Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat
2017/14           ISSN: 2062-2597
Cím: Betegségek, kóros állapotok ábrázolása egyiptomi alkotásokon

Title: Pathological alterations on Egyptian sculptures and paintings
[Letöltés]
Szerző(k): Józsa László DSc
Rovat: Orvoslás és mágia az Ókori Keleten
Kötet: 2012/5
DOI: 10.17107/KH.2012.5.1-12
Kulcsszavak:
Egyiptomi műalkotások, kóros állapotok, veleszületett rendellenességek, koponyatorzítás, gynecomasthia
Keywords:
Egyptian sculptures, pathological conditions, congenital malformations, gynecomasthia, cranial distortion
Abstract:

The Egyptian civilization was one of the early civilizations and flourished more than 3000 years. This study is interested in figurative works of the Egyptian era in which the artists had seemingly no purpose to illustrate pathological manifestations and their display was merely causal. The author has been carrying out this study without following definite pattern, guided only by chance and curiosity and discovering that artists could sometimes portray to perfection malformations and morbid conditions . On Egyptian fine art products congenital malformations, gibbus, gynecomasthia and others was often seen, while another pathologies (paralysis, congenital dysplasia of coxae, etc.) could rarely detected.


A művészeti alkotásokon előforduló kóros állapotok, műtéti beavatkozások felismerése, kórismézése a XIX. század végén, a művészettörténész Polakowsky és a patológus Virchow (1897) munkásságával kezdődött. Pre-inka és inka kerámia szobrocskákon és edényeken kiütéses bőrbetegséget, gümőkóros csigolya-összeroppanást és következményes púposságot, amputált végtagú személyeket és koponyalékelést figyeltek meg. Napjainkra jelentős tudományággá terebélyesedett a képzőművészeti emlékek ilyen irányú elemzése. A vizsgálatok többsége nem egy nemzet, vagy művész alkotásait, hanem betegségeket, vagy egy-egy szervrendszer kórképeit kutatja (Grzybowski és mtsa 1995, Jakobovits és mtsa, 2003, Józsa 2006, Velegrakis és mtsai 1993, stb.). A legősibb festményeken, a barlangi és sziklarajzokon (i. e. 20 000 - 5 000 körül) csonkolódást, alkati anomáliákat, olykor betegségeket örökítettek meg (László 1968, Lhote 1977, Okladnyikov és Martinov 1983, Sahly 1965).

Az óegyiptomi betegség-ábrázolások értékelése a kezdetén tart. El-Massi (1962), valamint Fuchs (1966) a trachoma és vakság, Dasen (1988) a törpeség, Salern és mtsa (1999) a vesebajok és hasvízkór, Appelboom és Eigem (1990) a halántéki artéria elzáródással járó sarjadzásos gyulladásának (arteriitis temporalis) és következményeinek megmintázását, Berg és mtsa (2001) a Down-kór előfordulását figyelték meg. A kórképek nagy része (a belszervi bajok, daganatok stb.) nem okoz külsőleg látható eltérést, a csontok és izmok változása azonban könnyen észrevehető. A sok ezer vagy tízezer ránk maradt emlék között előfordul számos olyan, amely a testalkat, a kontúrok eltérését mutatja, de ezekkel eddig nem foglalkoztak. Az egyiptomi festményeken, szobrokon szembetűnő valamennyi kóros ábrázolást lehetetlenség összegezni, vagy akár csak felsorolni is. A műveket és művészi színvonalukat nem értékelve, kizárólag a patológiás állapotok megörökítésére leszünk figyelemmel. Sokat elárulnak a kórképek eredetéről, esetleg egykori gyakoriságáról, a betegek társadalmi helyzetéről.

