költségeket közösen állják. Ezt csak a lengyelek és az NDK támogatták, a magyaroknak fenntartásai voltak, a románok, a csehszlovákok és Jugoszlávia elutasította.   A bolgár javaslatok elvetésének elsősorban pénzügyi okai voltak, senki nem vállalt pénzügyi elkötelezettséget.

Más jellegűek voltak a magyar-szovjet orvostörténeti kapcsolatok. Létezett ugyan egy Össz-Szovjet Orvostörténeti Társaság, amely a Szovjetunió Tudományos Akadémiája alárendeltségében működött, de ennek szerepe a kétévente megrendezésre kerülő szovjet orvostörténeti kongresszus megszervezésére, a helyszínének kijelölésére és a tudományos programok összeállítására terjedt ki. A tagállami egyetemek orvostörténeti intézetei irányították a térség orvos- és gyógyszerészettörténeti társaságait. A szovjet orvostörténelmi társasági élet áttekinthetetlen rendszerben működött, amely felett a moszkvai Szovjet Tudományos Akadémia orvostörténeti osztálya és a moszkvai I. és II. számú Orvostudományi Egyetem orvostörténeti intézetei álltak. Pontosan nem lehetett tudni, hogy a Szovjetunió területén hány orvostörténész működik, de a szövetségi orvostörténeti kongresszusokon közel tízezer résztvevő jelent meg, az előadók száma ezer körül mozgott. A külföldi orvostörténeti rendezvényekre a résztvevőkent a Szovjetunió Egészségügyi Minisztériuma delegálta.

A Magyar Orvostörténeti Társaság megnövekedett tekintélyét jelentette, hogy a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság vezetősége különböző kérdésekben gyakran kérte a magyar orvostörténészek véleményt, elsősorban Schultheisz Emiltől és Antall Józseftől. 1974 októberétől a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság közgyűlésein a magyar nemzeti delegátus hivatalosan Antall József főtitkár lett, de intézetvezetői elfoglaltsága miatt rendszeresen helyettese, Birtalan Győző alelnök utazott ki.

A Magyar Orvostörténeti Társaság új szervezete

A Magyar Orvostörténeti Társaság 1974. október 18-án vezetőségi és tisztújító közgyűlésen foglalkozott a szakosztályi rendszer tapasztalataival: bővült a Társaság szakmai összetétele, kibővült a taglétszám néprajzosok, történészek, jogászok, biológusok, régészek, antropológusok bekapcsolódásával. A Magyar Orvostörténeti Társaság a Magyar Gyógyszerészeti Társasággal közösen működtette a Gyógyszerészettörténeti Szakosztályt, a Honvédorvosi Társasággal a Hadtörténelmi (katonaorvos-történeti) Szakosztályt, a Magyar Néprajzi Társasággal együtt a Népi-gyógyászati Szakosztályt, a Mentőorvosi Társasággal pedig a Mentéstörténeti Szakosztályt. A MOTESZ ajánlására 1974-ben a Magyar Orvostörténeti Társasághoz csatlakozott a Magyar Orvosírók Köre, amely mint önálló szakosztály olyan orvosokat tömörített, akik jeles szerepet játszottak a szépirodalom és képző-művészet területén. Az Általános Orvostörténeti Szakosztály 1975. március 28-án, a Mentéstörténeti ugyanaznap alakult meg. Az Általános Tudománytörténeti Szakosztály 1975. április 10-én, az Új- és legújabbkori Egészség-történeti Szakosztály 1975. május 14-én, a Nép-gyógyászati Szakosztály 1975. december 5-én, az Orvostörténeti Szociológiai Bizottság 1975. december 12-én alakult meg.

