Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2016/12           ISSN: 2062-2597
Cím: Történetek a növények világából

Title: Stories from the vegetable reign
[Letöltés]
Szerző(k): Forrai György PhD
Rovat: Hozzászólások, vélemények
Kötet: 2014/9
DOI: 10.17107/KH.2014.9.366-368
Kulcsszavak:
hagyma, fokhagyma, datolya: különböző alkalmazások
Keywords:
onion, garlic, different applications
Abstract:

Stories on two plants which are well-known from Old Times


A hagyma

Fűszernövény, a közegészségügy szakértői szerint egyszerű „földes áru”, mégis, ősidők óta a különféle népek életében, társaival, a póréhagymával és a fokhagymával együtt, igen fontos szerepet töltött/tölt be. Egyetlen háztartásból sem hiányozhat ugyanis. A hagyma (Allium cepa) és a fokhagyma (Allium sativum) neve a kelta „all” szóból származik, ami orrfacsaró, szúrós illatot fejez ki. „Ennek ellenére” nemes rokonai vannak: lévén a liliomfélék géniuszának tagja, mint a liliom, a tulipán és az őszi kikerics. Az is jelzi, hogy a hagyma a legrégebben termesztett növények egyike, s évezredek óta népi gyógyszernek számit, hogy az i.e. kb. 1550-ből származó, nevezetes egyiptomi Ebers Papirusz 800gyógyászatiformulátadmeg, köztük 22 a fokhagymát ajánlja szívproblémák, fejfájás, daganatok, férgesség és harapások esetére. Más kérdés, hogy ma már aligha érvényes e három és félezredes javallatok egyike-másika.

Gondos kezek fölírták a Kheopsz piramis falára, hogy az építőmunkások mennyi hagymát és fokhagymát fogyasztottak munkájuk közben - ezt Hérodotosz tanítja nekünk. Az egyiptomi papok ezzel szemben – legalább is a szertartásokon – „távol tartották maguktól a hagymát” – írja Plutarchos. „Sem böjtre, sem ünnepre nem kívánatos, mivel szomjúságot idéz elő, s izgatottá teszi azt, aki fogyasztja”. Hasonlóan vélekedtek a régi görögök is, bűzösnek tartották a hagymát és a fokhagymát, s akik mégis ették, nem voltak kívánatosak Kübelé templomában. Indiában a fokhagymát antiszeptikus oldatban sebek, fekélyek öblítésére használtak. Kínában hagymateát alkalmaztak láz, fejfájás, kolera és dizentéria esetén.

A zsidók – többek között – hüvelyvérzéskor alkalmazták a nagyméretű perzsa hagymát. Hogy a gyógyítási kísérletek mennyi babonás aktussal keveredtek, azt mutatja a Talmud egyik mondása az i.sz.. 5. század végéről (Sabbath traktátus110 a/b). Hüvelyvérzéskor, egyebek mellett, javasolták, hogy a nagy perzsa hagymát főzzék meg borban, itassák meg az asszonnyal és kiáltsanak rá: „álljon el a vérzésed!” (A szokásból csak a „rákiabálás” maradt meg, jószerivel vérzés nélkül is). Kuruzslás? Pszichés ráhatás? Mindegy. Később látni fogjuk, hogy valami hasonló védett meg embereket egy nagy járványtól, Marseille-ben, a 18. században.

Az Egyiptomból elmenekült és negyvennapos sivatagi vándorlásra kényszerült zsidók – olvashatjuk a Bibliában – fájó szívvel gondolnak vissza az egyébként kegyetlen egyiptomi rabság idejére: „Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Egyiptomban ingyen, az ugorkákra és dinnyékre, a párhagymákra, vereshagymákra és fokhagymákra. Most pedig a mi lelkünk eleped, mindennek híjával lévén; szemünk előtt nincs egyéb, mint a manna” (Numeri 11: 5-6).

De nézzünk további példákat is: egy szanszkrit nyelven írt szerelmi dal is a fokhagymát dicséri az 5. században – no meg a kedvest -, amint ezt egy Bower nevű szerző 1890-ben kimutatta. Több neves szerző is gyógyszernek tekintette a fokhagymát: pl. Arisztotelész, Hippokratész és Arisztophanész. A természettudományokban jártas idősebb Plinius számos terápiás ajánlatában szerepel a hagyma és a fokhagyma. Figyelemre méltó az is, hogy Discoriodes, a római hadsereg főorvosa, az i.sz. 1. században féregűzés céljából rendelte a fokhagymát.

Görögországban az I. olimpiai játékokon az atléták a fokhagymát stimulusként szedték – úgy látszik nem voltak még éles szaglóképességű doppingellenőrök. A zsidók között a hüvelyi vérzésre alkalmazott, borban főtt hagyma érdekes módon sok-sok évszázad múltán egy másik kultúrában is megjelent. 1721-ben a nagy marseille-i pestisjárvány idején, négy elítéltet osztottak be arra, hogy eltemessék a halottakat. Természetesnek tartották, hogy a bűnözők is a járvány áldozatai lesznek, hiszen ezt a piszkos munkát senki sem vállalta. És csodák csodája, semmi bajuk sem lett. Védettek voltak? Kiderült, hogy borban főtt fokhagymát ettek – nyilván nem tudatosan. Mindenesetre italuk (a hagyma borfőzete) híressé vált és elterjedt, s ma is kapható francia földön. A neve: vinaigre des quatres voleurs, a négy tolvaj ecetje. Hogy aztán a bor, a hagyma, vagy a belőlük készült főzet volt-e hatásos, az rejtély.