Veleszületett és az élet folyamán keletkező fejlődési rendellenességek

A fejlődési rendellenességgel született kisdedek életkilátásai sokkal rosszabbak (a múltban és jelenben egyaránt), mint ép társaiké, még akkor is, ha környezetük nem ellenséges velük szemben. A súlyos testi fogyatékossággal világra jöttek sorsa eleve meg volt pecsételve, a kevésbé károsultak megérhették a felnőtt kort, sőt egy-egy közülük kivívhatta a közösség csodálatát, magas politikai vagy katonai posztot tölthetett be. A vázrendszer anomáliáinak nagy része már a születéskor észlelhető, mások csak a növekedés során alakulnak ki. A rendellenességgel világra jötteket a múlt korok népei eltérően fogadták (Pataricza 2011). Az ókori Egyiptomban nem jelentett társadalmi hátrányt, Mezopotámiában[1] és Spártában megölték, Kínában sorsukra hagyták az újszülötteket, a pre-kolumbián dél-amerikai indián kultúrákban viszont külön rétegbe sorolták a fogyatékosokat, de képességeiknek megfelelő munkát kellett végezniük (Warkany 1959). Az ókori Izraelben a testi hibát - lett légyen az bármiféle is - eltűrték, vagy talán természetesnek vették, legfeljebb bizonyos foglalkozásokból (pap) zárták ki a sérülteket (Józsa 1997). A Gáth-béli óriás nemcsak testmagasságáról híresült el, hanem arról is, hogy .....kezein és lábain hat-hat ujjai valának, azaz mindenestől huszonnégy, és ez is óriástól származott vala. (2 Sámuel 21, 20 és 1Krónikák 20, 5-8). A számfölötti ujj öröklődik, amint a Biblia állítja, az óriás apa átörökítette fiára is a hatujjúságot. A csont és izomrendszer fejlődési zavarainak többsége domináns, kisebb részük recesszív vagy poligénes öröklődésű. Egyiptom művészeti emlékeinek tárházában valamennyi öröklődési formát képviselő fejlődési zavart feltüntető akad.

Az achondroplasia (régebbi nevén chondrodystrophia) egyike a leggyakoribb veleszületett kórképeknek, számos klinikai formája ismert. A betegséget a II. típusú kollagén képződésének molekuláris defektusa idézi elő. A kóros porcképződés miatt a csöves csontok és koponyaalap fejlődése zavart. Rövid, tömzsi végtagok, viszonylag hosszú törzs következtében diszproporcionált törpeség, a kisméretű koponyalap fölé boltosuló agykoponya miatt pedig gnómszerű kinézet keletkezik. A kórképet az ókorban (valószínűleg korábban is) jól ismerték. Egyiptomban az első dinasztia idejéből (i. e. 2890 - 3150 között), származó csontmaradványokon géntechnológiával bizonyították az achondroplasiát (Pusch és mtsai 2004). A betegség legrégebbi ábrázolásai az Óbirodalomból, az V. és VI. dinasztia korából maradtak ránk. Chnumhotep chondrodystrophiás törpének az V. dinasztia idejéből (i. e. 2500 körül) való szobrocskája valószínűleg a legősibb megjelenítése a csontosodási anomáliának (1. ábra). A VI. dinasztia kezdetén, i. e. 2300 körül keletkezett a „Szeneb törpe, családjával” szoborcsoport. A férfi achondroplasiás, feje relatíve nagy, törzse hosszú, végtagjai, ujjai rövidek, tömzsik. A megmintázás szerint (2. ábra) a gyermekek nem örökölték apjuk kórképét. Az asszony gyengéden öleli át férjét, ami arra utal, hogy társának, nem pedig  megvetendő, csökkent értékű embernek tekintette. Az óegyiptomiak megbecsülték a (gyakorta magas intelligenciájú) chondrodystrophiás személyeket (Dasen 1988, Melzer 1986). Természetesen nem minden chondrodystrophias törpe ért el magas rangot, hivatalt (Győry 2000)  Ábrázolásaik között akad olyan is, akit szolgának mutat a dombormű, amint éppen egy állatot vezet.