Ugyancsak változtatást igényelt a Társaság kitüntetési rendje: a Magyar Orvostörténeti Társaság legnagyobb elismerése (1958-tól) a Weszprémi István Emlékérem lett, 1960-tól kezdődött a tiszteletbeli tagság odaítélése, amit az 1966-ban megfogalmazott új társasági alapszabályzat is megerősített.  Ebben annyi változás történt, hogy a tiszteletbeli tagságot és a Weszprémi István Emlékérem odaítélését külföldi kutatókra is kiterjesztették.  A Weszprémi István Emlékérem mellé 1977-ben megalapították a Zsámboky János Emlékérmet, amelyet először 1978-ban adtak át. Ennek művészi alkotója Borsos Miklós Kossuth-díjas művész volt. Évente két személynek lehet odaítélni, az éremhez oklevelet is mellékelnek. Az átadás feltétele egy előadás megtartása volt. A tiszteltbeli tagság mellé megalapították – hazai és külföldi kutatóknak - a levelező tagságot is.

 A színvonalas tudományos tevékenységből kiemelkedik az 1976. október 8-án tartott Semmelweis kórtörténeti ülés, amelynek előzménye Semmelweis betegsége és halála körül újból fellángolt vita volt. Az 1972-ben újból kiadott Semmelweis és kora c. könyvében Benedek István vázolta a nagy magyar orvos halála körül észlelt bizonytalanságot, illetve azt, hogy a bécsi egészségügyi hatóságok közel egy évszázada elzárkóznak a Semmelweis boncolásáról készített jegyzőkönyv hivatalos megtekintésétnek lehetőségétől. Ennek már volt „előtörténete”, hiszen az 1960-as években több magyar kutató – például Darvas István, Szalai Béla és Benedek István is – saját költségen jártak Bécsben, eredménytelenül.

1976. október 8-án - meghívott előadóként – Silló-Seidl György, Majna-Frankfurtban élő magyar orvos volt, aki „Semmelweis kórtörténete nyomában – a legújabb bécsi kutatások eredményei és lehetőségei” címmel tartott előadást, majd átadta a bécsi boncjegyzőkönyv hiteles másolatát a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak.

Az 1977. év fontos eseménye Korányi Frigyes (1828-1913) születésének 150. évfordulójára a Magyar Tudományos Akadémián és Nagykálló-Nyíregyházán rendezett tudományos ülések voltak, amelynek keretében felavatásra került Nagykállóban – Korányi Frigyes egykori szülőházában – a kibővített és újjárendezett Korányi Frigyes és Sándor Emlékmúzeum. A nagykállói emlékülés egyben a MOT tudományos „kirándulását” is jelentette, felelevenítette a vándorgyűlés gondolatát. Ezt követte az 1978-ban, Karcagon megtartott Kátai Gábor emlékülés, majd a Vácion megrendezett, Schwartzer Ferenc munkásságát és a magyar elmeorvosi iskolát tárgyaló tudományos konferencia.