Jól ismert Shakespeare színdarabjából, a Szentivánéji álomból a mesteremberek előadása, melyre Theseusnak, Athén fejedelmének a tiszteletére készülnek. Ebben Zuboly, a takács figyelmezteti társait: „Na, meg aztán, színész barátaim, ne egyetek se vöröshagymát, se fokhagymát, hogy kellemes legyen a leheletünk, akkor bizonyára megdicsérnek, hogy kellemes a komédia” (IV. felvonás, 2.szín. Arany János fordítása).

A későbbi századok kutatási bebizonyították, hogy az ókori megfigyelés, mely szerint e növények jótékony hatásúak különböző bajokban, valóság. Louis Pasteur (1822-1895), a nagy francia vegyész és mikrobiológus, 1858-ban leírta, hogy a fokhagymának antibakteriális hatása van. Albert Schweitzer (1875-1965), a híres orvos, teológus, Bach-interpretátor és afrikai misszionárius, sikerrel alkalmazta a fokhagymát amőba dizentériával fertőzötteken. De nem maradt ki a fokhagyma a gyógyhatású növények közül a második világháborúban sem: mint antiszeptikumot és üszkösödést megelőző szert használták. A laboratóriumi vizsgálatok azt mutatták, hogy a fokhagyma 1: 125 000 hígítású oldata gátolja a sztafilokokkuszok, sztreptokkkuszok, koleravibriók, sigellák növekedését. Továbbá, hogy sok, állatra patogén gombát, élesztőt is öl, sőt némelyik hüvelygyulladást okozót is. Gátolja lovak alsó végtag trombózisait. De nemcsak a lovakét! G. S. Simona az indiai Poona egyetemen 1979-ben, epidemiológiai tanulmányt tett közzé. A vegetáriánus Jain közösség három különböző csoportját vizsgálta. Az első csoport tagjai korlátlanul ették a hagymát és a fokhagymát, minimum 50 illetve 600 grammot hetenként, a második csoportba tartozók csak 10-200 grammot, a harmadik csoportbeliek soha, semmit.  Megállapította, hogy a fokhagymafogyasztás növelésével arányosan az egyének trombózishajlama csökkent.

A téma egyik kutatója Theodor Wertheim német kémikus a kéntartalmú fokhagymaolaj jótékony hatását elemezte (1844). Munkája végén Sir John Harringtont idézi, aki az „Englishman’s Doctor”-ban pontosan megfogalmazta a fokhagyma előnyeit és hátrányait. A kedves bökvers magyarul nagyjából így szól:

A fokhagyma bár leheleted rontja

És talán még a könnyedet is ontja

Becsmérlésed nem érdemli

A datolya

Néha életedet menti.             

Az értelmező szótár szerint magasztos tárgyú, emelkedett hangú lírai költeményt illetnek az óda szóval, tréfásan pedig akkor zengenek valakiről vagy valamiről ódát, ha nagyon meg akarják dicsérni. A Phoenix dactylifera nevű kultúrnövény ilyen s nemcsak a Bibliában és a vele foglalkozó kommentár-irodalomban.

A növény eredetileg Dél-Arábiában termett, de nemesített formában már az ősi Babilonba is eljutott. Egy babiloni himnusz 360–féle fölhasználási módját sorolja fel. Az asszír birodalomban szinte szent növényként tisztelték, amint ezt alabástromból készült domborművek tanúsítják. Már igen korán eljutott Szíriába és Palesztínába is (ebből adódhat alapos ószövetségi ismertsége).

Dicséri a gyümölcsöt a Biblia is: „Mert az Úr, a te Istened jó földre visz be téged (…) Búza-, árpa-, szőlőtő-, füge- ésgránátalma termő földre; fa-, olaj- és méztermő földre” (Deuteronomium 8: 7-8). A Biblia-tudósok szerint a „méz” itt a datolyát jelenti. A Talmud is többször említi a nagybecsű gyümölcsöt, melynek gyógyerőt is tulajdonítottak őseink. A Ketubot 10b és a Gittin 70a helyeken olvasható: „a datolya képes testünket fölmelegíteni (föltehetően a kalóriaértékére utalna a szöveg, ha a fogalom már ismert lett volna), étvágyunkat kielégíteni, beleinket mozgásba hozni és erősíteni, a gyomorra gyakorolt minden káros hatás nélkül”. Gyógyhatását három „támadásponton” tételezték föl: megszünteti a rossz gondolatokat (ma úgy mondanók: kedvezően hat a pszichére), előnyös a bélbajokkal és az aranyérrel küszködőknek. De kifejezetten ellenezték azt, hogy üres gyomorral fogyasszák, különösen, ha a datolya savanyú, vagy kesernyés (Baba Mecia 113b). Az Éruvin 68a tanácsa: ha egy gyermekágyas asszonynak gyöngélkedése idején vizet kellene melegíteni ünnepkor (szombaton tilos a vízmelegítés!), elkerülhetjük, ha datolyát adunk helyette.

Az észak-afrikai tengerpart hosszában a föníciaiak terjesztették el. Ismerték Egyiptomban is az i.e. 3. évezred vége óta: az első ábrázolások a XII. dinasztia idejéből valók: nyilvános demonstrációk alkalmával elsőrendű győzelmi szimbólum szerepét töltötte be. Antik szerzők, Homérosz (Odüsszeia), Hérodotosz, Xenophon, az idősebb Plinius, Theophrasztosz stb. beszámolói igazolják sokoldalú fölhasználását. Athéni mondák szerint a déloszi Thészeusz harci játékainak győzteseit datolyaágakkal ékesítették. De győzelmi jelkép volt a rómaiak fényűző ünnepségein is. A datolya dél-európai elterjedését az araboknak tulajdonítják. Fontos szerepet nyert a keresztény ikonográfiában is: a mártíromság szimbólumaként szerepelt.