    

1. ábra

            

2. ábra

Valószínűleg ez a fajta anomália adta a modellt némelyik istenük megformázásához is (Melzer 1986). Bész-nek, a családot és a szülő nőket óvó istenségnek számos szobrát ismerjük, lényegében valamennyin ugyanaz az alkat és testarányok látszanak (3.ábra A és B).

  

3. ábra

Törpe alakban, rövid, görbe lábakkal, ijesztően torz arccal ábrázolták. Úgy hitték, hogy Bész rútsága elriasztja a gonosz szellemeket. Pataeke[2] alacsonyabb rangú helyi isten volt, akinek testarányai ugyancsak erre a kórképre utalnak (3. C ábra). A görög és római alkotásokon elvétve szemlélhetjük a kórképet, az ismert mezopotámiai és indiai műveken pedig egyáltalán nem fordul elő.

A csípőízületi dysplasia (veleszületett csípőficam) az ásatási leletek tanúsága szerint a neolitikumtól kezdve a leggyakoribb olyan poligénes öröklődésű rendellenesség, amellyel a betegek megérték (a korabeli) átlagos életkort. Hatsepusz királynő (Punt uralkodó asszonya) mészkő-reliefje a XVIII. dinasztia korában, i. e. 1480 körül készült, a Deir-el-Baharai halotti templomban maradt fent. A sztélén könnyen felismerhető a fejedelemasszony veleszületett csípőficama és a csatlakozó gerincferdülés (4. ábra). Ugyanez a kórkép sejthető az V. dinasztia emlékei között, a „Sánta pásztor” elnevezésű dombormű központi alakján, akinek bal alsó végtagja rövidebb, bal csípője mélyebben helyezkedik el.

Az acromegaliát a növekedési hormonnak a csontfejlődés befejeződése után kialakuló túltermelődése hozza létre. A végrészek megnyúlása, elsősorban az állkapocs, fül, és orr alakváltozása szembetűnő a IV. Amenhotep fáraót mintázó, i. e. 1730 körül alkotott reliefen (5. ábra).

    

4. ábra

  

5. ábra

A hemiatrophia faciei (az egyik arcfél progrediáló sorvadása) ismeretlen eredetű, a pubertás után kezdődő, ritka fejlődési zavar. Enyhébb változata elvétve kerül felismerésre, a szembetűnő, progresszív forma pedig nagy raritás. Ezért (is) érdemel figyelmet a Fayumban (Észak-Egyiptom) előkerült, az i. sz. első és második évszázadból származó 200 szarkofág színes halotti portréja (Zaloscer 1961). Közöttük egy fiatal nő és egy fiatal férfi képén figyelhető meg, hogy az egyik arcfél kisebb az ellenoldalinál (6. ábra). Nem a festő ecsetje tévedett, mert a szarkofágban megtalált koponyák metrikus elemzése és a háromdimenziós, számítógépes rétegvizsgálatának (3D CT) felvételei bizonyítják, hogy valódi alkati anomáliában szenvedtek (Appenzeller és mtsai 2001). A koponyán nem nehéz észrevenni a szemüregek és járomcsontok méretbeli különbségeit.

 

  

6. ábra

 Emberi beavatkozás a csontok torzítására

„Az ember értelmes állat ugyan, de egyszersmind nagyon furcsa állat is. Agyvelejének szerkezete őt a legnemesebb tettekre buzdítja, de gyakorlatilag a legostobább cselekedetekre is rákészteti, így például, hogy a kisujját levágja, (…..), vagy hogy fejét eltorzítsa, és mindezt azért teszi mert előtte már mások is tették”. Ezekkel a szavakkal vezette be a „Koponya mesterséges elferdítése” című fejezetét Topinard, az 1881-ben magyarul megjelent „Az anthropológia kézikönyvé”-ben. Az emberi test formálása, alakítása az ősidőkben vette kezdetét és modernebb módszerekkel manapság is tart (Józsa 2011). Legismertebb a koponya-deformálás, amelyet világszerte végeztek. Megváltoztatták a csontok és lágyrészek alakját, méreteit, mit sem törődve azzal, hogy a beavatkozás és visszafordíthatatlan „eredménye” mennyi szenvedést, betegséget okoz. A torzítások, módosítások gyakorlatára kétféle magyarázat szolgálhat:

1/ Minden kornak megvolt a maga szépség-ideálja, s a társadalom tagjai igyekeztek ahhoz hasonlítani, ha kellett külső beavatkozással idomulni.

2/ Az emberek többsége elégedetlen önmaga képével, sokat megtesz azért, hogy szebbnek, arányosabbnak láthassa magát.

Hippokratész, közel két és félezer évvel ezelőtt azt írta, hogy: „Túl a Maeotis tengeren él egy nép, a „nagyfejűek”, akik mihelyt megszületik gyermekük, és fejük még alakítható, formálni kezdik azt, kényszerítik, hogy hosszában nőjjön, kötelékekkel veszik körül és mesterséges eszközöket alkalmaznak, hogy a fej alakját megváltoztassák.” Sem Hippokratésznak, sem Hérodotosznak nem adtak hitelt a 19. század derekáig, mindaddig, amíg az ásatások során kezdtek előkerülni a „makrokefál” koponyák. Időközben kiderült, hogy a koponyatorzítás Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika, valamint a középkori Európa egyes népeinél egyaránt elterjedt, sőt, néhol a 20. századig fennmaradt (Józsa 2011). A Mediterrániumban a hellenisztikus és azt követő századokban nem művelték, de szórvány leletek Európa minden csücskében találtak. A koponya deformálásának számos kóros következménye volt: az orrmelléküregek kifejlődésének elmaradása, az elülső koponyagödör volumenének jelentős csökkenése, a hallócsontok károsodása, a koponyaűri nyomás idült fokozódása, a koponyagödör és gerinc közötti átmenet (clivus) meredekségének megváltozása[3] stb. (Józsa és Pap 1992). A torzítottak élettartama jelentősen alacsonyabb, mint a környezetük nem deformált tagjaié. A koponya alakítását csecsemőkorban kezdték, négy alapmódszere ismert, amelyek különböző fejformát eredményeztek. Egyes társadalmakban az uralkodó, vagy az előkelő réteg privilégiuma volt, másokban bármely szülő módosíthatta gyermekének fejformáját, néhol ez csak lányokon, vagy csak fiúgyermekeken történt.

A műalkotások arra engednek következtetni, hogy Egyiptomban kötéssel történt a koponya alakítása, ami megegyezett a Hippokratész által (évszázadokkal később) leírtakéval. Elsősorban a XVIII. dinasztia korában volt divat, úgy tűnik a fáraó-család előjoga lehetett. A tell-amarna-i mészkő domborművön (XVIII. dinasztia, i.e. 1350 körül) Ehnaton családját örökítették meg (4. ábra). Mindhárom gyermek koponyája torzított, az egyik kisded fején a kötést is megmintázták. A körkörös leszorítással érték el, hogy a homlok lapos, a nyakszirt tájék hosszabb lett, a hátsó koponyagödör volumene növekedett, együttesen „makrokefáliát” hoztak létre. A „végeredmény” kiválóan látszik az amarnai hercegnő mészkő fejszobrán, amely szintén a XVIII. dinasztia korából, i. e. 1350 körülről való (7. ábra). Ugyanebből az időből származik az „Amarnai hercegnők” című, festett stukkó (az egyik amarnai palotából), továbbá Nefretiti fejszobra (Tell el-Amarna, XVIII. dinasztia) és „A sétáló királyi pár” (festett mészkő dombormű), valamennyin kifejezett koponyadeformálás ismerhető fel. Ez utóbbi érdekessége, hogy csak az asszony feje torzított, a párjáé nem. A homlokcsont hátsó pereménél gyakran megfigyelhető a kötés okozta besüppedés, s ezt híven ábrázolta a Tutanhamon fejszobrát készítő művész (8. ábra).