A rendszerváltoztatás utáni két évtized

Antall József miniszterelnöki tisztségének időszakában a Magyar Orvostörténelmi Társaság irányítását ügyvezető alelnökök - előbb Felkai Tamás alelnök, majd Karasszon Dénes alelnök – látták el. Birtalan Győző előbb főtitkárként, majd alelnökként „vitte” a társasági ügyeket. Antall József halála után (1993. december 12.) az elnökválasztó közgyűlésre 1994. február 17-én  került sor, ahol elnökké Karasszon Dénest, alelnökökké Birtalan Győzőt, Gerencsér Ferencet, Grabarits Istvánt, Kádár Zoltánt, Pisztonra Ferencet és Vida Máriát választották meg. Főtitkár Felkai Tamás, titkárok Honti József és Kapronczay Károly lett. Az Alapszabályzattal ellenkezően most hat alelnököt választottak. Az elnökséget bővítették: a Debreceni Egyetem orvostörténeti körének képviseletében Zajácz Magdolna professzort és a pécsi egyetemről Budai József főiskolai tanárt választották be. A feszültséget fokozta, hogy taglétszám hiányában több szakosztály munkája „leállt”, csak a numizmatikai szakosztály munkája volt töretlen. A társaság taglétszáma kritikusan csökkent, egyre feszültebbé vált a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főigazgatója és a MOT elnökségének kapcsolata. Ennek megoldására a Társaság a közgyűlés összehívását javasolta, amelynek ülésére 1996 őszén került sor, ahol új tisztségviselők és vezetőség választására született javaslat. A tisztségválasztó közgyűlésre még 1996 decemberében sor került, ahol elnökké Zajácz Magdolnát, alelnökké Birtalan Győzőt, Grabarits Istvánt, Kapronczay Károlyt és Szállási Árpádot, főtitkárrá Honti Józsefet választották. A közgyűlésen valóban elkövettek formai hibákat: például az elnökválasztó vezetőségi ülésen ottmaradtak a leváltott vezetőségi tagok, a titkos szavazás helyett nyíltan szavaztak.  A régi elnökség a MOTESZ-hez fordult jogorvoslatért, amely a közgyűlés és a választások megismétlését indítványozta. A döntésig Schultheisz Emil tiszteletbeli örökös elnök vette át az elnök és az elnökség feladatkörét. (Az új elnökség egy alkalommal ülést tartott, amiből újabb ellentétek születtek.) A feszültséget végül Zajácz Magdolna professzor asszony azzal a bölcs döntéssel oldotta meg, hogy levélben lemondott választott elnöki tisztségéről. A MOTESZ egy határozattal Karasszon Dénest visszahelyezte elnöki tisztségébe. Az új tisztségválasztó közgyűlés alelnökké, Grabarits Istvánt, Kádár Zoltánt, Vida Máriát, főtitkárnak Honti Józsefet, titkárrá Kapronczay Károlyt választotta. 

A Magyar Orvostörténeti Társaság elnöke – egy teljesíthetetlen követelés miatt, hogy a Társaság minden alkalommal fizessen terembérletet és szolgáltatási díjat - ellentétbe került Vida Máriával, a Múzeum igazgatójával. Végül a Társaság együttműködési szerződést kötött a Semmelweis Egyetem Baráti Körével és két évig az egyetemen működött. Az áldatlan és felesleges vita során a Társaság létszáma még jobban megcsappant, sokan az 1998. évi tagrevíziónál nem jelentkeztek, a taglétszám 70 főre esett vissza. Feszültséget jelentett, hogy a Semmelweis Egyetem általános orvosi karán 1996-ban megszüntették az orvostörténelmi tanszéket, a tantárgyat besorolták a Közegészségtani Intézetbe, ahol fakultatív tárgyként szerepelt. A gondokat fokozta, hogy az 1990-es évek közepétől - évente egy alkalommal – jelent meg az Orvostörténelmi Közlemények, sőt 1997-2000 között egyáltalán nem látott napvilágot.

1999. október elsejével személyi változás történt a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár vezetésében, az új főigazgató „megkövette” a Magyar Orvostörténeti Társaságot (bár titkári tisztségben maga is tagja volt a Társaság elnökségének). A Magyar Orvostörténeti Társaság rendszeres tudományos üléseit ismét a Török utcában tartotta, előkészítették a tagrevíziót, az új tisztségválasztó közgyűlést. Ennek „bevezetéseként” Karasszon Dénes elnök lemondott elnöki tisztségéről, a Társaság vezetését Schultheisz Emil tiszteletbeli elnök vette át, az elnökség tagjai közé kooptálta Vizi E. Szilveszter akadémikust, az MTA alelnökét.

A 2ooo. januárjában megtartott tisztújító közgyűlésen a Társaság elnökévé Vizi E. Szilveszter akadémikust, örökös tiszteletbeli elnökké Schultheisz Emil professzort, tiszteletbeli elnökké Karasszon Dénest, alelnökökké Gazda Istvánt, Grabarits Istvánt, Forrai Juditot és Kapronczay Károlyt, főtitkárrá Honti Józsefet választotta. Kapronczay Károlyt megbízták az Orvostörténeti Közlemények főszerkesztői feladatainak ellátásával is.