     

7. ábra

                           

8. ábra

Csontgümőkór okozta gerincelváltozás

Az ókori Egyiptomból számos - a felső háti szakaszon elhelyezkedő - púposságot mutató alkotást ismerünk. Csonttuberkulózis esetén a megbetegedett csigolyák összeroppannak, jellegzetes, (más kórképekben elő nem forduló) „hegyes” görbület, orvosi nevén malum Potti (gibbus Potti), vagy Pott-féle púp keletkezik. Legősibb ábrázolása a predinasztikus időkben, (i.. e. 3000 körül) készült agyagszobrocskán tűnik fel (9. ábra), de a későbbi korokból is jó néhány hasonló maradt ránk (10. ábra). A 10. ábrán látható férfi betegségének végstádiumában lehetett, csont-bőrré fogyva mintázták meg szobrocskáját. Egy színes stukkón (XVIII. dinasztia kora) egyik szolgának festettek púpot a felső háti gerincszakaszára. Az őskórtani leletek igazolják a művészi alkotásokat, a csontgümőkór nem volt ritka a fáraók országában.

     

9. ábra

             

10. ábra

A bénult végtagok ábrázolása

Bénult személyeket csak némelykor örökítettek meg mind a szakrális, mind a profán művészetben. Jó részükön nem deríthető ki, hogy ki mi okozta paralízisüket, mindössze a végállapotot láthatjuk. Ritka kivétel a XVIII. dinasztia idején (i. e. 1350 körül) alkotott mészkő dombormű, amelyen egyetlen végtag bénulása rövidülése és „lóláb” kialakulása, valamint az izomzat nagyfokú sorvadása, figyelhető meg (11. ábra). Megformázása annyira pontos, hogy annak alapján szinte teljes biztonsággal mondható, gyermekparalízis okozta az ismeretlen herceg lábának bénulását. Azt is elárulja a sztélé, hogy gyermekkorában esett át a betegségen, amit a fejlődésben elmaradt alsó végtag bizonyít.

  

11. ábra

Belszervi bajok ábrázolása

A gynecomasthia (női emlőjűség) olykor hormonbetegség[4], a férfiak nőies külsőt nyernek, emlőik megnövekednek, elérhetik a női mellek nagyságát. Az esetek többsége azért alakul ki, mert a máj idült betegsége[5] miatt nem tudja közömbösíteni (a férfi szervezetben is mindig termelődő) női hormonokat. Tutanhamon számtalan szobra és más ábrázolása közül jó néhányon felismerhető a nőies testalkat, a gynecomasthia, a lógó has (12. ábra). A fáraó hormonzavarát, (egyéb kórképeit) más eljárásokkal bizonyították, a művészi alkotások pedig híven tükrözik azt. A XIX. dinasztia uralkodása alatt, Thébában készült faszobrocskán a házaspár férfi tagjának legalább ugyanakkora emlői vannak, mint az asszonynak (13. ábra).

A hasvízkór (ascites) nem önálló betegség, hanem többféle kór tünete, velejárója lehet. Csatlakozhat májzsugorodáshoz, vesebajhoz, szívelégtelenséghez, hasüregi szervek daganatához stb. A XVIII. dinasztia korában készült sztéle egyik alakján hasvízkórra jellemző feszes, domború has, kétoldali gynecomasthia, valamint a lábszárak mérsékelt vizenyője figyelhető meg (14. ábra). A tüneteket egybevetve nagy valószínűséggel mondható, hogy a férfi májzsugorodásban szenvedett, annak következtében alakult ki a hasvízkór, a nőies emlők és a vizenyő.

     

12. ábra

    

13. ábra      

  

14. ábra

Összegzés

A régmúlt korok betegségeinek felderítése többféle módon történhet. A múmiák, csontváz leletek vizsgálata adja a legmegbízhatóbb eredményeket, ám jó néhány olyan kórképet tartunk számon, amelyek emberi maradványokon nem, vagy csak elvétve kórismézhetők. A vakság, az egyiptomi szembetegség (trachoma), kancsalság és más elváltozás, falképeken ismerhetők fel, de múmiákon és csontvázakon nem (el-Massai 1962). A képzőművészeti alkotásokat sokan (így magam is) az őskórtani kutatások másodlagos forrásának tekintik, elemzésük segítséget nyújthat a megbetegedések időbeli jelentkezésének, előfordulásának megállapításában. Nem elhanyagolható előnye, hogy felvilágosíthat a beteg és környezete viszonyáról, társadalmi megítéléséről, elfogadottságáról, a rokkantak beilleszkedéséről. A szobrokról, domborművekről, festményekről kikövetkeztethető diagnózisok gyakorta megbízhatóbbak, mint az írásos emlékekben olvasható kórrajzok.

A fentebb említett bajok számbavétele néhány tanulsággal szolgált. Kevés figyelmet fordítottak korábban az egyiptomiak koponyadeformálási szokásaira. A jelentős számú alkotás közül kizárólag a XVIII. dinasztia idején készülteken ismerhető fel a torzítás és annak módszere. Valószínűsíthető, hogy a fej formálásának „joga” a fáraó-család, (vagy legalábbis az uralkodó réteg) privilégiuma volt. A csontgümőkór a predinasztikus időktől fogva gyötörte a lakosságot, olykor súlyos testi leromlást eredményezett. A gyermekparalízises bénulás első megörökítése Egyiptomból való (az emberi maradványokon megállapított végtagsorvadás évszázadokkal későbbi), a sztéléből kiderül, hogy miként igyekezett mozgásképessé válni a fogyatékos. Ez az egyetlen ábrázolás azt sugallja, hogy a gyermekparalízis nem lehetett gyakori, nem öltött járványos méreteket Óegyiptomban. Feltűnően nagy számú alkotáson figyelhető meg a férfiak hormonzavara következtében kialakult női emlőjűség (gynecomasthia). Erre a múmiák vizsgálata adja meg a magyarázatot, ugyanis Óegyiptomban gyakori volt a bilharziázis, valamint a parazita-fertőzés okozta idült májgyulladás.

Összeállításom korántsem teljes, de szándékom szerint felkeltheti az érdeklődést az ilyen irányú kutatások iránt. Ehhez kívánok segítséget nyújtani a táblázatban felsoroltakkal.

Irodalom

APPELBOOM, T., VAN EIGEM, A.: How ancient is temporal arteritis? Journal of  Rheumatology. 17, (1990), 929-931.

APPENZELLER, O., STEVENS, J.M., KRUSZINSKY, R., WALKER, S.. Neurology in ancient faces. Neurology, Neurosurgery, Psychiatry. 70, (2001), 524-529.

BERG, J.M., KOROSSY, M.: Down syndrome before Down: a retrospect. American  Journal of Medical Genetics. 102, (2001), 205-211.

DASEN, V.: Dwarfism in Egypt and classical antiquity: Iconography and medical history. Medical History. 32, (1988), 253-276.

FUCHS, J. Blinde Sänger und Harfner im alten Ägypten. Abbottempo. 4, (1966), 26-30.

GRZYBOWSKI, S., ALLEN, A.E.: History and importance of scrofula. Lancet. 346, (1995), 1472-1474.

GYŐRY, H.: „Providing protection to a new-born on the day of birth” . Extra- and  intrauterine complications and abnormalities in ancient Egypt. Orvostörténeti Közlemények. 45, (2000), 103-119.