A Török utcai székhelyre visszatért Magyar Orvostörténeti Társaság vezetésének elsőrendű feladata a normális társasági élet helyreállítása, a sérelmeket szenvedett tagság bizalmának visszaszerzése lett. Vizi E. Szilveszter elnök, a Magyar Tudományos Akadémia adta lehetőségeket kihasználva, a hazai tudományos életben helyreállította a magyar orvostörténelem tekintélyét, 2ooo-ben öt esztendőre visszamenőleg kiadták a Weszprémi és a Zsámboky Emlékérmeket, újraindították az Orvostörténeti Közleményeket, színes és színvonalas előadásokkal megindult a társasági élet. Vizi E. Szilveszter akadémikusnak köszönhető, hogy 2006 augusztusában Budapesten rendezték meg a XXXIV. Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszust, amelynek színvonalas megrendezése és tartalmas tudományos programja ismét közelítette a hazai orvostörténelmet a nemzetközi tudományos élet élvonalához. A budapesti orvostörténeti kongresszus tudományos és társadalmi programja emlékezetessé tette a tudományos találkozót, emelte a Magyar Orvostörténeti Társaság tekintélyét.

 A Magyar Orvostörténeti Társaságnak több változást tudomásul kellett venni a hazai tudományos életbe történő beilleszkedéshez: a Magyar Orvostudományi Társaságok és Egyesületek Szövetségéből sok társaság kivált, önálló szervezetet alakított, újabb társaságok alakultak.  A MOTESZ már nem minden esetben tudott segíteni, illetve szolgáltatásaiért pénzt kért. Ez vonatkozott az Orvostörténeti Társaságra is. A Magyar Orvostörténeti Társaság régi szervezete is felbomlott, illetve új formát öltött. Végleg megszűnt a szakosztályi rendszer, az Orvos Írók Köre kiszakadt a Társaságból, majd hamarosan megszűnt. Ujjá kellett szervezni a népi orvoslási szakosztályt, a Magyar Gyógyszerészeti Társaság keretéből kivált a gyógyszerészettörténelmi szakosztály, 2002-ben önálló gyógyszerészettörténelmi társaságot alapítottak, amelynek székhelye ugyancsak a Török utcai épület lett. Az új társaság alapító elnöke, Grabarits István, egyben a MOT alelnöke is volt. A két társaság együttműködési szerződést kötött: a kölcsönös tájékoztatás és együttműködés mellett az MGytT betölti azt a szerepet, amit régebben a Gyógyszerészettörténeti Szakosztály. Az MGytT minden év júliusában gyógyszerészettörténeti nyári egyetemet szervez, amely elsősorban az egyetemi hallgatók, a fiatal gyógyszerészek és kutatók körében népszerű. A nyári egyetem szervezésében részt vesz a Magyar Orvostörténeti Társaság is. A változó hazai helyszínek mellett volt már találkozó Nagyváradon, Szabadkán és Pozsonyban is. Grabarits István halála után az MGytT új vezetősége is vállalta a hagyománnyá vált találkozók szervezését. A gyógyszerészettörténelem művelésének bázisát jelenti, hogy a Semmelweis Egyetemen 2011-től[J2]  szabadon választott tárgyként szerepel a gyógyszerészettörténelem, amelynek előadója Kapronczay Károly, a Magyar Orvostörténeti Társaság főtitkára.

2013-ban egy úk szalosztállyal bővült a Társaság ez a Fogászattörténeti Kör Forrai Judit vezetésével.

A MOT életében 2008-ban változás történt: Vizi E. Szilveszter megvált elnöki tisztségétől, helyébe Sótonyi Péter akadémikust, a Semmelweis Egyetem emeritus rektorát választották, főtitkárrá - a sokat betegeskedő Honti József helyébe – Kapronczay Károly került. Vizi E. Szilveszter akadémikust - a MOT közgyűlése - tiszteletbeli elnöki címmel ruházta fel. Ettől az évtől az Orvostörténeti Közlemények csak külső támogatásból (MTA, Egis Gyógyszergyár ZRT, Hungaropharma, stb.) jelenik meg. A Magyar Orvostörténeti Társaság - ugyancsak külső anyagi támogatással - minden évben szakkönyvet is kiad.

A hazai orvostörténeti kutatások elismerését jelentette, hogy 2002-ben ismét megalakult az MTA Orvosi Tudományok Osztályának keretén belül az Orvostörténelmi[J3]  Bizottság, Schultheisz Emil professzor elnökletével, amely már meghatározó szerepet játszott a hazai orvostörténeti közélet, oktatás és tudományos szervezetekkel való kapcsolattartás formálásában és megszervezésében. Tevékenységéből kiemelkedik, hogy meghatározó szerepe volt a 2006. évi budapesti nemzetközi orvostörténeti kongresszus megszervezésében. Az Orvostörténeti Bizottság a 2014-ben elhunyt Schultheisz Emil elnök helyébe Kapronczay Károlyt, az MTA doktorát és egyetemi tanárt választotta. Ugyancsak a fejlődés lényeges állomása, hogy a Semmelweis Egyetem Népegészségtani Intézetén belül 2000-ben megalakult az Orvostörténeti Munkacsoport dr. Forrai Judit vezetésével, amely a kötelezően választható[J4]  orvos- és gyógyszerészettörténeti egyetemi oktatást koordinálja, és végzi, valamint elindította a doktorképzést, orvostörténeti doktori iskolájában már több PhD hallgató szerzett fokozatot.

A Magyar Orvostörténeti Társaság éves tudományos életében kiemelt helyen szerepel a minden év májusában Gödöllőn, a Királyi Kastélyban megtartott orvostörténeti ülés, amely 2008-tól – változó témakörben - tárja fel a környék és a kastélyhoz kapcsolódó orvos- és művelődéstörténeti témákat.

2014-ben Sótonyi Péter elnök megvált elnöki tisztségétől, a MOT közgyűlése Réthelyi Miklós akadémikust, a Semmelweis Egyetem emeritus rektorát, nyugalmazott minisztert választotta meg elnöknek. Neki köszönhető, hogy 2015-öt az UNESCO – tekintettel a nagy magyar orvos halálának 150. évfordulójára - Semmelweis emlékévvé nyilvánította. Ennek keretén belül hazai és külföldi emlékkiállítások megrendezésére, emlékülések megtartására került sor, a Semmelweis Egyetem emlékkötetet adott ki.  Ugyancsak lényeges, hogy a Társaság „Háború és orvoslás” témakörben megjelentetett pályázatával egész napos tudományos konferenciát szerveett, az első világháború magyar katona-egészségügye történéseinek tárgykörében. Ugyancsak ünnepi közgyűlés emlékezett meg a Magyar Orvostörténeti Társaság újjáalapításának 50. évfordulójáról, amely alkalomból 10 tagtárs kapta meg a tiszteletbeli tagságról szóló oklevelet.

Irodalom:

KAPRONCZAY Károly: A Magyar Orvostörténelmi Társaság története. Bp. Semmelweis Kiadó, 2014. 140 l.

Semmelweis Orvostörténeti Levéltár. Országos Orvostörténeti Könyvtár iratai. 1951-1957.

Orvostörténeti Szakcsoport iratai. 1957-1965.

Magyar Orvostörténelmi Társaság iratai. 1966-

Orvostörténeti Közlemények (1955)Krónika rovata /1956-

A MOT 50 éve. CD (előtörténettel, dokumentumokkal, tisztségviselők és kitüntettek névsoraival + 130 fényképpel) Összeállította Kapronczay Károly. Budapest, MOT, 2016.

A Magyar Orvostörténelmi Társaság jogelődjei; Az 1945 utáni helyzet (államosítás, a szaktársasági élet betiltása); Az 1950-es évek új formái (Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetén belül a tudományos szakosztályok rendszere); A MOTESZ megalakulása (1965) és az orvostudományi társaságok újjáalakulásának engedélyezése,: A Magyar Orvostörténelmi Társaság újjáalapítása (1966);  A magyar orvostörténelmi társasági élet új stratégiája;  A MOT  bel- és külföldi kapcsolatai; Orvostörténeti kongresszusok Budapesten; A rendszerváltoztatás utáni 25 év.