JAKOBOVITS, Á., JAKOBOVITS, A.: A kóros emlő ábrázolása a művészetben. Orvosi Hetilap. 144, (2003), 1499-1502.

JÓZSA, L., RENNER, A.: A manus cornuta az ókori és középkori képzőművészeti alkotásokon. Magyar Traumatológia, Orthopaedia. 33, (1990), 129-132.

JÓZSA L, PAP I: Pathological alterations on artifically distorted skulls. Annals. Hist.-Nat. Mus. Natn. Hung. 84, 189-194 (1992).

JÓZSA, L.: Orvoslás a Bibliában. Móra Kiadó, Budapest, 1997.

JÓZSA , L.: Mozgásszervi betegségek ábrázolása a bizánci műalkotásokon. Osteologiai Közlemények. 14, (2006), 1-10.

JÓZSA L.: Az emberi test mesterséges módosítása (deformálása). I. A koponyatorzítás  Orvosi Hetilap, 152, (2011) 1213-1217.    

LÁSZLÓ, GY: Az ősember művészete. Corvina Kiadó, Budapest, 1968.

LHOTE, H.: Sziklafestmények a Szaharában. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.

el-MASSI, A.: Das Trachom. CIBA Symposium. 10, (1962), 219-224.

MELZER, R.: Ptah, the darf good of ancient Egypt. Adler Museum Bull. 12, 1-3, (1986).

OKLADNYIKOV, A.P., MARTINOV, A.I.: Szibériai sziklarajzok. Corvina Kiadó,  Budapest, 1983.

OPPENHEIM, A. L.: Az ókori Mezopotámia. Gondolat Kiadó. Budapest, 1982.

PATARICZA D.: Teratogén tényezők és hatásaik az ókori világban. Kaleidoscope 2, (2011) 19-30.

POLAKOWSKY, G., VIRCHOW, R.: Discussion über präkolumbischen Aussatz und verstümmelte Tonfiguren. Verh. Berl. Ges. Anthrop. Ethnol. Urgeschichte. Berlin. 1897. (612-643. oldal).

SAHLY, A.: Geheimnis der Höhlen: Verstümmelte Hände. Abbottempo. 3, (1965), 24-28.

SALEM, M.E., EKNOYAN, G.: The kidney in ancient Egyptian medicine: Where does it stand?  American Journal of Nephrology. 19, (1999), 140-147.

TOPINARD P: Az anthropologia kézi könyve. Természettudományi Kiadó. Budapest. 1881.

VELEGRAKIS, G., SKOULAKIS, C., BIZAKIS, J., SEGAS, J., HELIDONIS, E.: Otorhinolaryngological diseases in the Minoan era. J. Laryngology & Otology. 107, (1993) 879-892.

WARKANY J., Congenital malformations in the past. J. Chronic Diseases. 10, (1959) 84-94

ZALOSCER, H.: Die Mumienbildnisse des Fayum. CIBA Symposium. 9, (1961) 191-194.


 

 



[1]Mezopotámia népei gondos megfigyelés alapján állították össze a Summa izbu-nak nevezett 24 táblás gyűjteményt, az állati és emberi torzszülöttekről. Az ikrek és torzok világra jöttét az államra, társadalomra nézve rossz előjelnek tartották (Oppenheim 1982).

[2]Győry (2000) Pataikis néven említi és lehetségesnek tartja, hogy mind Bész, mind Pataeke megformálásában szerepe lehetett a diszproporcionált törpéknek.

[3]A clivus meredekségének változása, az életfontos központokat tartalmazó nyúltagy nyomása miatt hirtelen halálra hajlamosít

[4]A férfi szervezet elégtelen hím nemi hormon termelése és/vagy fokozott női hormon produkció miatt keletkezik.

[5]A májzsugorodásban szenvedők több mint felén alakul ki a női emlőjűség.